| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Indián nyár (avagy, az öregeket szeretni kell) |
|
Popa
 |
Mikor ötödik sebességbe váltottam és nyomtam a gázt, a járgány nemhogy gyorsult volna, inkább egyre lejjebb engedett a sebességéből. |
Hosszú szervezést követően került sor az utazásra.
Kilencven évéhez közeledő apósomat néhány hétre magunkhoz vettük, ugyanis sógoromék, akiknél lakott, külföldre készültek.
Mivel több, mint kétórás autóút állt előttünk, meg hosszú az elkövetkezendő távollét, az otthon maradottaktól érzékeny búcsút vett a kis öreg. Feleségem segítette be az első ülésre.
Körülményes volt a beszállás több okból is. Egyrészt nagyon nehezen mozgott már, másrészt minden lehetséges ellenállást megtett apósom az ellen, hogy segítsenek neki.
Míg beszállt, addig lemostam az ablakokat, ellenőriztem a csomagokat, defektet cseréltem, megtankoltam és feltöltöttem a lemerült akkumulátort.
Kis bonyodalmat az okozott, hogy a harmadik lábát, vagyis a görbebotját hogyan helyezze el. Végül is a markában tartogatta, amely rossz döntés volt, mert a szerinte jónak vélt – nem az én általam választott – útirányt avval mutogatta, majd nyomaték kedvéért vele fenyegetőzött. Az autó jó német márka, de hát nem stuttgarti típus, ezért belső tágassága korlátozott lévén a széles mozdulatokat nehezen viselte.
A belső visszapillantó tükröt összeszedtük a padlóról, feleségem tartalék szemüvegét felvette, az összetört rádiós magnó fedelét kidobtuk az árokba, majd tovább indultunk. A sétabotot bal lába mellé tette a sebességváltó boksz közvetlen közelébe.
Az autópályáig semmi esemény nem történt.
Mikor ötödik sebességbe váltottam és nyomtam a gázt, a járgány nemhogy gyorsult volna, inkább egyre lejjebb engedett a sebességéből.
Először nem értettem mi van, aztán pánikba estem, majd utána jártam a dolognak. A hiba az volt hogy a sétabot mégiscsak útban volt, mert a váltókart lehatárolta. Mivel apósom nem volt hajlandó a helyzetén változtatni, ezért hosszú ideig csak négy sebességet használtam. Majd elfeledkezve magáról az öreg a botját lába közé vette. Ekkor már ki tudtam használni autónk teljes kapacitását.
Elkapott egy hatalmas zápor a pályán bennünket. A hirtelen bepárásodott ablakomat zsíros kezével szétmaszatolta belülről az öreg. Mérges voltam, mert hiába kértem várjon öt másodpercet, míg a páramentesítő végzi a dolgát.
Nem volt hajlandó.
Azért nem haragudhattam rá. Öregember. Az öregeket így is szeretni kell…
A városi forgalomban készségesen segített. (Tizenöt évig motorozott. Az utolsó mopedjét húsz éve adta el. Volt tapasztalata. Hogy kétszer az árokba borította anyósomat, arra már nem emlékszik.)
- Jobbról jó! Menjél már, mit tökölsz! – biztatott.
Azután balról elhúzott előttünk egy kamion…
- Balra neked kell figyelni! Vezess nekem tisztességesen! Mindent én sem láthatok…
Azért szerencsésen hazaértünk.
Jól megvoltunk egymással. Feleségem sokkal türelmesebb nálam, ezért ő próbálta irányítani a dolgokat konfliktusmentesen.
Igyekeztem magam túltenni az általam őrjítőnek tartott dolgokon. Néha sikerült is. Elővettem már régen félretett nyugtatóimat. Szorgalmasan kezdtem szedni.
