| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Az önzetlen cselekedet |
|
halota
 |
Miért tud az egyik ember önzetlenül segitséget nyújtani, és a másik miért nem? |
A metró kocsiban középen, az ülésen egy elhanyagolt külsejű férfi ül. Ügyetlenül próbálja a sérült kezén a meglazult kötést megerősíteni, de csak az egyik kezével és a szájával tudja valahogy a műveletet elvégezni. Az előtte álló és a mellette ülő emberek néha rátekintenek, látják, hogy segítségre szorul, de sokáig nem segít senki. Egyszercsak egy nő a kocsi belsejéből odasiet hozzá, leguggol eléje és ügyes mozdulatokkal megigazítja a kötést a férfi kezén.
Miért nem segítettek a többiek, s miért segített éppen ő? Miért tud az egyik ember önzetlenül segitséget nyújtani, és a másik miért nem? Mi áll az altruisztikus - önzetlen - viselkedés hátterében? Milyen lélektani foyamatok előzik meg, váltják ki?
Mindenek előtt különbséget kell tenni e viselkedés két tipusa között. Az egyikben a személy a másoknak nyújtott segitségével kivánja megteremteni vagy megőrizni a magárol alkotott pozitív képét. Minél több esetben képes segíteni másokon, annál inkább biztos lehet abban, hogy ő “jó ember”. Ennek a tudata adja tulajdonképpen az önzetlennek mutatkozó cselekedet jutalmát. A jó cselekedetért nem vár pénzben, ajándékban kifejezhető ellenértéket, mert elegendő számára az a megerősités, amely a saját magáról alkotott pozitiv énképének fenntartásában jelentkezik. Mivel önmagáról elővételezte azt, hogy tud önzetelen lenni, amikor ilyen cselekedetet hajt végre, ennek az anticipált képnek felel meg. Ha egy elesett embert látva nem segítene önzetelenül, ellentétbe kerülne az önmagárol alkotott elképzelésével. Az altruistának, ezért amikor csak lehet, alkalmat kell teremtenie arra, hogy gyakorolhassa segítőkészségét.
A másik esetben az altruista viselkedés jutalma abból származik, hogy valakinek a helyzete szemmel láthatóan javult. Az önzetlen segitségre kész személy ebben az esetben mithogy előre látja a segítségre szoruló személy életében beálló változást, ez az előrevetitett kép vezérli cselekedetét. Amikor a kivánt változás végbement a segitségre szorult ember életében az anticipált kép beigazolódik, s ez visszaigazolja – megerősíti – az altruista viselkedést. Itt tehát a külső világban végbemenő pozitiv változás a jutalom, szemben az elöször emlitett altruista viselkedéssel, ahol az a személy belső világában bekövetkező változásból ered.
Lélektani szakaszok
Jobban megértjük az altruista viselkedést, ha megnézzük milyen szakaszokra bontható az a folyamat, amelyik végül elvezet az önzetlen cselekedethez. S.H. Swartz amerikai pszichológus modellje szerint ez a következőkből áll:
1.Tudomást szerzünk egy segitségre szoruló emberről.
2.Megállapitjuk, hogy milyen cselekedetekkel segithetünk rajta.
3.Eldöntjük, hogy képesek vagyunk-e a segitséget megadni.
4.Kapcsolatba lépünk a rászoruló személlyel és ettől fogva felelőséget érzünk érte.
5.Mozgósitjuk magunkban az elesettek segitésére önmagunkkal szembeni elvárásainkat.
6.Felmérjük a segitségnyújtó cselekedetünk várható eredményét, hasznát.
7.Végrehajtjuk a segitségnyújtó cselkedetet.
