| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Janó jelenkori amerikai költőktől fordít 4 |
|
 |
Stanley Kunitz
Stanley Kunitz was born in Worcester, Massachusetts, in 1905. |
His honors include the Bollingen Prize, a Ford Foundation grant, a Guggenheim Foundation fellowship, Harvard's Centennial Medal, the Levinson Prize, the Harriet Monroe Poetry Award, a senior fellowship from the National Endowment for the Arts, the National Medal of the Arts, and the Shelley Memorial Award. He served for two years as Consultant in Poetry to the Library of Congress, was designated State Poet of New York, and is a Chancellor Emeritus of The Academy of American Poets. In 2000 he was named United States Poet Laureate. A founder of the Fine Arts Work Center in Provincetown, Massachusetts, and Poets House in New York City, he taught for many years in the graduate writing program at Columbia University. He lives in New York City and Provincetown, Massachusetts.
_________________________________________
Stanley Kunitz
Stanley Kunitz 1905-ben született, Worcester (ejtsd: wörsztőr) Massachusetts-ben.
Kitűntetései közé tartoznak, A Bollingen díj, A Ford Alapitvány Ösztöndíj, a Guggenheim Alapitvány tiszeteltbeli tagsága, Harward Centenniális Érem, a Levinson Díj, A Harriet Monroe Költészeti Díja, Tiszteletbeli vezetői tagság a Nemzeti Művészeti Fejlesztési csoportnak, a Nemzeti Művészi Érem, és a Shelley Emlékérme. Két évig szolgált mint Költészeti Tanácsadó a Kongresszusi Könyvtárban, kitűntették mint New York állam Állami Költőjét és Tiszteletbeli Kancellárja az Amerikai Költők Akadémiájának. 2000-ben kinevezték az Egyesült Államok kitűntetett Költőjének. Alapítója volt a Művészeti Munkaközpontnak Princetown, Massachusetts-ben ás a Költők Házának New Yorkban. Tanította sok éven át a végzős Írói Programot a Columbia Egyetemen. New York városában és Princetown, Massachusettsben él.
_________________________________________
Az eddig fordított kortárs amerikai költők közül Stanley Kunitz költészete áll hozzám a legközelebb. Képvilágára egyik kritikusom azt mondaná, hogy szeret hűlyéskedni, ha nem Kunitz lenne az illető. A nyelvtanába is beleakadna, ha nem ez a költő lenne egyike azoknak akik a nyelvben nem egy merev rakás szabályzatot, hanem képlékeny és formálható médumot lát. Jóllehet ugyanolyan gonddal fordítottam mint az eddigi Kongresszus Könyvtári Tanácsadókat, megtörténhet, hogy Kunitz versei jobban életre kelnek mint amin eddig dolgoztam. Tisztelettel,
Jánosi András
_________________________________________
ATYA ÉS FIÚ
Most a külvárosban és hulló fényben
Követtem őt, és most le a poros, fehérebb
A csont-pornál úton, keresztül az édesre
Alvadt földeken, ahol a szilvák
Leestek érettség terhükkel egyenként.
Mérföldenként jöttem én, horzsolódó lábakkal,
Vérem titkos ura után,
Utána, a pocsolyák bűzébe zsugorodva, akinek uralhatatlan
szeretete láncokban tartott. Léptei évek; madárrá nyújtva;
Suhant át az alvó tájon ahol fiatal voltam,
A csend kitekeredve szemeim előtt ahogy jöttem,
Az éj narancsként a szemöldökömhöz szegezve.
Hogy mondjam el neki a mesémet, a félelmeimet,
Hogy hídaljam át a szakadékot könnyelmű hangon,
Mondva, " A házat, a vakoltat amit építettél,
elvesztettük, Hugit elvették és elment hazulról,
És soha semmi nem jön, furcsán, ahova megy.
Én egy dombon laktam ahol túl sok szoba volt;
Fényt tudtunk gyújtani de meleget nem eleget,
S amikor a villany kialudt , a domb alá másztam.
