| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Egy örök klasszikus |
|
crucifix
 |
Higgadt, kötelességtudó katona volt, többször is megmentette bajtársait, mígnem egy támadáskor gránátszilánk sebesítette meg...
|
Nyugaton a helyzet változatlan
Száztíz éve, 1898. június 22-én született Osnabrückben Erich Maria Remarque német regényíró.
Tizenéves korában zongoraleckéket adott, hogy szép ruhákat tudjon vásárolni, az igényes, ízléses darabok iránti vonzódása aztán egész életében elkísérte.
Iskoláit szülővárosában végezte, de tanáraival elég nehezen jött ki. "Bosszúból" több későbbi művének egy-egy alakját róluk mintázta, ostoba és kegyetlen embereknek ábrázolva őket. 1916 novemberében behívták katonai szolgálatra, majd 1917 júniusában a nyugati frontra küldték. Higgadt, kötelességtudó katona volt, többször is megmentette bajtársait, mígnem egy támadáskor gránátszilánk sebesítette meg, s a háború végéig egy duisburgi kórházban lábadozott.
A háború után nehezen illeszkedett be a civil életbe, életunt és kiábrándult lett.
Sok mindennel megpróbálkozott: volt autóversenyző, tanító, sírkőügynök, újságíró egy reklámlapnál. 1920-ban megjelentette Álomszoba című művészregényét, különösebb visszhang nélkül. 1925-ben Berlinben a Sport im Bild című sportújságnál helyezkedett el, s belevetette magát a társasági életbe, kifogástalan eleganciájú alakja gyakran tűnt fel a különböző eseményeken. Még abban az évben feleségül vette Jutta Zambona színésznőt és publikálni kezdte - meglehetősen középszerű - novelláit, amelyekkel nem aratott sikert.
1927-ben hat hét alatt megírta a háborús élményeit feldolgozó Nyugaton a helyzet változatlan című regényét, amelyet a Vossische Zeitung című lap közölt folytatásokban, majd könyv alakban is megjelent, s rögtön hatalmas siker lett. Másfél év alatt három és félmillió példányban kelt el, s 1932-re 29 nyelven készült el a fordítása. Akadtak bírálói is, a jobboldal "saját fészkébe piszkítónak", pacifistának és németidegennek bélyegezte. A regényből készült film 1930-as berlini ősbemutatóján a náci párt botrányt rendezett: bűzbombákat és fehér egereket dobáltak a nézők közé "Ébresztő, Németország!" felkiáltásokkal. A filmet a hatóságok "a német tekintély veszélyeztetése" ürügyén be is tiltották.
1931-ben az író megjelentette a folytatást És azután... címmel, ez azonban már nem volt olyan sikeres, mint az első rész. 1932-ben elhagyta Németországot, s Svájcban telepedett le. 1933-ban a nácik nyilvánosan elégették könyveit, majd 1938-ban állampolgárságától is megfosztották.
1939-ben Hollywoodba ment, s a társasági élet meghatározó személyisége lett. 1942-ben New Yorkban telepedett le, s megjelentette az emigráns lét tapasztalatairól szóló, bestsellerré lett A Diadalív árnyékában című művét, amelyből több film is készült. A második világháború eseményei újabb regények megírására ösztönözték (Szikrányi élet, Szerelem és halál órája). 1947-ben amerikai állampolgárságot kapott, s ettől kezdve "ingázott" Amerika és Svájc között. Élete utolsó éveiben főként Svájcban élt, míg 1970. szeptember 25-én a svájci Locarnóban gyógyíthatatlan betegség végzett vele.
MTI
Ilyen totális békében, mint ez, még soha nem volt ekkora háború.
A valaha marxistának kikiáltott író időszerűbb, mint valaha.
Remarque kortársai, mindazok, akikbe fiatalságuk érzékeny esztendei alatt úgy beleivódott a harctér emléke, akárcsak szerelmeiké: rég vágyódnak egy olyan könyv után, amely fel tudná idézni elporladt éveiket. Az ember idővel, kegyelettel gondol életének legrosszabb szakaszaira is. Mi is szeretjük már a háborús emlékeinket. Ez összefér a militarizmus elvi gyűlöletével. A háborút gyűlöljük; de nem a lefolyt háborút többé, amely nem ellenséges sors, hanem múltunk egyik része. Évek óta sóvárgunk egy igaz, szép háborús könyv után. Mit remélünk tőle? Amit minden művészi alkotástól. Képzeletünkben meg akarjuk ismételni, amit valaha átéltünk; de most éberen, nyitott szemmel akarjuk fogadni az élményeket, amelyek sötétjében egykor csak vakon fúrhattuk előre a fejünket.