Ha a 6. pontban jelzett értékelésünk negitiv eredménnyel zárul, vagyis úgy itéljük meg nincs igazán vagy kevés a segitésnyújtásunk haszna, az altruisztikus cselekedetünket elhalaszjuk és az elöző pontokban felsorolt lépéseket is újraértékeljük. A modell érdeme, hogy kiterjed azokra a mozgósitó tényezőkre is, amelyek meghatározzák önmagunkkal szembeni elvárásainkat. Az egyén számbaveszi segítségnyújtó cselekedeteinek a várható következményeit abból a szempontból, hogy mennyire sikerül majd vele enyhiteni a rászoruló helyzetén. De megitélheti a helyzetet úgy is, hogy nem érdemes segitséget nyújtania, mintegy elháritva a felelősséget magáról.
Az emlitett szerző modellje alkalmasabbnak látszik azokban az esetekben, amikor az önmagunkkal szembeni elvárásaink az adakozás társadalmilag elfogadott normáiból származnak (“adakoznom kell az olyan embernek, aki segitségemre szorul”), mint amikor az elesettek segítésének társadalmilag elfogadott normáiból fakad (“igy kell cselekednem a társadalmi igazságosság nevében”). Az első tipusú magyarázatban az önzetlen cselekedetet nem a mások helyzetében ténylegesen bekövetkező változások, hanem az egyén belső értékrendje idézik elő. A másik tipusú magyarázat mögött az a feltételezés áll, hogy egy másik ember helyzetének javulása örömmel tölthet el minket, tekintet nélkül arra, hogy azt mi segitettük elő vagy sem.
Veszélyhelyzet észlelése
Az altruisztikus viselkedés magyarázatára is szolgál J.A. Piliavin veszélyhezetek értékelésére alkotott modellje. Abból indul ki, hogyha másokat veszélyes helyzetben látunk izgatottak leszünk.
Izgatottságunk mértéke több dologtól függ:
a veszély nagyságától,
a veszély forrása és a szemlélő közti távolságtól,
a szemlélő és a veszélybe kerülő személy közötti viszonytól,
a veszély felfedezése óta eltelt időtől.
Minél nagyobb a szemlélőben a veszélyhezet észlelése miatt kiváltott izgalmi szint, annál inkább arra érez késztetést, hogy ezt a kellemetlen érzését csökkentse. Eszerint a segitségnyújtás kizárólag azért történik meg, mert a szemlélő ennek segitségével tud megszabadulni a feszültségétől. Ez a modell a segitségnyújtásnak csak bizonyos eseteire ad magyarázatot. Ha a segitő látja, hogy valaki a folyóba esik és nem túl nagy a távolság közte és a fuldokló között lehet gyorsan a vízbe veti magát, hogy kimentse. A fuldokló látványa mutatja, hogy a veszély nagy, a közte és fuldokló közötti távolság csak néhány méter, felismeri a fuldoklóban egyik ismerősét, azt is tudja, hogy a vízbeséstől nem sok idő telt el, vagyis ha gyorsan cselekszik még tud rajta segíteni. Mindez hirtelen megemeli izgalmi szintjét. A fuldokló segitségére siet és kimenti. Megnyukszik.
Ez a modell azonban nem ad magyarázatot arra, miért megy oda valaki egy hajléktalanhoz és ad neki egy kiflit. Azért, mert a jó emberek hisznek az igazságos világban és ha azt látják, hogy valakivel mostohán bánt a sors megróbálnak segíteni.
Nem mindenki segít
Igaz nem mindenki segít a bajbajutottakon. Sokan ugy gondolják a hajléktalan maga felelős a helyzetéért vagy másoknak a dolga segíteni. Vannak, akik az altruisztikus cselekedet kiváltódását abban találják meg, hogy mindig törekszünk a leki egyensúlyunk fenntartására. Ha a külvilágból származó hatásokra az egyensúly felborul bennünk, ez arra késztet minket, hogy a kedvező változásokat magunk idézzük elő, s jó cselekedetünkkel helyreállítsük lelki harmóniánkat. Felzaklat minket egy hír: egy gyerek gyógyulása csak egy külföldi, drága klinikán oldható meg. Az adománnyal állitjuk helyre leki békénket.
