| Küzdőtér |
|
|
|
 |
A bölcső (II. befejező rész) |
|
fenyesi
 |
Kelemen ott kezdte az elbeszélést, hogy miután mi elköltöztünk, ők sem maradtak már sokat a bérházban. Apja állapota nem javult... |
Kelemen ott kezdte az elbeszélést, hogy miután mi elköltöztünk, ők sem maradtak már sokat a bérházban. Apja állapota nem javult, így az orvos azt javasolta, hogy költözzenek vidékre. Az ottani jó levegő még segíthet rajta valamelyest. Mivel édesanyja ebből a faluból származott el, és szülei, meg nővére is itt éltek, nem volt kétséges, hogy feladnak mindent a fővárosban, és ideköltöznek. A szülői ház egyik szobájába költöztek négyen, de már azon a tavaszon, vályogból hozzátoldottak egy másikat. Szeptemberben innen indultak iskolába a Kelemen testvérek. Ennek a megnövelt háznak a teraszán üldögélünk éppen. Kelemen ivott a savanykás borból, elnézett a folyó felé, majd beszélni kezdett: „Édesanyámnak találtak munkát a Tsz-ben. Eleinte nehéz volt nekünk, pesti fiúknak megszokni, egyáltalán felfogni a falusi élet mozzanatait. Szokatlan volt itt minden. A szalmával tömött párna szúrta az arcunkat, a bogarak zajongásától nem volt nyugtuk sem éjjel, sem nappal. Meg a korai, muszáj-kelés! Alig pirkadt, már ébredtek a háziak. Begyújtották a kiskályhát, sercegett a hirtelen megpiruló szalonna a serpenyőben, koccant a vizes vödör a tapasztott padlón. Amikorra elért a ház elé nagy hanggal a nyáj, már éberek voltunk, mint a vadászó macska. A korunkbeli gyerekek azonban hamar befogadtak minket. Nyár végén már együtt fürödtünk a záporoktól megtelt utcai vizesárokban, éretlen szilvával csúzliztuk az udvar porába leszálló verebeket, vagy éppen a szülői tiltások ellenére lógtunk a folyónál, hogy horgásszunk, vagy csak úgy lóbázzuk lábunkat a vízbe. Na, ott kacarászott nekem az én asszonyom már akkor! Duci, barna bőrű lányka volt, fogai, mint a tejes kukorica gyenge szemei. Az ő apja volt akkoriban a kompos. Na, de ne vágjak ennyire az elejébe! Nem tudom, hogyan történt, hogyan nem, de az a gyermekkori folyó, meg hozzá az én virágom kacaja annyira megbabonázott engem, hogy azóta én nem tudok elszakadni tőlük. Az általánosból való ballagásunk estjén kijöttünk ide kettesben Györgyikémmel. Megfogtuk egymás kezét, úgy dobtunk be egy-egy követ a vízbe, és megfogadtuk, ahogy azok megültek a mederben, úgy minket sem választ el semmi, és senki ebben az életben egymástól! Én kollégistaként végeztem el Pesten a vízügyit, Györgyikém meg óvónő lett. Tizennyolc évesek voltunk, amikor lagzit ültünk. Szegény apánk már nem érte meg, hogy öcsém is elvégezze az általánost. Szépen temettük el. Jobb volt már neki az akkor. Utolsó heteiben csak segítséggel tudott az udvarra is kijönni. Na, az öcsémet kellene látnod! Rá sem ismernél. Kőműves lett. Akkora válla van, hogy kettőnket kitenne! Szép házat épített magának! Két faluval arrébb lakik. Minden évben autót cserél, Jugóba járnak nyaralni a párjával. Gyerek még nincs, de nagyon fogadkoznak, hogy ők sem adják alább, mint mi!” Mire idáig jut az elbeszélésben, a két apróság csak előóvakodik még a házból. Apjukhoz húzódnak egy éjszakai ölelésre, nekem is jut a csókból, aztán anyjuk már nyalábolja is őket. Halkan duruzsolva viszi a jövőt megpihenni. Kelemen néz utánuk, aztán csak folytatja: „A folyón egyszer nekicsapódott egy szép farönk a komp oldalának. Megcsáklyáztuk az öreggel, kiszárítottam, és faragtam nekik egy-egy bölcsőt. Már kinőtték, de szépen begöngyölve rongyokkal feltettem a padlásra azokat. A nagylány körül már legénykedik egy idevalósi, jóravaló