| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Helybenutazás III. |
|
csega
 |
A fejlődés és a haladás elengedhetetlen feltétele a kemény, kitartó munka; de mi van akkor, ha az emberen már a “munka” szó hallatán pánikszerű tünetek jelennek meg? |
A családunknak voltak szőlőföldjei, egy időszakban négy hektár is. Amikor gyerek voltam, alkalomadtán nekünk is ki kellett menni dolgozni. Hogy milyen gyakran, arról – a családi szerepek mentén – megoszlanak a vélemények; ha valaki engem kérdezne, azt mondanám rá, hogy rengeteget jártunk ki, ha édesanyámat, akkor azt a választ kapná, hogy szinte sosem. Mindkét szülőm földműves családból származott, alig volt pénzük, rengeteget dolgoztak. Hogy megteremtsék a család számára a megfelelő körülményeket, a napi nyolc órás munkából hazaérve még szó szerint kirohantak a szőlőbe (mi így mondtuk, nem a “szőlősbe” mentünk, vagy a “földekre”, hanem csak szimplán a “szőlőbe”), majd miután este hazaértek és mi, gyerekek lefeküdtünk, jött a rendrakás, takarítás. Nem csoda hát, hogy az ő szemükben mi egyszerűen “lusták” voltunk.
Amikor szellemi munkát választottam hivatásként, egy cél lebegett igazából a szemem előtt: Soha többet nem akarok kimenni a szőlőbe! Nagyon szerettem a programozást, mindig az volt a vágyam, hogy az legyen a munkám, hogy a számítógép előtt ücsörgök, és finoman, lazán írom a programkódokat, amelyekkel egyben gyakorlatilag egy saját virtuális világot teremtek meg. A gimnázium utolsó két évében összekaptam magam, minden fontos tantárgyból küzdöttem a jelesért, hogy a pontszámommal bekerüljek az általam legjobbnak ítélt egyetemre, a BME-re. Felvettem egy tőlem szokatlan, pozitív hozzáállást, hogy itt az oktatás nem arról szól, hogy “kicsesszenek velünk”, hanem minden tantárgyban van valami érdekes, mindent azért oktatnak, hogy az az én fejlődésemet szolgálja. Az informatikai szakon belül célirányosan a programozói tantárgyakat választottam, gyakorlatok tartását vállaltam, és programoztam kedvtelésből a tanulás mellett is. Nem voltam a legjobb tanuló, nem voltam a legszorgalmasabb hallgató, és volt egy jó nagy adag szerencsém; de úgy éreztem, hogy a jeles diplomámra és a kétszer is elnyert Köztársasági Ösztöndíjra büszke lehettem. Minden vágyam az volt, hogy szoftverfejlesztőként elhelyezkedjek, és így is lett.
Hat évvel később mégis búval… nos… aszottan... ültem a monitor előtt, és azt gondoltam, hogy ha hozzá kell érnem a billentyűzethez, én elhányom magam.
Úgy hiszem, érthető volt a frusztrációm. Mindig úgy képzeltem, hogy ha programozóként fogok dolgozni, az számomra igazából sosem lesz munka, hanem csak bemegyek az irodába, ott jól érzem magam, miközben a különböző programok, szoftvertermékek szépen fejlődnek a kezem alatt, és közben rendszeresen utalják a bankszámlámra a jussom. Ekkor viszont az járt a fejemben, hogy amit csinálnom kell, az bizony munka, és én attól irtózom. Megkérdőjeleztem, hogy jó döntést hoztam-e az életemben, jó irányba építem-e a karrierem; de az is felmerült, hogy esetleg egyszerűen ilyen ember vagyok, aki utál dolgozni, aki lusta, aki egyszerűen “el van cseszve”. Hét éven keresztül kutattam magamban, hogy mi lehet a bajom, olvastam a különböző cikkeket, hogy mivel javíthatnék a helyzetemen; úgy érzem, sok okosságot olvastam, de olyat, ami a szívemhez szólt volna, ami valóban megoldást ajánlott volna, olyat nem.
Ugyanakkor idővel az önismeret témaköre is fejlődött, lassan mondhatjuk, hogy önálló foglalkozássá nőtte ki magát. Korábban csak a pszichológusok és a papok voltak a köztudatban, mint olyan emberek, akik segíthetnek kibogozni a lélek különböző dolgait, furcsaságait; de ma már vannak életvezetési tanácsadók, motivációs előadók, önsegítő csoportok, pszichodráma, szomatodráma, családállítás, csoportos meditáció, és így tovább; és ma már lehetőséged van beiratkozni olyan tanfolyamokra, ahol nemes egyszerűséggel magadról tanulsz; és amit például a szocialista rendszerben nemes egyszerűséggel haszontalannak nyilvánítottak volna. Így hét év múlva, rengeteg tanács, tanulás és önelemzés segítségével végül kibogoztam, mi az igazi problémám a munkával.