A leki feszültség azonban nem csak altruisztikus cselekedettel csökkenthető, kiválthat erőszakot is. Ez az egyik magyarázata a hajlétalanokat érő gyakori és durva támadásoknak.
Sokan úgy vélik az önzetlen cselekedetek az ember veleszületett empátiás képességéből fakadnak. Az a képességünk, hogy bele tudjuk élni magunkat a másik helyzetébe és azonosnak érezzük magunkat vele, arra késztet minket, hogy segitsünk. A segitésnyújtás ebben az esetben kicsit olyan, mintha magunkon segítenénk. Látom, hogy éhes, szomjas, az empátia révén egy kicsit én is éhes és szomjas leszek és enni, inni adok neki, hogy “éhségemet”, “szomjuságomat” csökkentsem.
Kisérletek és megfigyelések
Vajon a személy általános hangulata befolyásolja-e, hogy valakinek a segitségére siet-e vagy sem? Aderman vizsgálata szerint a roszkedvű, szomorú ember ritkábban segített, mint a vidám. Milgram az egyik kisérleti csoportban levő személyeknek azt a feladatot adta, hogy ellenőrizzék egy másik személy feladatmegoldását, s ha hibázott áramütéssel büntessék. A feladatmegoldó a kisérletvezető segítője volt és a valóságban nem kapott áramütést. A másik csoportban a kisérleti személynek büntetés helyett hangjelzést kellett adnia, ha hibázott a feladatmegoldó. Ezt követően a feladatvégzők arra kérték a kisérleti személyeket, hogy segitsenek neki egy személyes ügyének a megoldásában. Arra voltak kiváncsiak melyik csoporthoz tartozók segítenek szivesebben. Az eredmények szerint annak szívesebben segítettek, akiről úgy tudták, hogy a rossz megoldásaiért áramütéssel büntették. Ebből vonta le a kisérlet vezetője, azt a vitatható következtetést, hogy akinek korábban valamilyen kárt okoztunk, mintegy ellensulyozásúl, ha bajba jút gyakrabban nyújtunk segitséget.
Mások kellemetlen helyzetének az észlelése akkor vált ki erős érzelmet, ha a helyzet teljesen egyértelmű, hamar bekövetkezik és sürget az idő, hogy cselekedjünk. A válasz ilyenkor lehet egy gyorsan kivitelezett segitség, de lehet egy pánikszerű menekülés is a segítés helyett. A segitésnyújtás sikere vagy sikertelensége a vizsgálatok szerint nagymértékben függ a segitő személyiségétől, korábbi tapasztalataitól és ismereteitől is.
Darley és Latané az önzetlen cselekedet alakulását vizsgálata laboratoriumi helyzetben. A kisérleti személyek egyetemi hallgatók voltak, akik úgy tudták az egyetemi élet problémáiról folytatott eszmecserén vesznek majd részt. Egyenként bevezették őket egy helyiségbe. Nem sokkal késöbb még valaki érkezett a szobába, aki a kisérletvezető segitője volt. Neki az volt a feladata, hogy egy kis idő mulva játsza el, hogy epilepsziás rohama lett. Arra voltak kiváncsiak, hogy mit tesz ilyen helyzetben a kisérleti személy. A másik kisérleti helyzetben több kisérleti személy tartózkodott a szobában. A kétféle helyzet különböző viselkedést váltott ki. Amikor egyedül volt a “beteggel” a kisérleti személy azonnal és mindig a segitségére sietett. Amikor azonban többen voltak jelen, sokkal késöbb vagy egyáltalán nem sietett a bajbajutott segitségére. A jelenlévők növekvő számával egyre ritkában volt megfigyelhető a kisérleti személyen az altruista magatartás. Egybevág ez azzal a mindenapos tapasztalatunkkal: ha valaki rosszul lesz az utcán sokan elmennek mellette anélkül, hogy segítenének rajta. Mintha mindenki arra várna, hogy a másik segitsen. Nem ritkán a járókelők inkább elfordítják a fejüket, hogy ne is lássák a bajbajutottat. A megfigyelések azt mutatták, ha a bajbajutottnak viszont sikerült valakivel a járókelők közül szemkontaktust létesítenie a segités ritkán maradt el.
