| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Római kalandom, dióhéjban |
|
Nanti
 |
Sokan azt hiszik, hogy amiket itt leírok, azok mind kiagyalt ártatlan történetecskék, pedig nem! |
De tényleg, mondom, hogy nem kiagyaltak, becsszó, hogy igaziból átélt, valódi eseményekről írok néha, valamicskét, egy pár sort csak.
Mert néha eluralkodik rajtam valami szomorúság, valami szorongásféle félelem, kábé olyan lehet ez, mint amilyen sugallat száll a Keresztes Ildikó énekhangjaiból és rezdül át egyenesen a pórusaim atomjaiba.
Csodálatos módon tud hatni rám ez a hang, bizony. A levegő molekulái irtózatos módon fel tudnak pörögni általa és fülem dobhártyájával szemtelenkedve, leírhatatlan magasságokba és mélységekbe tudják ide-oda rángatni a képzeletemet.
De ez a félelem érzés, nem afféle halálfélelem, vagy ha úgy tetszik, testi épséget féltő, vagy éhhaláltól rettegő letargia, ó nem, ez egészen más, amit leírni sajnos nem lehet, úgyhogy ne várjon tőlem senki lehetetlent. Csak mondom, mert úgyis tudnám rá a választ, de ez most nem érdekel engem, még, ha másokat érdekelne is valamicskét.
Nekem ezt az érzést egyedül Ildikó hangjai tudják leírni, és rezonanciát generálni a lelkem atomjaiba, hogy aztán a lelki molekulák összekoccanva, felmelegítsenek, és rémületből révületbe kergessenek.
- Írok hát, de amint mondtam előbb, csak egy pár sort.
- De csak kizárólag nektek, itt és most! Vagyis mostantól kezdve, amíg el nem fogynak a betűk, és ujjaim megunják a pötyögtetést.
Zimankósnak éppen nem mondható, lucskos őszi délután volt, amikor Rómában éppen a Hétsó (Via delle Sette Sale) kanyargós utcáján eregéltem lefelé nem éppen vadiúj Porschémmel, és nagy hirtelen fékeznem kellett, mert egy csinos csaj került elém, zöld robogóval, és elállta az utam. Hát igen, ezek a csajok, amit tudnak művelni néha, hát az nem semmi.
- Che fai? – kiáltottam ki az ablakon, nem éppen frankó olaszos kiejtéssel, de a legnagyobb bosszúsággal ércesnek nem mondható durva hangon.
- Hát igen, - mondom magamnak, ha már odakintről nem jön semmi válasz - valami difi van a levegőben, jobb lesz, ha kikászálódom a kocsiból és segítek ennek a kétbalkezes nőszemélynek.
Ne tudd meg, hogy mi történt, palira vettek ugye, míg a csaj jól megjátszott töketlenséggel mutogatta, hogy a kismotor leállt és nem tudja mi lett vele, addig a tróger barátja szépen benyúlkált a kocsimba és elkezdte kirámolni azt, ami neki éppen megtetszett, a pénztárcám hát hogy a csudába ne? Meg az Iphon négyesem, meg a … mit tudom én, hogy még milyen tárgyakat, zakót, pólót, vagy miket dobálok néha össze-vissza, szanaszét a járgányomban.
- Na szóval, mondom magamban, hát ez van? Tipikus olasz vendéglátás, hát szóval, … na mindegy, másnak is élni kell, na de azért egy picikét nekem is, hogy az a…!
Megkapám (ezt a kedves szót most vajon a Toldiból rántottam elő?) csuklóból a megszeppent szignyorinát, ellenkezésével mit sem törődve, szépen beraktam a kirabolt masinámba, és persze, hogy egy hanyag mozdulattal a járdára löktem annak robogóját, s máris volánnál teremve, üldözőbe vettem a rablót, aki naná, hogy szintén robogón menekült a tett színhelyéről.
- Menekülj csak békaevő, makaróni zabáló, de amúgy nem éppen félelmetes pancser gengszter, úgyis tudom, hogy hova rohansz, mondtam félhangosan, miközben Keresztes Ildikót jól felhangosítottam, hadd feszítse lelkemben a elszakíthatatlan, amúgy is eléggé megfeszített húrokat.
Átvágtam a fák és bokrok között a Hétsó utcácskából az Ópium hegy (Via del Monte Opio) utcácskába, miközben félszemmel a csajszit vizslattam, nem éppen hálás tekintetekkel.
Hát aki járt már arra, az biztos tudja, hogy van mit kerülgetni, nagyokat repülni, zötykölődni egy ilyen hatalmas szintkülönbségekkel megáldott terepen.
Na szóval, a menekülő eltűnt ugyan a látókörömből, de mondom, tudtam már, hogy hova tart, merre menekül, hogyne?