Leginkább az okozott számomra gondot, hogy apósom nem hagyott magának segíteni. Mindent maga akart végezni. Olyan dolgokat is, amelyre már szinte képtelen volt. Tiltakozott, tiltakozott a segítség ellen, aztán mikor belátta, hogy lehetetlen megtennie, nagy kegyesen megengedte a támogatást. Az ember végül úgy érezte, hogy megtiszteltetésnek kell vennie az öreg engedélyét.
Persze ő mindent jobban csinál.
Sőt! Csak ő és kizárólag ő tudja jól!
Gyógyszereit is maga elhatározása alapján szedi. Mikor mondjuk neki, hogy az orvos nem így írta elő, felháborodik:
- Az orvos hülye! Nem ért hozzá. Csak megméri a vérnyomásom, amit előre tudok, hogy mennyi. Meg is mondom neki. Én tudom, mi kell nekem! Én vagyok én!
Az orvos mondta is finoman a lányának, hogy Lajos bácsi elég öntörvényű ember…
Kérte a feleségem:
- A doktor úr a Kavintont esti szedésre is felírta (az öreg csak reggel szedett gyógyszert) Jó lenne úgy szedni, biztosan könnyebben menne a beszéd is, nem akadoznál annyit vele. Ez a gyógyszer segíti az agyműködést.
- Az agyammal nekem semmi bajom – háborodott fel az öreg – csak a nyelvem mozog nehezebben…
Ebben maradtunk.
(Havas Henrik hozzá képest egy magába forduló, bizonytalan, depressziós valaki.)
Hajdan, fiatal korában igazán fizikálisan erős, a gyakorlati tudás felső szintjén lévő szakember volt, akitől tényleg sok mindent eltanultam.
De hát az idő elszállt, a testi erő lehanyatlott. Sajnos nem akarta megérteni, hogy már csak az agyában tudja megvalósítani azt, amit akar. A testi erő, a kéz, a láb, a derék mozgása már hiányzik.
Megérti az ember ezeket a nehézségeit, sokszor nagyon szánalomra méltó ez a helyzet, de az mindenképpen nehezen viselhető részemről, ha jó szívvel felajánlottakat azonnal elhárítja.
Utólag szégyellem, de volt olyan, hogy direkt nem segítettem neki a nyugágyából felállni, mert korábban visszautasította. Ötszöri próbálkozás után is leizzadva visszahanyatlott, míg én mellette olvastam az újságot, mit sem törődve erőfeszítéseivel. Végül is a lánya cibálta fel.
Tudom, nem szabad rájuk haragudni. Az öregeket szeretni kell.
Tatuka – néha egymás között így is becézgetjük – sosem volt egy cizellált modorú ember. Fiatal korában sem csinált abból ügyet, ha térülve, fordulva, olajos, koszos kézzel bejött a konyhába és anyósom jogos felháborodását figyelmen kívül hagyva belenyúlt a rántott húsos tálba, vagy a szépen díszített tortába.
Most az étkezés vele egy világszám volt. Persze csak a kívülről szemlélőnek. Meg utólag. Ott a helyszínen azonban…
Nem viselte el az étkező asztal közelében a rovarokat. A legyeket utálta, a darazsakat gyűlölte. (Érdekes módon a sétabotja nem zavarta, ha felrakta a tányérok közé, pedig figyelmeztettem, hogy a földön jár vele, avval turkál a szemétben, macskaszarban. Szerinte, az más.)
A telken, a teraszon étkeztünk kellemes időben. Legyünk nem volt, mert vigyáztunk nagyon a tisztaságra. Néhány darázs család fészkelt a tető alatt. Ezek egyike minden evésnél megjelent, körberepkedett, szelíden döngicsélt, és miután feleségemmel megbeszélték, hogy semmi érdekes nincs a számukra, továbbmentek békességben.
Apósomat nem ismerték. Vesztükre.
Megjelent a darázs fejmagasságban. Tatuka Agassit megszégyenítő szerva fogadással, fonákkal lecsapta a bogarat, egyenesen a forró gulyáslevesbe.