embergyerek. Úgy vagyok vele, hogy azok a bölcsők jelentik nekem a világ természetes folyását, éppen úgy, ahogy ez a folyó is itt ment el száz évekkel ezelőtt, és még ki tudja meddig. A folyó, a víz, a világ bölcsője. Igaz, néha háborog, de azt sem ok nélkül teszi. A természet kiszámíthatóbb sokszor, mint az ember. Na, de ott tartottam, hogy éppen elvégeztük az iskolát, aztán össze is kötöttük magunkat Györgyikémmel. Hozzájuk nem tudtunk, meg nem is akartunk költözni, így az első évben mi is itt laktunk ebben az öreg házban. Szűken, de szépen megvoltunk. Én naponta lejártam a komphoz, virágom meg a szomszéd faluba kerékpározott az óvodába télen-nyáron. Egy rossz szó nem volt soha köztünk. Tudod, magam sem értem, hogyan van kiszabva az a vándorköpeny nekünk. Van, aki élete végéig hordja rojtosra, én meg hamar leterítettem egy helyre, aztán szépen egymás mellé telepedve simítgatjuk a párommal. Nem lettem én istenfélő, de esténként csak elmondok magamtól néhány szót. Úgy egyszerűen. Meg kell állni egy kicsit, hogy újra el tudjunk indulni. Na, az én kis virágom, fiunkkal már várandósan segített a téglahordásban. Mire Jánoska felsírt, már elkészült egy szoba a házban. Szépen kimeszeltem, apósomék segítettek bútorokkal, szőnyeggel. Na, úgy éltünk mi ott, mint a Szent család. Tudod, vannak képek bennem, amelyek nem halványulnak az idők múlásával sem. Az egyik, amikor meggyújtottuk abban a szobában, az első karácsonyfánk első gyertyáját. Jánoska párom karján bámulta a csodát, csillogott az én virágom szeme is. Megfogadtam én akkor másodjára is, hogy az ő szemük fénye a legkedvesebb nekem ezen a világon. Csak két eset volt, amikor újra kellett fogalmaznom. Évikénk születése pillanatában, amikor először néztem bele a szemébe, meg az apróságok látása, ahogy egymás mellett szuszogtak a kis bölcsőkben.” Na, itt az én Kelemen barátom csak megkönnyezte az emlékeket, fel is állt, aztán bement a házba. Magam sem értettem akkor a dolgot, de annyira sírhatnékom lett nekem is, hogy rá kellett gyorsan gyújtanom. Ahogy ott merengek magamban, csak visszatér az én barátom, és a kezembe nyom egy gondosan becsomagolt holmit. Biztat, hogy bontsam csak ki bátran. Bizony mondom, hogy akkor már én sem tudtam mit mondani, csak a gombócot nyomkodtam magamban visszafelé, mert nem volt az más, mint az én idestova harmincnyolc éve nekiajándékozott, karácsonyi ajándékom, a kaleidoszkóp. A világ megad mindent. A világ visszahoz, visszavesz, és ad. Így tökéletes. A világ tökéletes, nem mi, emberek. Akkor megöleltem én ezt az embert. Hittem én akkor, hogy nekem is részem van az ő örömében, hittem, hogy én is hozzáadtam valamit az ő köpenye szabásáház. Azt már másnap tudtam meg a párjától, hogy nem volt olyan karácsonyuk, hogy azt a kaleidoszkópot ne tette volna a fa alá. Azt mondta, a legjobb barátjától kapta, és amíg él, ezt ő meg nem tudja neki köszönni sohasem elégszer, és a gyerekeket egy időben tanította meg a nevemre, a saját szülei nevével. Na, de aznap este akkor csak összeölelkezünk, kezet fogunk ott annak a kis szabolcsi falunak, egy több mint száz éves öreg házának a teraszán. Akkor én ott úgy helyrerakódtam, mit még soha az életben talán. Hosszú hónapok óta nem tudtam kivergődni megtévedt utamról, de azon az estén megbékéltem, és elindított bennem egy olyan folyamatot, miáltal megértettem az élet értelmét. Az én életem értelmét. Adni. Hiszem, hogy visszatér hozzánk. Lehet nem attól, és nem is akkor, de visszatér. Azokért a pillanatokért pedig megéri minden nyomorúságunk, minden mikéntje.