A háború azonban igen hálátlan formát és anyagot nyujt az írónak. Formában: véletlen rendben, lazán egymás mellé rakott epizódokat, anyagban: a képzeletet legjobban megragadó egyes ember karaktere és dolgai helyett - amelyek egy műben, ha ez a háború regénye akar lenni, nem lehetnek fontosak - a modern harctér különös élményeit. Valóban különösek: gondoljuk el, a háborús regényben nem lehet jelentősebb szerepe a szerelemnek, amelytől a legtöbb elbeszélő mű a feszültségét kapja; a harctér atmoszférája intenzív, de igen elemi, homályos, mert eddig még nem elemzett s alig is elemezhető érzésekből tevődik össze, lényünknek valami ősi, állati rétegében, ahol a test és a lélek még egészen szorosan összefügg. Harcteret járt ember azonnal megérzi, ha egy leírásban ez az atmoszféra nem stimmel. Az író - érzi ezt a sajátos atmoszférát: «Arcunk nem halványabb és nem pirosabb - írja -, mint máskor; nem is feszültebb vagy ernyedtebb és mégis egészen más. Érezzük, hogy a vérünkbe valami kontaktus kapcsolódott be. Nem szóbeszéd ez, hanem tény. A front, a front tudata az, ami ezt a kontaktust megteremti. Abban a pillanatban, amint az első gránátok fütyülni kezdenek, amikor a levegőt széttépik a lövések, az ereinkbe, a kezünkbe, a szemünkbe hirtelen beköltözik valami meglapuló várakozás, leselkedés, egy erősebb ébrenlét, az érzékeknek különös hajlékonysága. A test egyszerre teljes készenlétbe helyezkedik.» Híre sincs ebben paroxizmusnak. Soha alantasabb életet! A harctéri regény oktávokkal alacsonyabb szférákban játszódik le, mint bármely más átlagos elbeszélő mű; a harctéri regény inkább fiziológiai, mint lélektani természetű. Elsősorban a gyomor és az idegek folyamatát írja le, s a katona testi viszonyát a tárgyakhoz, amelyek közt él. A fölötte és körülötte csapkodó hangokhoz, az időjáráshoz, az ételekhez, a ruhájához, mely néha hetekig nem kerül le róla, bajtársaihoz és az ellenséghez, amelytől minden órája függ. De amely nem kerül szeme elé soha, viszonyát a lövészárokhoz, amelynek minden egyes szöglete és kavicsa idővel oly meghitt ismerősévé lesz, hogy néha maga is elálmélkodik rajta, mily meleg szível áll meg egy-egy pillanatban a vérrel és agyvelővel telefröcskölt sárfalak között. Mintha otthon sétálna, kisvárosának valamelyik utcáján, vasárnap délelőtt, viszonyát a földhöz, amelyet Remarque kitűnően lát:"Senkinek sem jelent a föld oly sokat, mint a katonának. Ha hosszan, hevesen odatapad hozzá, ha arcával, tagjaival belévájja magát a pergőtűz halálfélelmében, akkor egyetlen barátja, testvére, anyja: a föld. Félelmét és kiáltásait belenyögi hallgatásába és nyugalmába. A föld felfogja mindezt."
Írók számára, akik nem akarnak a háborúnak szolgálatot tenni, van a harctéri regénynek egy nagy problémája: a művészi ábrázolás, természeténél fogva, a legrútabb dolgokat is önkéntelenül széppé varázsolja; nem teszi-e vajon vonzóvá a harcteret is? Egy példa: Leonid Andrejev "Vörös kacaj"-a egymásra halmozza a háború rémségeit; de ép ezért, szándéka ellenére, érdekessé és képzeletizgatóvá teszi tárgyát. Oscar Wildemegtalálta a kérdés egyetlen helyes megoldását: "Meg kell mutatni a háborúról - írja valahol -, hogy unalmas s egyszerre el fogja varázsát veszíteni." Nem a pacifista propaganda szempontjából mérem a háborús regény jóságát, mégis örülök, hogy Remarquenak sikerül a paradox csoda: művészi munkát írni, anélkül hogy magukat az ábrázolt dolgokat is művészivé avatná. Valóban, nincs hatásosabb cáfolata az ostoba és frivol felfogásnak, amely a "nagyszerű és változatos" élményekért helyesli a háborút, mint megmutatni a harctéri élet baromi alantasságát. Az ember minden megnyilvánulása a létfentartást szolgálja itt; aljas állati nyomoruság ez, a hősről kiderül, hogy fél és nyugalmat szeretne, vagy zabál vagy szeretne zabálni. Békében nincs az a kis szatócs, akinek életéből ne futná több eszmére és magasabb mámorra.