Az újságot mindennap kihozzák;
Egyedül vagyok s soha nem sírok."
A víz szélén, ahol a páfrányok égbe lóbálták
Karjaikat, " Atya!" kiáltottam, "Gyere! Te tudod
Az utat. Leporolom a sár nyomait a ruhádról;
Semmi nyoma, Ígérem, nem fog maradni. Utasítsd
Fiadat, két háború között vergődve,
A kedvességed örök Gemarájában,
Mert fia lennék azoknak akik gyászolnak,
És testvér a földön fetrengőknek,
És barátja az ártatlanságnak és minden csillogó szemnek.
Ó, taníts meg dolgozni és jószívűnek lenni."
A teknősbékák és vízililiomok között hozzám fordult
A fehér közömbös üressége az arcának.
Fordította Jánosi András
FATHER AND SON
Now in the suburbs and the falling light
I followed him, and now down sandy road
Whiter than bone-dust, through the sweet
Curdle of fields, where the plums
Dropped with their load of ripeness, one by one.
Mile after mile I followed, with skimming feet,
After the secret master of my blood,
Him, steeped in the odor of ponds, whose indomitable love
Kept me in chains. Strode years; stretched into bird;
Raced through the sleeping country where I was young,
The silence unrolling before me as I came,
The night nailed like an orange to my brow.
How should I tell him my fable and the fears,
How bridge the chasm in a casual tone,
Saying, "The house, the stucco one you built,
We lost. Sister married and went from home,
And nothing comes back, it's strange, from where she goes.
I lived on a hill that had too many rooms;
Light we could make, but not enough of warmth,
And when the light failed, I climbed under the hill.
The papers are delivered every day;
I am alone and never shed a tear."
At the water's edge, where the smothering ferns lifted
Their arms, "Father!" I cried, "Return! You know
The way. I’ll wipe the mudstains from your clothes;
No trace, I promise, will remain. Instruct
You son, whirling between two wars,
In the Gemara of your gentleness,
For I would be a child to those who mourn
And brother to the foundlings of the field
And friend of innocence and all bright eyes.
0 teach me how to work and keep me kind."
Among the turtles and the lilies he turned to me
The white ignorant hollow of his face.
By STANLEY KUNITZ
SZEPTEMBER KÍGYÓI
Egész nyáron hallottam őket
a bokrokban sziszegni,
s elhagyva engem oszloptól
a másik oszlopig a kertben,
egy sussanás az őszirózsák közt,
egy jel a sövények felől,
egy árnyék
lüktetve a pavillontól.
Most, hogy az éjszakák hűsek
s az évelők fonnydtak,
úgy kéne higyjem elmentek,
véres versenyben
másvilágra csúsztak
a kasza fagyok előtt.
Nem úgy van. A dél hitegető
melegében, mintha megcáfolnák
egy másik kert rontó átkát,
ezek ketten megjelennek
egy keskeny nyiláson
az északhoni fenyők
tömött zöldű sorában,
lógva-ölelkezve, fejjel lefelé
egy szemtelen szerelem-bogban.
Kezem kinyújtva megérintem
bőrük finom, száraz recéit.
Végülis,
társak vagyunk ezen a földön,
közös eskű elmondói.
Érintésemre ez a vad
teremtés-fonat
megremeg.
Forditotta Jánosi András
THE SNAKES OF SEPTEMBER
All summer I heard them
rustling in the shrubbery,
outracing me from tier
to tier in my garden,
a whisper among the viburnums,
a signal flashed from the hedgerow,
a shadow pulsing
in the barberry thicket.
Now that the nights are chill
and the annuals spent,
I should have thought them gone,
in a torpor of blood
slipped to the nether world
before the sickle frost.
Not so. In the deceptive balm
of noon, as if defiant of the curse
that spoiled another garden,
these two appear on show
through a narrow slit
in the dense green brocade
of a north-country spruce,
dangling head-down, entwined
in a brazen love-knot.
