| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Emlékek a pedagógusokról |
|
kirsmona
 |
Sajnos olyanok is bekerülnek a „gépezetbe”, akik nem igazán alkalmasak a tanításra. |
Az egyik újságban lelkesen olvastam Vekerdy Tamás sorait a pedagógusokról. Kíváncsi voltam, vajon én mit tudok írni ebben a témában. Így születtek meg az alábbi sorok.
A kritizálásomra „mentségül” csak annyit hozok fel, hogy nem mindenütt említek neveket és a történetet tényleg igaziak.
Felnőttként diplomáztam pedagógusként. Közelről láttam, hogy mennyire meg kellene változtatni az oktatási rendszert. Sajnos olyanok is bekerülnek a „gépezetbe”, akik nem igazán alkalmasak a tanításra. Ilyen volt szerintem az az ember, aki az iskolai emlékeim között kutatva legelsőként eszembe jut.
Az általános iskolában tanított bennünket. Kegyetlen szavait sose fogom elfelejteni. Sajnos a kritikái sohasem építettek, hanem romboltak. Ékes példája volt ő annak, hogyan nem szabad bánni a diákokkal. Sokszor elhangzott: „Ha így tanulsz, akkor csak cipőfelsőrész-készítő lesz belőled!”. Utólag, visszanézve már látom, valójában inspirált bennünket azzal, hogy semmi jót nem nézett ki belőlünk. Azóta minden osztálytalálkozón megállapítjuk: ha ő nincs, akkor az osztály 80 százaléka most nem diplomás ember. Furcsa, de ez az igazság. Mégis, a sebek, amiket ő ejtett rajtunk, megmaradtak.
Egy másik tanár emlékezetes mondata is beugrik. Sokat vitázott velünk, nem boldogult az osztállyal. Lemondóan ilyenkor aztán azt mondta: „Uram bocsá' ám legyen!” Nagy tudású embernek tartottam őt, de sajnos nem szerette a diákokat. Ezért mi sem szerettük sem őt, sem a tantárgyát.
S eszembe jut egy diákcsíny is, melynek én voltam az áldozata. Az idősödő, rosszul látó tanár írt a táblára, s ha valami zaj történt, hátraszólt: ki az már megint? Osztálytársaim nevetve: „hát Móni”! És ez így ment napokon, heteken keresztül. Bárki csinált valami rosszat, míg a tanár írt, engem említettek azonnal a tanár kérdésére. Egy idő után szegény már mérgesen nézett rám: „Már megint Móni?!” Én mindig hallgattam, sosem védtem meg magam. Nem mertem elárulni, hogy nem én voltam, mert nem akartam elveszíteni az osztály bizalmát. A végeredmény: a tanár annyira megharagudott rám, mint a legrosszabb diákjára, hogy a ballagáskor tőlem nem köszönt el, engem kikerült. Így lett a bohóckodásból seb az én lelkemben.
A középiskola végre változást hozott és olyan pedagógusok kezébe kerültem, akik igazán emlékezetessé tették azt a négy évet.
Egyikük, a magyartanárom olyan útravalót adott, melyből még ma is tudok töltekezni. Odafigyelek arra, hogy mit olvasok, odafigyelek a választékos beszédre. Még ma is hallom a szavait: „Szeressétek a magyar nyelvet, szeressétek az irodalmat, hiszen ez a mi sajátunk!”- kérte mindig. Kemény volt, de igazságos. Sokat követelt, de sokat is adott. Nem tudott úgy felolvasni egy verset, hogy ne hallgassuk tátott szájjal. Minden téma már érettségi tétel szintjén hangzott el az óráin. A tananyagot úgy követelte vissza, hogy álmunkból fölébresztve is el tudtuk mondani például Odüsszeusz kalandjait. A megszerzett tudásból profitálva én 13 évvel az érettségi után is olyan magas pontszámot elérő magyar felvételi tesztsort írtam, hogy a főiskola felvételiztető elnöke kiemelte a tudásomat. A magyartanárnő neve: Bartos -Király Aranka.