De mily nehéz a testi érzéseket meglátni és szemléltetni, megfigyelni és emlékezni rájuk! Mennyivel folyékonyabban tudunk beszélni Einstein elméletéről, mint a félig vegetatív folyamatokról, amelyek különbségeit szinte képtelen észrevenni megfigyelésükben gyakorlatlan szemünk. Remarque árnyalatos, gazdag és érdekes tud lenni ezeknek az érzéseknek a rajzában. Nem áll meg azonban a testi élet területénél általában, hanem még tovább szűkítve a harctéri sajátságok körét: elsősorban a félelem érzéseivel foglalkozik. A félelem óráit, amelyek első pillantásra tagolatlanul elnyúló gyötrelemnek látszanak, ki tudja tölteni eszméletek sokaságával. Azok a lapok, amelyekben ütközeteket ír le, nagy megjelenítő erejűek, a könyv legéletteljesebb részei. S persze a legérdekfeszítőbbek is: hiszen mi izgalmasabb egy halálveszedelemben forgó ember látványánál? De Remarque a félelem rajzában is megmarad az egészséges ember mérsékelt méreteinél. Csak egy is elhajlás a kísérteties, romantikus nagy rémület felé, - s a harctér már képzelet-izgatóvá és esztétikai hatásúvá lett volna.
Vannak emberek, akik mihelyt egy mű kedvez az általuk képviselt törekvéseknek, ezt a művet azonnal a magukénak érzik, s mert az övék, mindjárt remekműnek is tartják. Durva és önző emberek ezek. Nem tudom, nem esnénk-e az ő hibájukba, ha Remarque könyvét kelleténél nagyobb elragadtatással és fenntartás nélkül üdvözölnők. Ez a könyv csak igen-igen kis részét bányássza ki a háború anyagában rejlő lehetőségeknek. Vet ugyan egy-egy futó pillantást a bajtársi érzésre (erre legtöbbet), a kórházra, a szabadságos katona hangulataira, a Hinterland alakjaira, de ezek a pillantások igazán nagyon futók. Amellett kimarad az író tekintetéből a katona viszonya az ellenséghez, és a feljebbvalóihoz, nem nyugtalanítják a parancsolás, és a kiszolgáltatottság titkai, nem ismeri a győzelmes előnyomulás örömeit, a visszavonulás és összeomlás riadalmát, a nagy marsokat. Nem meri megfesteni a csendes hosszú állóharc egyhangú végtelenségét, amely, igaz, nem fogható össze egy-egy kerek érdekes epizódba s csak az esőcseppek szakadatlan hullásához hasonló technikával volna ábrázolható. De amely nélkül a modern háborúnak hiányos, sőt hamis a képe, meglepően kevés ember is látott, s bár kellő elevenségű portrékat fest mindegyikről, egyiknek rajzában sem kap meg nagyobb finomsággal vagy mélységgel, (mintha csak a testi érzések megfigyelésében való ereje a magasabb pszichológiában való közepességét kompenzálná). Tehetséges, pontos, igaz könyv, tehetetlen dühvel fogják vicsorítani rá a fogukat azok, akiket kellemetlenül érint kedvenc háborújuk hű leírása, érdekes, jó és hasznos könyv, talán minden elődjénél jobb úton a harctér valóságának megragadása felé: de még mindig nem a Háború Regénye.)Komlós Aladár)
A kiadó:
Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan
Kiadó: Cartaphilus
Remarque (akkor még Kramer) 1916-ban önként jelentkezett katonának a német hadseregbe, s ezzel úgyszólván meg is kezdődött annak a regények a "sorsa" amely könyv-alakban majd csak tizenhárom év múlva jelent meg, de minden idők egyik legnagyobb közönség- és kiadói sikerének, valamint irodalmi botránykönyvének bizonyult.
|
Ideje: Június 27, péntek, 09:58:41 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Egy örök klasszikus" | Belépés/Regisztráció | 2 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Egy örök klasszikus (Pontok: 1)
- Eroica Ideje: Június 27, péntek, 11:26:57
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Szia crucifix! Nagyon szeretem Remarque műveit. Jó, hogy ilyen szépen megemlékeztél róla. Köszönjük. |
|
|
|
|
|
Re: Egy örök klasszikus (Pontok: 1)
- zsuka49 Ideje: Június 28, szombat, 19:31:16
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Remek megemlékezés egy nagy íróról!!:))
Köszi, hogy gondoltál rá!:))
Zsuzsi |
|
|
|
|
|
|