Másnap kora délután, amikor ellökte a csónak orrát a parttól, és nézett utánam, éreztem, hogy más az a víz, más a mozdulat, ahogy merítem a lapátot. Én lettem más.
Azóta minden hónapban felhívom őket. Legutóbb már az egyik iker vette fel a telefont, és be nem állt a szája, hogy mi minden történt vele az iskolában! Aztán testvére csak kikapta a kagylót a kezéből, hogy ő is akar velem beszélni! Végül jött Györgyike. Megszidott, hogy régen hívtam őket, meg szeretné már látni, hogy lemegyek hozzájuk a párommal! Majd beledörmög az én barátom is, hogy ne hallgassak az asszonyra, addig jó, amíg nem nősülök meg! Hallom, hogy közben megcsókolja a párját, látom a folyót, érzem a ház tornácának hűvösét, és nekem mégis melegem lesz.
Tudom, ez a barátság, az összetartozás. A Világ tökéletes, csak néha belefáradunk.
|
Ideje: Május 11, csütörtök, 15:59:26 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "A bölcső (II. befejező rész)" | Belépés/Regisztráció | 4 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: A bölcső (II. befejező rész) (Pontok: 1)
- Audrey Ideje: Május 11, csütörtök, 23:06:49
(Adatok | Üzenet küldése) | | Ittam a szavait ennek a gyönyörű elbeszélésnek. Mintha egy levegővel írtad volna az egészet, annyira gördülékeny volt minden sora. És sok bölcsesség fogalmazódott meg benne, ezt el is tettem magamnak: "Úgy vagyok vele, hogy azok a bölcsők jelentik nekem a világ természetes folyását, éppen úgy, ahogy ez a folyó is itt ment el száz évekkel ezelőtt, és még ki tudja meddig. A folyó, a víz, a világ bölcsője." És igazad van, a Világ talán tökéletes, csak mi nem mindig vesszük észre. A történetben különben - talán nem véletlen - sok önéletrajzi ihletésű momentumot vettem észre... Megható volt olvasni. Elképzeltem magamnak a falut, a fehérre meszelt tornácos házat, a környéket a komppal... még egy kis tornyos templomot is. Egy dokumentimfilmet láttam magam előtt! :-)) És kaptam egy képet az igazi boldogságról is... |
|
|
|
|
|
Re: A bölcső (II. befejező rész) (Pontok: 1)
- Netelka (sarhelyi@invitel.hu) Ideje: Május 12, péntek, 09:44:12
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Elolvastam... és most én tömködöm lefelé azt a gombócot a torkomban. Gyönyörű történet. Emberi, csupaszív, csupalélek - amilyen te lehetsz, kedves Fényesi. |
|
|
|
|
|
Re: A bölcső (II. befejező rész) (Pontok: 1)
- Fata_Morgana Ideje: Május 16, kedd, 10:22:55
(Adatok | Üzenet küldése) | | Nem igazán tudok mit írni, de anélkül meg lehetetlen továbbmenni... Egy keveset vissza kell adnom abból a rengeteg jóból, amit Te adsz... Köszönöm! |
|
|
|
|
|
|
