| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Két Oszkár egy csapásra? |
|
thomba
 |
Vannak szerencsés fotóriporterek, akiknek olyanformán sikerül lencsevégre kapni az élet egy-egy jelentős pillanatát, hogy nem is sejtik, az örökkévalóságnak dolgoznak |
Bányai Tamás
Vannak szerencsés fotóriporterek, akiknek olyanformán sikerül lencsevégre kapni az élet egy-egy jelentős pillanatát, hogy nem is sejtik, az örökkévalóságnak dolgoznak. Gondoljunk csak a második világháború befejezésekor a Times Square-n elcsattant csókra vagy a vietnami háború két két megrázó fotójára: a nyílt utcán történt főbelövésre, a napalmbombák pusztítása elől menekülő vietnami kislányra.
És van filmrendező, akit egy ilyen, világsajtót bejárt, közismert fotó késztet arra, hogy a kép mögé nézzen; hogyan, miért készült, mi lett a sorsa, de mindenek előtt: milyen hatást váltott ki.
A filmrendezőt Clint Eastwoodnak hívják, filmjének címe: Apáink lobogói. A Magyarországon is rövidesn bemutatásra kerülő filmről máris azt suttogják, kiváló eséllyel pályázik a jövő évi Oszkár díjra. S tegyük hozzá: méltán.
A sztori alapja egy, az egész világon közismert fotó: amerikai katonák kitűzik a csillagos-sávos lobogót az elfoglalt Iwo Jima sziget egyik hegycsúcsára. Aki valamennyire ismeri a második világháború történetét, az tisztában van vele, hogy Iwo Jima elfoglalása a csendes óceáni ütközetek egyik legvéresebbike volt. Iwo Jima japán felségterület, védelme a japánok számára már a haza védelmével volt egyenlő. Érthető, hogy körmük szakadtáig ragaszkodtak minden talpalatnyi földhöz. S hogy ez mennyire így volt, azt bizonyítja két adat. Az iwo jimai partraszállás 1944 február 19-én kezdődött, s a sziget teljes birtokbavétele huszonhat napos véres küzdelmet jelentett. A japánok embervesztesége tizenkilencezer fő, az amerikai veszteséglista már a partraszállás második napján elérte az ötezer főt.
A Suribach hegy csúcsára kitűzött győzelmi lobogó az amerikai hadvezetőság számára óriási jelentőséggel bírt. Amikor a tengerészgyalogosok elfoglalják a szigetet, az európai hadszíntéren vége felé közeledik a háború, amelyből az amerikai népnek is kezd elege lenni. Felkészülve a japánok hosszan tartó, konok és elkeseredett ellenállására, s ennek folytán bizonytalan ideig elhúzodó véres háborúra - ne feledjük: a Japánt végülis térdre kényszerítő atombomba akkor még nem volt felhasználható ütőkártya -, a politikusoknak szükségük volt valamire, amivel felrázhatják a háborúba belefásult közvéleményt, amivel megújíthatják a hátország lelkesedését.
Egy fotó, amelyik képes megnyerni a háborút - mondja a film egyik szereplője, nem is teljesen alaptalanul. Persze önmagában véve a fotó ehhez azért mégsem lett volna elegendő, bármilyen hatásosan örökítette is meg a drámai pillanatot. A benne rejlő lehetőségek kiaknázásához hatalmas propaganda-gépezet is szükségeltetett.
Ezt a propaganda kampányt dolgozza fel a film. Természetesen, mint minden háborús film, az Apáink lobogói sem nélkülözi a lélegzetelállító, brutálisan véres csatajeleneteket, mégsem beszélhetünk hátborzongató látványosságra épített filmről. Még akkor sem, ha ezeket a jeleneteket sokan összehasonlítják majd Spielberg Ryan közlegény című filmjének partraszállási epizódjaival, elfeledve, hogy az a film éppen erre helyezte a hangsúlyt.
Clint Eastwood a háború borzalmainak vizuális megjelenítése ellenére sem veszti szem elől az embereket, akik mindvégig a film fókuszában állnak. Azokat az embereket, akikből a propaganda-gépezet példaként állítható hősöket akar faragni. Akiket sikerül ugyan meggyőzni a propaganda célszerűségéről és elengedhetetlen szükségéről, s ezért vállalják is a kikiáltott hős szerepét, de egyre kényelmetlenebbül érzik magukat a mindinkább lelki traumát kiváltó szerepben. Hiszen, ha valakik, hát ők tudva tudják, saját bőrükön érezték és tapasztalták, ha egyáltalán vannak, lehetnek hősök, akkor azok hátrahagyott vagy már elesett bajtársaik. Akik egyszerűen csak túlélni akarnak, sohasem hősökké válni.
