 |
Lipinka |
|
Láttad. Ott volt a keleti előtt. Az az. Amikor megláttad arra gondoltál, hogy füstölt hús, tovább áll. De nem mertél a szemébe nézni.
Lesütötted a szemed, mert olyan kutatón pásztázta a teret maga előtt, hogy féltél, ha összeakad a tekintetetek, az Atya Isten sem bogozza szét. Alamizsnát esdeklő volt az a nézés, éhes . . .Nem! Most jut eszedbe, hogy tiszta szívvel nevezted akkor éhenkórásznak. S biztos voltál abban is, hogy soha senki nem nézett szembe vele. Még mikor látták is, csak keresztülnéztek rajta.. Nem csodálkoztál a fiatal anyákon akik gyermeküket kézen ragadva rántották őket tovább, nehogy a puszta látványa is ennek a könyörgő hiánynak, megfertőzze őket. Ott állt, kezében kitartva maga elé a sapkáját, de biztos voltál abban, hogy inkább ajánlott azzal a félreismerhetetlen mozdulattal, mintsem kért volna. Egész lénye inkább osztozást tükrözött, mint nincstelenséget.
Gyermekkorát statisztikának is alig lehetett mondani, első emléke az volt, hogy amikor az első tudatos mozdulatot meg tudta ismételni, az anyjának adogatott gombokat naphosszat, hogy felvarrja valaki kövér ingjére, aki bizonyára rendszeresen reggelizett is. Egyszer, véletlenül hozzáért a kész inghez. Azután settenkedve lopott érintéseket, s a bőre megtanulta, hogy van, létezik jólét is. Amikor akkora lett, hogy szégyenlette a pucér seggét mások előtt, valahonnét térdigérő szvetter is került, úgy legalább még nem kellett rá alsónemű.
Nevet is adtak volt neki, de hamarabb válaszolt a kenyér szóra, még ha foltokban is kellett leszedni róla a penészt. Azt a szót hogy csokoládé, felnőtt korára tanulta meg, de már akkorra nem érdekelte az íz. Finomnak az ópiumpipát tudta, s szívesen leste, hogy minél jobb minőségű kábítószert füstöljön belőle. Életében egyszer mosolygott, s úgy megijedt a mosoly érzésétől az arcán, hogy nem mert többet. Zenét hallott naponta, de csak akkor táncolt amikor a foghíjjas, vén ribanc, a faluvégi kalibában magára húzta. Amikor elélvezett, durván belerugott a nőbe. Láttad. Szemében az a kegyetlen villanás, a kétségbeesés mellett, az a rugás volt. Arcán a bőr: keményre torzult magány, s tincsekben kihulló haja: szélnek eresztett sóhajok voltak. Apja nem volt, az anyja sem tudta, hogy melyik eröszak eredménye lehetett. Láttad. Konok helytállásában a bicegő léptek visszhangoztak, s ha közelebb vonszolta magát a szívedhez, sajnálat helyett visszautasíttatta magát. Ünnepei nem voltak, s még a hétköznapjait is keserű megadással fogadta: újabb nap fájni - gondolta minden reggel. Reményt nem ismert, és egy egész sorozat emberi érzést is csak hírből és méltatlannak talált az idejére: derűt, csintalanságot, játékosságot, felhőtlenséget, ésatöbbi, ésatöbbi, stb., stb.
Ott állt a keleti előtt és az egész világ abban a helytállásban bicegett. Az az állás volt az egyetlen pozitív emberi tulajdonság rajta. S ha láttad, akkor, ott, a keleti előtt, az egész világon az volt az egyetlen pozitív emberi érzés.
S láttad a kőrengeteget, az aszfaltdzsungelt, fösvénységindáival, harácsszerelvény-villamosaival, amint betongyökeret eresztett ebbe az ésszerűtlen, budapesti létbe. Az állványok vézna karjai csontos oszlopujjaikat a cseréptetőkön végigfésülték, foghíjjas forgalomba borzolták. Mélyen beszívtad a város beléből gőzölgő halált, s ehhez a háttérhez hozzásimuló alak képzeleted vásznára soha el nem múló sziluettet égetett. S láttad ezt a feketén villogó körvonalat azon a fehér vásznon. S láttad a keretet is. Azt a keretet ami helyén tartja a dolgokat, benn ami bennvaló, kívül ami nem szabad bekerüljön soha. S láttad a kereten egyre szaporábban keletkező lyukakat, s érezted az egyre sürgősebb szükségét annak, hogy a keletkezéssel lépést tartva dugdosd őket befele. S láttad ennek, a világváros taposómalmának, az egyre vékonyodó bőrét, a szinte már rízspapírvékony bőrt, amit egy szúrós tekintet is képes lett volna kikezdeni.
S az egyik frissen szúrt lyukon, a bentrekedt, élőhalott, roskatag alak kivetítődött a valóság egére. S láttad, hogy az az alak gerinces . . .
|
Ideje: Augusztus 04, szerda, 19:37:29 - Janó
|
|
| |
|
