Bizony a mesék eme visszatérõ alakja nem egyszer okozott álmatlan éjszakákat gyermekkoromban. Gondoljunk csak a kissé horrorisztikus Jancsi és Juliska történetre, amikor az erdõben eltévedõ gyermekek bizony majdnem ropogós pecsenyévé válnak a Vasorrú bába kemencéjében.Jut eszembe! Hol vannak manapság már kemencék.Igen, tudom, hogy vannak, akik visszaemlékezve valamikori vidám tûzropogásokra, a frissen sült kenyér nem csak szívet, de lelket is melengetõ érzésére, kemencét építtetnek maguknak...Na, de errõl majd késõbb!

                      Szóval ez a vasorrú bába kifejezés mai nyelvhasználatunkban közeli, meglehet, azonos a boszorkány elnevezéssel. A két képzeletbeli jelentés között azonban alapvetõ a különbség: a boszorkány hiedelmeink alakja, természetfeletti erejû személy. A vasorrú bába viszont a magyar népmesék hõse, és éppen úgy természetfeletti lény, mint például a tündér, vagy az óriás.Maga a bába szó szláv eredetû. Érdekes párhuzamra lelhetünk az európai, sõt az európán túli népek meseszerû történeteiben, hiszen a mi vasorrú bábák megfelelõje felbukkan nemcsak - egy 14. századi feljegyzésre alapozva - német, de szibérián túli, ill. török, és vogul nemzetségbeli népeknél is. A mai kor gyermekei, akik "jugiókon",mutánsokon, Bigyó professzoron nõnek fel, talán csak nevetnek manapság a vasorrú bábán, meglehet õ is egy mutáns!

                                        A mesemondás mindig is a régi paraszti világ egyik olyan eseménye volt, ami köthetõ volt valamely visszatérõ foglalatoskodáshoz, vagy éppen a ritka megpihenések egyikéhez. A mesemondás fõszereplõje bizony maga a mesemondó. Az elsõ részben már leírtam, hogy minden mesemondó olyan mesetípust választott magának, amely legközelebb állt saját személyiségéhez, így a hallgatóság már elõre felkészülhetett a varázsmesék csodás elemeire, vagy éppen a pajkos történetek huncutkodásaira.A meseírók személyére vonatkozólag nem lehet csak egy személyt megnevezni, hiszen ezek a történetek nemzedékrõl, nemzedékre szálltak, változtak, alakultak századokon át. Az írásbeliség csak a 18. századtól szerves alkotórésze a magyar parasztság szellemi életének. Igaz, nem irodalmi igénnyel és szinten . Gondoljunk csak a ponyvanyomtatványok nagy népszerûségére a kéziratos énekeskönyvek, nótáskönyvek, võfélykönyvek nemzedékrõl, nemzedékre szálló, át- meg átmásolt példányaira. A családi bibliák hátlapjaira vagy a régi kalendáriumok üresen hagyott oldalaira rendben feljegyezték a fontosabb családi eseményeket, vagy éppen a gazdálkodással kapcsolatos dolgokat. Igaz, tényszerû adatok egy olyan világból, amikor még a kemence fénye mellõl lesték tágranyílt szemmel egy tiszta világ, õszinte gyermekemberei, ahogy lassan kinõ a mese indája, kibújik a tornácra, felkapaszkodik a gémeskútra, majd a templomtoronynál is magasabbra, hogy végül megpihenjen valahol, az emberek lelkében.