Ha az áldozatról nyilvánvalóan kiderül, hogy önmaga felelős a helyzetéért ritkábban segítenek az emberek. Az egyik vizsgálatban azt figyelték meg mit tesznek az emberek, ha valaki a New York-i földalattin összeesik és mozdulatlanul fekve marad. Általában a segitségére siettek, kivéve ha alkoholszagot éreztek rajta.
A vizsgálatok szerint a nők általában segítőkészebbek voltak a férfiaknál és gyakrabban kaptak segítséget is, ha ök jutottak bajba. Az erőszakos cselekedetek áldozatainak viszont sokkal ritkábban sietnek a segitségére. Feltehetően azért, mert ilyenkor félnek, hogy ők is az erőszak áldozataivá válhatnak. Clark és Word szerint a segitségnyújtáskor az emberek mérlegelik a beavatkozásnak mekkora lesz a “költsége”, vagyis milyen hátránya, kára származhat neki belőle. Minél magasabb ez a becsült érték, annál kevésbé valószinű a segítségnyújtás. Egy vérző áldozaton ritkábban segítenek, mint egy nem vérzőn. A segitésnyújtás mértéke attól is függ, hogyan van öltözve a bajbajutott. A jól öltözött emberen hamarabb segítenek, mint egy elhanyagolt külselyűn. Szivesebben nyújtanak segitséget annak az áldozatnak, aki a város jobb negyedében került bajba, mint akire egy lepusztult városrészben találnak rá.
Hogy mikor és kinek kell a segitségére sietni, azt elsősorban azoknak a kisebb nagyobb közösségeknek a normái szabják meg, amelyekben a mindennapi életünket éljük. Ott, ahol az embereknek az elesetteken való segítés elvárt viselkedés a közösség tagjai részére, természetes és mindennapos cselekedetnek számít. A társadalom egészére ez persze nem jellemző. Az embereknek mindig csak egy kis része veti alá magát az elvárásoknak. Vannak, akik nem képesek elfogadni a nekik nyújtott önzetlen segitséget, lelki tehernek érzik a hálát, és ezért ha kapnak valamit, azt azonnal megpróbálják viszonozni. Mások ilyen-olyan ürüggyel kivonják magukat a segítségadás alól vagy rögtön ellenszolgáltatást várnak érte.
Oláh Tamás
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Az önzetlen cselekedet" | Belépés/Regisztráció | 2 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Az önzetlen cselekedet (Pontok: 1)
- Lacoba Ideje: Január 17, kedd, 16:55:29
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Borzasztóan aktuális témát választottál, remekül körbe jártad. Rendkivüli módon itt él ez most velünk! Én is szeretek segíteni, mégsem mindig lehet. Már komoly incidens is ért ezügyben. Van nekem is egy írásom, majd egyszer biztos lejön. Egy ilyen önzetlen segítség után, majdnem vádlott lettem. Tudod elzuhan előtted az úton egy hölgy, beviszed az epilepsziás beteget a kórházba, megvárod míg magához tér és ezután köszönetként kereste rajtam a pénztárcáját. Othon aztán még ki is kellett takarítanom a kocsit. A hála még a környéken sem járt. Én voltam a fekete bárány! Nagyon kellemetlen, de a másik - általad felvetett - irányt nem ez szüli, hanem az egymásrautaltság elfogyása, a közösségi élet ledegradálása. Örömmel olvastam dolgozatodat. |
|
|
|
|
|
|