A másik, akire szívesen emlékszem: nem csak szakmai tanárunk és mellesleg igazgatónk volt, hanem egy igazi jó ember és vérbeli pedagógus. Óráit mindig azzal kezdte, hogy meghallgatott bennünket. Kikérdezett a bennünket foglalkoztató, akár apró, akár nagyobb, hétköznapi vagy különleges problémákról. Sokat mesélt ő maga is az iskolán kívüli élményeiről, ha úgy ítélte meg, hogy azokból profitálhatunk. Nem utolsó sorban pedig olyan jól magyarázott, hogy például az ozmózis elvét mai napig el tudom mondani. Ő Dániel Péterné.
Harmadik tanárom olyan volt nekem, mint egy lelki mankó: mindent tudott rólam, bármit elmondhattam neki. Sosem éreztette velem, hogy ő a komoly felnőtt és én csak egy kis diáklány. Mindig meghallgatott. Az óráin megadtam neki a kellő tiszteletet, sosem éltem vissza a jó viszonnyal. Mindig jó jegyeim voltak nála, mert kötelességemnek éreztem, hogy jól tanuljak, mindent tudjak az ő tantárgyából. De szünetben akár sírva is mehettem hozzá. Mai napig szeretettel gondolok rá. Az ő neve: Tóth-Laboncz Józsefné.
Nem hagyhatom ki a sorból az orosz tanárnőt. Végtelen jókedvű, közvetlen modorú pedagógus, akinek a szigorát sosem éreztük keménynek. Követelt, de nem volt kegyetlen. Sokat nevettünk vele. Neve: dr. Uray Istvánné
És anyaként?
Mikor a kislányom iskolába készült, fogalmam se volt róla, hogy kihez adjam. Kolleganőmtől kértem tanácsot, aki azonnal javasolt valakit. „Ő igazi, ízig-vérig tanító néni, imádják a gyerekek. Mindent megtesz értük. Az ő osztályukban mindig történik valami érdekes. Kirándulnak, korcsolyáznak, táncolnak.” Csak a nevét mondta, s még annyit, hogy nehéz hozzá bejutni. Azt meg se kérdeztem aznap, hogy egyáltalán melyik iskolában tanít. Nem is volt fontos. Később is büszkén vállaltam bárki előtt, hogy mi egyáltalán nem iskolát, hanem tanító nénit választottunk. Két évig tanította a lányomat, aki ezután jóval könnyebben vett minden iskolabeli akadályt, mert olyan alapjai voltak, amire lehet építeni. A tanító nénivel azóta is jóban vagyunk. Sőt: még a tanítási gyakorlatomat is nála végeztem. Egyébként éppen a napokban mondtam neki: „Nem tudom, hogy haragudjak-e érte, de te gondolkodni tanítottad a lányomat, és nem biflázni. Azóta sem tud magolni emiatt. Ha nem érti, nem tanulja meg!” Nevettünk. Őt Orosz Magdolnának hívják.
|
|
| |
|
| "Emlékek a pedagógusokról" | Belépés/Regisztráció | 2 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Emlékek a pedagógusokról (Pontok: 1)
- fényesi Ideje: Október 22, szombat, 23:35:16
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Egyetértek. Valóban, vannak akiket örökre el kellene tiltani a tanítástól. A tanító, elsősorban "igazi jó ember". Egy magyartanárnőmre magam is hálával gondolok vissza. Második kötetem megjelenése után felhívtam, és megköszöntem neki, hogy tanított. Tisztelet nekik! Jó, hogy leírtad! üdv. fTJ |
|
|
|
|
|
Re: Emlékek a pedagógusokról (Pontok: 1)
- Caterine2 Ideje: Október 24, hétfő, 17:46:20
(Adatok | Üzenet küldése) | Kedves Kirsmona!
Nagyon jó volt olvasni diákkori emlékeidről, s arról, hogy magad is ezt a hivatást választottad. Az emberré nevelés valóban komoly munka, elsősorban tanári példamutatásból áll, hasonló a szülők nevelésére. A gyerek, a diák soha nem felejti el az emberi tanárokat, s jó felidézni időnként őket, emlékezni rájuk abban a tudatban, milyen sokat köszönhetünk nekik. Köszönöm az olvasás élményét, a darabka történelmet életedből! |
|
|
|
|
|
|