Nincs más megoldása, mint a park (Parco del Colle Opio), hát persze!
Úgy, hogy szépen árkon bokron, toronyiránt oda vágtattam és ott egy terebélyes cserjés mellett megállítottam a kocsit s csendben vártam, miközben az olasz lány fürtjeit simogattam, annak jeléül, hogy ízé! Nem harapok.
- Figyelj csak galambocskám, nem kell félni, a bácsi nem eszik tolvaj motorosokat, - suttogtam vészjósló halálos tekintetekkel, de a lelkemben meg, szánakozó érzésekkel.
Hát igen, mert nálam mindig ott kell lennie a bosszúságom mellett, a nem törődöm lazaságnak, a felbőszült vadkanság mellett meg a kívülállóként röhögő vadszamárnak, ja.
- Jó kis kaland, mi? – váltottam kissé barátságosabb hangnembe, miközben a lányból kirobbanó rémült hangokat, fülem mellett elengedve, élvezni kezdtem a helyzetet. De hirtelen, feltűnt előttünk a robogó, így hát kénytelen voltam szájára tapasztani egyik kezem, míg a másikkal a kocsit kezeltem, hogy üldözőbe vegyem az ipsét, de nem. Nem kellett, nem volt rá semmi szükség, ugyanis szépen, komótosan megállt, és elkezdte a zsákmányt osztályozni, amikor nyakon csíptem, épp a bukszámat akarta elhajítani a többi árválkodó bőrtárca közé a bokorba.
- Meg vagy hát, mondtam örömittasan, és egy mozdulattal lerántottam a sisakját - hadd, lám ki az a híres betyár olasz honban, aki engem meg tud lopni?
A tetten ért rabló felém fordult, és én a meglepetéstől hirtelen elengedtem a kis vézna nyakát, de azért a másik kezemmel tartottam ám, jó erősen a robogót, nehogy nekem itt meglógjon a tettes.
- Há’ kettő, ó! – mondtam meglepetten.
Annyira komikus pofát vághattam, hogy a megszeppent rabló is elhúzta a száját egy hajszálnyit, hát hogyne? Miközben a víz, mint hákettőó, elkezdett gyöngyözni arcomon, én azon kaptam magam, hogy elérzékenyülök, a francba, ezzel a jószívű lélekkel, ami bennem lakózik, ezzel nem is tehettem másként, bezony.
Az történt, és azért mentem át vegyészbe, mert a rabló, a legnagyobb ámulatomra egy gyönyörű nő volt, egy másik nő! És még szebb, vagyis szebbnek tűnt akkor, mint az, amelyiket imént a kocsimba zártam.
- Szóval ketten vattok, és szépek is mi? Egyik sisak nélkül megjátssza a bajba jutott műszakilag tudatlan csalétket, míg a másik, lesben vár, hogy lecsapjon, ez érdekes.
- No csak! Lesz ennek még böjtje, mulass csak rajtam!
Hogy aztán, a továbbiakban mi történt és , hogy ez a kaland, egy a számomra nagyon emlékezetes és nekem nagyon szép románccá nőtte ki magát, az már egy másik történet lenne, ha …
Ha megírnám, de én arra most kedvet nem érzek, így hát marad máskorra, de annyit még megjegyzek, hogy robogós rabló mégsem lettem, vagyis nem annyira, mert azt az érzést kipróbálni?
Hát, mit mondjak, talán ki sem lehetett volna hagyni, de megsúgom, nem lehet nagyon vele dicsekedni.
|
|
| |
|
| "Római kalandom, dióhéjban" | Belépés/Regisztráció | 4 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Római kalandom, dióhéjban (Pontok: 1)
- soman (soman@mailbox.hu) Ideje: Október 08, hétfő, 11:12:19
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Én mindenféleképpen hiszek neked, annál is inkább, mert hasonló történet átélésében nekem is volt - igaz csak majdnem -, szerencsém, Rómáig passzol a történet, de főképp azért, mert valamiért rám is felettébb hat Keresztes Ildikó. Nem értem, mitől rongyosodnak ki a cd-i. Meg persze Róma, az örök város, ahol minden és bármi megtörténhet. |
|
|
|
|
|
Re: Római kalandom, dióhéjban (Pontok: 1)
- a_leb Ideje: Október 08, hétfő, 21:21:31
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Ez jó írás, Nanti! Laza, úgy szórtad, hogy el tudtam hinni, és megtaláltam benne azt a természetességet, amitől jó a mese, jó a mesélő. Most nem is érdekes, hogy mennyi az igazságtartalma, nem érdekelt, jó volt olvasni.
aLéb |
|
|
|
|
|
|
