| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Egy ma sem emlegetett sortűz |
|
Lacoba
 |
Olyan nagyságokat is foglalkoztatott ez az éhségfelvonulás, illetve a sortűz, mint a világhírű írót, Berthold Brecht-et...
|
Nem! Ne tévedjen kedves olvasóm. Nem az 1956-os salgótarjáni sortűzről írok. Egy másikról. Ezt valamiért nagyon agyonhallgatják minden irányból. Még ma is. Egyrészt azért mert – az én felfogásom szerint – ettől a sortűztől datálódik, hogy az éhhalál, a kisemmizettség, a nyomor elől menekülő bányászok, munkások csakis a munkásmozgalom – akkor még igencsak haladó eszméi közé menekültek. Sorra alakították a kommunista és egyéb szocdem szervezeteket, hogy a hatalmas elégedetlenség vérbefojtása egy akkor jó iránynak tartott irány felé terelte Őket. Nem volt más választásuk, mert a hatalom gőgje sokuktól nemcsak munkáját, a megélhetését, hanem még a halál méltóságát is elvette, hiszen ezer emberről nem igazán maradtak fenn adatok. Arról az ezerről van szó, akik a 8000 Pestre induló bányászok közül vagy „nyugatra mentek” az éhínység elől, vagy „máshol biztosítottak nekik munkalehetőséget”. Családjuk, sőt talán senki nem tudta, vagy nem akarta tudni a megfélemlítés, a korrupt munkásvezetők hatalommal való paktálása miatt, hogy mi történt velük? A hivatalos iratokból semmi nem derül ki.
Magyarország gazdasági helyzete az 1920-as évek elején egyre romlott. 1924 tavaszán a kormány a nemzetgazdaság egyensúlyának helyreállítására jelentős külföldi kölcsönt vett fel. A „gazdaságosságra" törekedve a kevés jövedelmet biztosító bánya és ipari üzemeket bezárták, több vállalatot pedig összevontak. Ez az intézkedés a munkások számának csökkenésével járt együtt. Sok bányászt elbocsátottak a salgótarjáni bányákból is. Míg 1923-ban 11.415 fő volt az iparmedence bányászainak száma, addig ez a létszám 1925-ig 7.213 főre csökkent. A sokezer elbocsátott bányász a mezőgazdaságban próbált elhelyezkedni, hiszen éppen azért kellett az iparba menniük, mert a föld már előtte sem tudott biztos megélhetést biztosítani. Erre az időszakra tehető a hatalmas méretű kivándorlás. Ezt a helyzetet jól szemlélteti Kovács Dénes miniszteri osztálytanácsos 1925. január 24-én a Belügyminisztériumhoz és a Miniszterelnökséghez küldött átirata is, melyben leírja, hogy a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. és a Rimamurány-Salgótarján Vasmű" Rt-nél a novemberi létszámcsökkenés Franciaországba kényszeríti az itt lakókat. Míg az 1800-as évek közepén francia, német, cseh munkások, bányászok, jó nevű mérnökök érkeztek Salgótarjánba, most innét kényszerülnek vissza nemcsak ők, hanem az egyszerű emberek is. Egyébként – bár Salgótarján belső városközpontját az 1960-as években ledózerolták – még ma is láthatók idetelepülésük nyomai a Tarján-patak melletti épületek stílusában. Azt is hírül adta, hogy egyes üzemek csökkentett munkaidővel dolgoztak, csakhogy ne kelljen elküldeniük az öt, tíz vagy még több gyermeket is nevelő családapákat.
Kilenc hónappal később a budapesti rendőrfőkapitányság jelentése még szomorúbb képet adott a nógrádi iparmedence helyzetéről: „Bizalmas értesülésem szerint a bányaipar krízise fokozódni fog a megrendelések hiánya, a szénfogyasztás csökkenése folytán, úgyannyira, hogy a mátranováki, mizserfai és pálfalvai területen lévő bányáknak bizonytalan időre való bezárását tervezik és ezzel 16 bányatelep maradna munka nélkül. Értesülésemet igazolja a bányamunkásság csaknem kiözönlésének minősíthető kivándorlása, amennyiben a már eddig jelentett eseteken kívül szeptember hóban újabb 55-60 ember kivándorlása várható a francia bányatelepekre. A salgótarjáni szénmedencében élő munkásság életstandardjának (életszínvonalának) leromlására mint jellemző adatot jelentem, hogy a szervezett bányamunkások 90%-a a szakszervezeti tag járulékok fizetésére is képtelen, úgyhogy az Országos Bánya- és Kohóegylet legfőbb bevételét ez idő szerint a külföldön dolgozó magyar bányászok által küldött és a rendesnél lényegesen magasabb tagdíjak teszik ki. A munkásság hangulata Salgótarjánban ez idő szerint sztrájkkal nem fenyeget... "
A bányafőtanácsoshoz írt kérelmek nagyon jól megvilágítják az iparmedence bányászainak életkörülményeit. Ifjú Tóth János salgótarjáni lakos például már harmadszor fordult elhelyezkedése ügyében a bányafőtanácsoshoz. Kérelmében kifejtette, hogy özvegy édesanyja eltartásáról is neki kell gondoskodnia. Helyzetén csak az segítene, ha ideiglenesen is, valahol munkát kaphatna.