Tiltakozásunk ellenére – mivel nagyon finnyás az öreg – belenyúlt a lébe, és fél kanál löttyel együtt a félig főtt darazsat az erkély kövére spriccelte.
Szalvétát nem használt, hiába tettük feltűnően a keze ügyébe. Csak a zsebkendőjét.
Időnként belefújta az orrát, majd később elővéve az ételmaradékos száját is beletörölte. (A vegyes használat miatt nem volt ellenvetése.) Sajnos, amit nehezen viseltem el, az volt, hogy a használt gyűrött zsebkendőjébe törölte a fogsorát is, amit étkezés közben szemünk láttára vett ki.
Persze ezt máskor is megtette feleségem rimánkodása ellenére.
Időnként igazított a protézis műanyag részén a keze ügyében lévő 200 mm-es lapos, durva vágatú vasreszelővel (levehető nyéllel), mivel sem a fogorvos, sem pedig a fogtechnikus nem ért hozzá kellően. Legalábbis annyira, mint ő, nem. Meg ő tudja, hol nyomja az ínyét…
Volt, hogy dédunokái jelenlétében tette ezt. A két kicsi teljesen megzavarodva nézte végig a műveletet. Főleg a kislány, akinek éppen most nőnek az új fogai, illetve peregnek a régiek.
Csodálkoztam magamon, hogy meg tudtam állni öklendezés nélkül. De hát az ember idővel megedződik…
Imádja a csípős paprika pépet. A reggeli és esti étkezéskor ette hol villával, hol a kése hegyével belenyúlva. Aztán a félig lenyalt késsel, vagy villával kotort bele a vajba. Igazán érdekes íz összeállításra lelt az, aki utána nyúlva vajas-mézes, vagy vajas-lekváros kenyeret evett.
Nem haragudhatunk rá. Hiszen idős ember. Őket szeretni kell. Így is, így, ahogy vannak…
Végül is a néhány hét eltelt. Lassan már fel sem tűnt makacssága, szokatlan dolgai. Talán hiányzott egy darabig, hogy nem hallottuk krákogását, harákolását, szuszogását.
Hazavittük, átadtuk további megőrzésre sógoroméknak.
Őszintén érzékeny búcsút vettünk egymástól.
Nyilván meglátogatjuk a szokásos időközönként néhány óra, vagy nap erejéig, de ilyen hosszú időre, talán csak egy év múltán jön el hozzánk.
Pár napi pihenés után mentem dolgozni a hivatalba.
Szeretem a munkámat.
Néhány év múlva én is nyugdíjba vonulok. Szinte hihetetlen…
Jó, hogy ilyen fiatalos vagyok. Mások is, többször mondták.
Persze azért a kor, az kor…
Itt van a főnök titkárnője, Icuka. Ötven felett van ő is. Munkánk során gyakran találkozunk, évtizedekig együtt dolgoztunk.
A minap mikor nála jártam, előjött az íróasztala mögül, mellém állt, hozzám simult, - úgy hogy a többiek ne lássák – lenyúlt a nadrágom elejéhez (ha tovább csinálja, perceken belül akár erekcióm is lehetett volna) és diszkréten felhúzta a cippzárat a nyitva felejtett sliccemen…
Nagyon rendes asszony. Finom, jó lelkű, együttérző. Nem haragudott rám, hogy így állítottam be hozzá.
Hiába, már én sem vagyok a régi.
Öregszem.
És az öregeket szeretni kell…
|
Ideje: Február 26, vasárnap, 10:47:18 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Indián nyár (avagy, az öregeket szeretni kell)" | Belépés/Regisztráció | 1 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Indián nyár (avagy, az öregeket szeretni kell) (Pontok: 1)
- bogumil Ideje: Február 26, vasárnap, 12:18:30
(Adatok | Üzenet küldése) | | Jó kis írás,és frappáns a befejezés is. |
|
|
|
|
|
|