A film három főszereplője John Bradley (Ryan Phillippe), Rene Gagnon (Jesse Bradford) és Ira Hayes (Adam Beach) az a három tengerészgyalogos, akik a Surigach hegy csúcsára kitűzték az amerikai zászlót, s akiket hazaszállítottak a harctérről, hogy népszerűsítői legyenek a háború folytatásához elengedhetetlenül szükséges hadikötvények forgalmazásának.
A történet oda-vissza cikázik az időben - ami egyes nézők számára talán zavaró lehet, s ami egy kis rosszindulattal a film egyetlen hibájául róható fel -, ám tökéletesen szolgálja a rendező célját, akit a lineáris cselekmény sorozat elvetése nem könnyű feladat elé állított. Clint Eastwood azonban magabiztosan lépi át az akadályokat, simítja el a buktatókat, s a film, ami kikerült keze alól egyaránt számíthat a kritikusok és közönség elismerésére. Joggal várhat Oszkár díjra, és jó esélye van arra, hogy a filmtörténet maradandó alkotásai közé sorolják.
Ehhez persze a biztos kezű rendező mellett nagyban hozzájárul a főszerepeket alakító három alig ismert színész nagyszerű játéka is. Szerepük megformálását illetően semmivel nem maradnak el a legnagyobb és népszerű világsztárok mögött. Hibátlan alakításuk hosszú ideig emlékezetes marad.
Az Apáink lobogója igazából egy két részből álló filmeposz első darabja. A második elkészítéséhez Clint Eastwood már akkor hozzáfogott, amikor ennek a filmnek befejezte forgatását. A Levelek Iwo Jimáról címet viselő második rész érdekessége - sőt, talán különlegessége -, hogy ugyanazt a történetet dolgozza fel - japán szemszögből nézve. Ez a film várhatóan a jövő év elején kerül a mozikba, s ebben az esetben még az sem lehetetlen, hogy azt is jelölik majd az Oszkár díjra. Kétségtelen, ha Clint Eastwood ugyanolyan nagyszerű filmet produkál a folytatással, mint tette az Apáink lobogói-val, akkor jövőre két filmjével is díjakat söpörhet be. Az első részből ítélve teljesen megérdemelten. Olyan feledhetetlen háborús filmet készített, ami maradéktalanul és figyelmeztetően háború-ellenes.
Nem szeretem a mondanivaló kifejezést. Volt valami igaza annak a hollywoodi filmcézárnak aki egyszer azt mondotta, ha mondanivalód van, emeld fel a telefonkagylót. Egy jó sztori kell. Az pedig egyáltalán nem jelent heppiendet, és nem feltétlenül giccses. Annak lehet mélyebb tartalma, serkentheti a nézőt (olvasót) töprengésre, arra, hogy elgondolkozzon a látott (olvasott) sztori felett. Élményt nyújt, hatással van ránk.
Nos, az Apáink lobogói engem nem serkentett ugyan újból felfedezni a spanyolviaszt, de feltétlenül megerősítette bennem azt a gondolatot, amelyik valahol a tudatom mélyén mindig is leledzett. Nevezetesen, hogy nincsenek hősök. A latin közmondás - cogito ergo sum -, gondolkodom, tehát vagyok, nem igazán jellemző azokra, akiket hősöknek kiált ki a közvélemény. A hős ugyanis sohasem gondolkodik. Egyszerűen nincs ideje rá. Háborúban sebesült társa segítségére siet, mit sem törődve a golyózáporral, aknákkal, ágyútűzzel, általában gyilkos környezetével. Még a békeidők hősei is gondolkodás nélkül ugranak a vízbe, kimenteni a fuldoklót. Aki bajtársa életéért viaskodik a tűzvonalban, vagy szomszédját menti ki a lángokban álló házból, az nem gondolkodik, nem fontolgat, nem mérlegel. Legfeljebb utólag, amikor ideje jut rá. Sajátmagát azonban még ilyenkor sem képzeli hősnek. Mások csinálnak belőle hőst. Lehet, hogy éppen azok, akiknek ösztökélő példaképre van szükségük. Példaképre, akit úgysem tartanak követendőnek, példára, amit úgysem követnek.
De azért nagyon szép.
|
Ideje: November 08, szerda, 08:55:45 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Két Oszkár egy csapásra?" | Belépés/Regisztráció | 0 hozzászólás |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
|