A zagyvapálfalvai nyugdíjas özvegyek 1926. február 24-i kérelmükben elpanaszolták, hogy a fűtőanyag csökkentése miatt „a legszükségesebb élelmet is képtelenek vagyunk dolgozóink és családunk részére megfőzni. Fiaink, akik a bányában vagy kint végzik munkájukat, akár hányszor kénytelenek legjobb esetben egy darab kenyérrel munkájukba menni meleg étel hiányában."
A bányászok életkörülményeik megváltoztatására csak ígéreteket kaptak. Az ígérgetések betartása helyett hónapról-hónapra újabb munkáscsoportokat bocsátottak el. A bányászok feleségei és az elbocsátott bányászok a meddőhányókon kerestek megélhetési lehetőséget, A bányavezetők azonban szigorúan eljártak azokkal a bányászokkal szemben, akik a palába jó szenet csempésztek.
A kenyérért, a megélhetésért, az embertelen körülmények megváltoztatásáért harcoló bányászok — mintegy 8000-en — 1926. április 27-én beszüntették a munkát, és éhségfelvonulást szerveztek. Pothornik József, az éhségfelvonulás egyik résztvevője és szervezője így emlékszik meg a fontos eseményről: „A gyülekezés helye az akkori szakszervezeti csoport székhelye, a Vigadó volt. A Salgótarjánba vezető utat elállták a csendőrök, de a környező falvakból, bányatelepekről a tömegek mégis eljutottak oda. Először a főszolgabíró, majd a rendőrkapitány próbálkozott a tömegek leszerelésével. Az emberek ügyet sem vetettek rájuk és az országúton elindultak Budapest felé. Amikor az összegyűlt tömeg elhagyta az épületet észrevették, hogy a hegyoldalon a katonaság géppuskát helyezett el és azok csövei a dolgozók felé voltak irányítva. A csendőrök is megpróbálták a tömegek útját állni, de az nem sikerült nekik. Az első sorokban derék, harcos bányászasszonyaink is ott voltak, akiknek betonfalán megtört a csendőrök ellenállása. Amikor a dolgozók Zagyvapálfalva közelébe értek egy 6 személyes autó állt meg előttük. Az autóból Csóka Vendel, a Szakszervezet áruló vezetője szállt ki. Próbálta a tömeget feltartóztatni, s mivel ez nem sikerült, felmászott az útszéli fára, ahonnan beszédet mondott. Beszédében demagóg módon kifejtette egyetértését és szolidaritását a salgótarjáni dolgozókkal és a követelésekkel, később azonban azt fejtegette, hogy nem tartja érdemesnek a tömeg Pestre való felvonulását, inkább válasszanak ki egy küldöttséget, amely beszáll az autóba és egyenesen Vass József népjóléti miniszterhez megy tárgyalni a salgótarjáni követelések ügyében. Amíg a tárgyalások folynak, a dolgozók maradjanak az országúton és ha a tárgyalás kedvezőtlen eredménnyel végződik, akkor menjenek Pestre. Csóka Vendelnek sikerült leszerelnie ezzel a módszerrel a munkásokat. A küldöttség Pestre ment, a tömeg lassan szétszéledt"
A tárgyalás nem hozta meg azonban az eredményt, Budapesten a nógrádi küldöttség vezetését Peyer Károly vette át. Ő kísérte el a bányászok megbízottait Valkó kereskedelmi miniszterhez és Vass József népjóléti miniszterhez. A miniszterek előtt ő játszotta el a vezérszónok szerepét. A bányászok megmozdulását igyekezett elhomályosítani, úgy tálalta a problémákat, hogy a bányászok bér- és egyéb követelései teljesen háttérbe szorultak. Beszédében a bányászok nevében azt kérte, hogy a kormány csökkentse a külföldi szén behozatalát és gondoskodjon arról, hogy a magyar állam több szenet vásároljon a salgótarjáni bányavállalatoktól. Ez a követelés lényegében a bányaigazgatóság álláspontjával egyezett. Szó sem volt arról, hogy a bányaigazgatóság hogyan fogja kárpótolni a bányászoknak a rövidített munkahét okozta keresetkiesést. A két miniszter különösebb ígéretek nélkül „rázta" le magáról a számukra nem kellemes látogatókat. Á kormány és a bányaigazgatóság elutasította a munkanélküli segélyt, amelyet a salgótarjáni bányászok igen elkeseredetten követeltek.
A kormány intézkedései a rend helyreállítására törekedtek. A munkások életkörülményeinek megváltoztatására kevés intézkedést hoztak. A bányászok által írt kérelmek és panaszos levelek sokasága is ezt bizonyítja. A kérvények egyikében az alábbiakat olvashatjuk:
„Az öreg József-telepi bányász lakosok azzal a kéréssel fordulunk 1926. június 30-án kelt levelünkben az igazgatósághoz, hogy 18 család részére kapcsolják be a villanyvilágítást . . . napokban hiba történt éjjel, és az egész 3 épületben sem volt világítószer, s fizetésünk is oly csekély, hogy abból kőolajat is venni képtelenek vagyunk." Az igazgatóság szignója július 13-án: Főtanácsos úr nem engedélyezi.