Gyermekkoromban azt tanította meg nekem az élet, hogy a munka rossz. Egy rossz állapot, amiből minél hamarabb ki kell kerülni. Életem első “munkája”, vagyis amikor “ki kellett menni a szőlőbe”, nem olyasmi volt, amit én választottam, hanem amit rám erőltettek. Amikor egyedül, otthon programozgattam, az “haszontalan cselekvésnek” lett minősítve. (Most ebből van a fizetésem, de persze akkor mit lehetett még tudni.) Szüleim is láthatóan mindig muszájból dolgoztak, és őket igazolandó észrevehető is volt rajtuk, hogy “elhasználódnak”, tönkremennek a munkában. Mindig úgy is beszéltek róla, hogy a munka a szükséges rossz, amiben “ki kell hajtanod a beled”, hogy legyen elég pénzed. Mindig úgy beszéltek, hogy “kell”, “muszáj”; nagyon ritka volt az, amikor szenvedélyesnek láttam őket valamiben. Közben a médiából és a különböző társaságokból az a vélemény szűrődött le, hogy a sok munka megbetegít; és ez csendben, alattomosan issza be magát az ember szervezetébe, egészen a csontokig.
Idén elvégeztem egy Életvezetési Tanfolyam elnevezésű kurzust. Teljesen megrökönyödtem, értetlenül ültem ott a teremben, amikor a következő, számomra vegyes üzenetek érkeztek: Vigyázz az egészségedre! Dolgozz rengeteget! “Vigyázni az egészségre, és rengeteget dolgozni”, gondolkodtam, “ez két egymásnak ellentmondó állítás!” Sokat gondolkodtam az otthon, mire ezt a két állítást össze tudtam egyeztetni: A munka lehet jó. A munka lehet egészséges. Most már úgy gondolom, hogy az ember alapeleme a cselekvés; hogy ez rossz értelemben vett “munka”, vagy szórakozás, az nagyban függ attól, hogy mi magunk hogyan tekintünk rá. A szenvedéllyel, lelkesedéssel végzett munka nem hogy nem egészségtelen, hanem kimondottan üdítőnek tud hatni; csak valahogy ez a fura világ nevel minket arra lassan de biztosan az évek alatt, hogy megutáljuk azt, amit egyébként szeretettel és odaadással végeztünk korábban.
Sajnos nehéz külső szemmel eldönteni, hogy valaki lusta, vagy gátlásoktól szenved, de nem beszél róla, takargatja. Ugyanígy nehéz eldönteni, hogy amikor valaki “látványosan szenved”, akkor valóban küzd valamivel, vagy csak jelenetet rendez, hogy a lustaságát leplezze. Éppen ezért elfogadom és megértem, hogy sokszor a környezetem szimplán lustának tartott, amikor én belül már pánikszerű tüneteket éltem át. A fontos az, hogy én felismertem magamban, mi az igazi probléma, miből gyökerezik, mert így tudom csak elkezdeni kezelni.
Tettem egy vállalást. Elköteleződtem, hogy a jövőben keményen fogok dolgozni. Nem az lesz a fő hivatásom, ami az elvárás felém! Nem úgy fogok dolgozni, ahogy mások előírják nekem! De ha valamit szívvel-lélekkel, szenvedéllyel és lelkesedéssel tudok csinálni, abban kihozom magamból a legtöbbet! Ez nem nagy vállalás, csupán a teljesen természetes, ha egyszer végre az embernek sikerül elhordania a kijelölt útról az akadályokat.
|
|
| |
|
| "Helybenutazás III." | Belépés/Regisztráció | 1 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Helybenutazás III. (Pontok: 1)
- a_leb Ideje: Május 29, szerda, 09:06:43
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Több mint egy hónapja fenn van ez a napló, és én nem olvastam. Több dolog miatt is szégyellem. Egyrészt olyasvalaki írta, akit tisztelek, szeretek, és így nem érdemli meg, hogy ne olvassam. Másrészt a korábbi "helybenutazás"-ok érdemi gondolatai is megfogtak, mint ahogy itt is megtörtént. Nem csak emiatt az írás miatt, de hiszek az önismeret, a "dolgainkat, önmagunkat kívülről szemlélni" elvében és hasznosságában csakúgy és együtt a szűkebb és tágabb közösségünkbe integrált személyiségünkkel. Élvezettel olvastalak.
aLéb |
|
|
|
|
|
|