A Kommunisták Magyarországi Pártja Központi Bizottsága folyóirata az „Új Március" 1926. májusi számában értékeli a salgótarjáni megmozdulást. ,.A salgótarjáni földindulás jelentőségét nem lehet reformista szakszervezeti mértékkel mérni. Nem lehet azzal a mértékkel mérni, hogy hány százalék eredmény hozott meg a követelésekből a megmozdulás. Bár kétségtelen, hogy ezzel a mértékkel mérve sem volt eredménytelen 8000 munkás és munkásasszony felvonulása. Salgótarjánnak Budapest ellen való felvonulása forradalmi megmozdulás volt. A vérig kínzott, csontig kiuzsorázott, elnyomott, elkeseredett, a szakszervezeti vezetőktől többször elárult, s most végleg elhagyott tömegek spontán forradalmi megmozdulása... a salgótarjáni földindulás külsőségeiben és lényegében, méreteiben, célkitűzésében más volt, és hatásaiban is más lesz, mint az ellenforradalom utolsó idejében való spontán megmozdulások.
Olyan nagyságokat is foglalkoztatott ez az éhségfelvonulás illetve a sortűz, mint a világhírű írót Berthold Brecht-et, aki így ír a salgótarjáni éhségfelvonulásról:
8000 SZEGÉNY A VÁROS ELŐTT
Közülünk 1000 a fővárosba tart
A gyomrunkban nem volt semmi
Közülünk 1000 enni akart
De 1000-nek nem volt mit enni.
A tábornok úr ablakán kitekint
És szól: senkisem maradhat e téren.
Nyakasak vagytok, menjetek haza mind.
A panaszokat írásban kérem.
Az országúton megállt a menet
De emberfiát sem láttunk.
Kéményfüst szállt a város felett
Ám levesre hiába vártunk.
De a tábornok váratlan odakerült
Azt hittük: ő hozza a kosztot.
A tábornok úr egy gépfegyveren ült
S nekünk csak vasat osztott.
A tábornok így szólt: ne álljatok itt, ezt nem engedhetem
S nézett, mintha tartana szemlét.
Azt mondtuk: nézzen végig az embereken,
közülünk ma egy sem evett még.
Nem vert itt közülünk senki tanyát
Ingünk is mosatlan piszkos.
Azt mondtuk: soká már nem várhatunk tovább.
A tábornok így szólt: Ez biztos!
Azt mondtuk: nem halhatunk meg valahányan.
A tábornok így szólt: De, megeshet!
Tűz van odaát, mondták a városiak
Amikor lőni kezdtek.
Nem szólnak jegyzőkönyvek, írások erről a sortűzről. Hallomásból mondogatták csak egymásnak az emberek. De lennie kellett, mert mindenki tudott róla, csak akik ott voltak már nem beszélnek. A túlélők pedig féltek. Talán még ma is. Vagy csak Berthold Brecht-t tudott erről a sortűzről? Illetve lehet, hogy csak ő tudhatott? A hatalom és a korrupt bányászvezetők elhitették, a „máshol kaptak munkát”, illetve „a kitántorgást Amerikába”. Mindenesetre nem igazán jöttek vissza abból az ezerből, levél, életjel sem jutott haza. Lehet, hogy az igazság sosem derülhet már ki.
1926. április 26-án is volt – feltételezhetően - sortűz Salgótarjánban. Egy olyan elhallgatott sortűz, amely egy későbbi még nagyobb veszély felé sodorta szűkebb hazámat és Magyarországot, a szocializmus felé. Sokszor gondolkodom azon, hogy mi lett volna, ha... Nyolcvan év távlatából könnyen nevezik - még mai is – kismoszkvának Salgótarjánt, nem is gondolva arra, amit a nagy író is leírt, hogy az éhes gyomor, a kisemmizettség, a valahová, valamibe kapaszkodás sodorta a nógrádi bányászokat és talán az egész országunkat az irgalmatlanság, és egy későbbi 1956. december 8-i sortűz elé.
Forrásmunka:
Molnár Pál (Nógrádi szénmedence Munkásmozgalma),
a korabeli Népszava írásai,
a Nógrád megyei Levéltár iratai.
|
Ideje: Február 03, péntek, 17:24:52 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Egy ma sem emlegetett sortűz" | Belépés/Regisztráció | 3 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Egy ma sem emlegetett sortűz (Pontok: 1)
- bogumil Ideje: Február 03, péntek, 18:45:08
(Adatok | Üzenet küldése) | | Aktuális témát feszegetsz. Közel állunk a 8o év előtti eseményekhez. Jó lenne,újra elszavalni az országygülés tavaszi ülészsakán Petőfi váteszi sorait: "..még kér a nép,most adjatok neki,vagy nem tudjátok mily szörnyű a nép? ha felékl,nem kér,de vesz,ragad!-.." |
|
|
|
|
|
|