I put out my hand and stroke
the fine, dry grit of their skins.
After all,
we are partners in this land,
co-signers of a covenant.
At my touch the wild
braid of creation
trembles.
By STANLEY KUNITZ
A VESZEKEDÉS
Az a szó amit mérgemben mondtam
könnyebb, mint egy petrezslyemmag,
de az út keresztülmegy rajta
mielőtt a síromhoz vezetne,
az a sírhely ami meg-lett-véve-s-ki-lett-fizetve
egy sóval megszórt dombon Trúróban
ahol a törpefenyők
az öbölre lenéznek.
Fél-úton elég halott vagyok,
eltekeregve saját természetemtől
és ádáz rakaszkodásomtól az élethez.
Ha sírni tudnék, sírnék most,
de már túl öreg vagyok,
hogy bárki gyereke legyek.
Liebchen,
kivel kéne veszekednem
ha nem a szeretet sziszegésében,
azzal a kegyetlen, rendetlen lánggal?
Forditotta Jánosi András
THE QUARREL
The word I spoke in anger
weighs less than a parsley seed,
but a road runs through it
that leads to my grave,
that bought-and-paid-for lot
on a salt-sprayed hill in Truro
where the scrub pines
overlook the bay.
Half-way I'm dead enough,
strayed from my own nature
and my fierce hold on life.
If I could cry, I'd cry,
but I'm too old to be
anybody's child.
Liebchen,
with whom should I quarrel
except in the hiss of love,
that harsh, irregular flame?
By STANLEY KUNITZ
RÉZBEGY ROBIN
A legjelentéktelenebb madár volt
amit valaha láttál, a színe mind
lemosva róla, mintha
az esőbe kiállt volna,
baráttalan, mereven s fázva,
amióta Éden becsukott.
Az ELADÓ táblájú a házban,
ahol senki egy hangot sem szólt,
a szobában ahol én laktam
egy üres papírlappal, hallottam
a csiricsáré seregélyeket
a vadvackorfák alatt
gyámbászni szegényt.
Felemeltem hát
miután leverték s a
néhány grammnyi sziv
a tenyeremben kotyogott,
buta tátott csőrrel.
Szegény cseppség! Szegény buta élet!
semmi ertelemmel megállni
ezeket a köröket szaladni,
s a segítségemet igényelni,
hogy visszasegítsem ahova tartozik.
De mikor magasra emeltem,
félelemben görcsölt a kezem,
mert a felyében a lyukon keresztül,
füttyélesen vágva . . .
azon a vén száraz seben keresztül
ahol a vadász sörétje
vájta sarjadó tudatát
mevillant a hűvös kékes fénye
egy darabka Engesztelhetetlen égnek.
Forditotta Jánosi András
ROBIN REDBREAST
It was the dingiest bird
you ever saw, all the color
washed from him, as if
he had been standing in the rain,
friendless and stiff and cold,
since Eden went wrong.
In the house marked FOR SALE,
where nobody made a sound,
in the room where I lived
with an empty page, I had heard
the squawking of the jays
under the wild persimmons
tormenting him.
So I scooped him up
after they knocked him down,
in league with that ounce of heart
pounding in my palm,
that dumb beak gaping.
Poor thing! Poor foolish life!
without sense enough to stop
running in desperate circles,
needing my lucky help
to toss him back into his element.
But when I held him high,
fear clutched my hand,
for through the hole in his head,
cut whistle-clean . .
through the old dried wound
where the hunter's brand
had tunneled out his wits
I caught the cold flash of the blue
Unappeasable sky.
By STANLEY KUNITZ
ÉRINTS MEG
Késik a nyár, szívem.
Szavak a levegőből szedve,
vajmi negyven éve
amikor vad voltam a szerelemtől
és szinte kétfelé hasadva,
ma este szétszállnak mint levelek
a suhogó szélben és esőben.
A szívem ami késett,
az énekem folyt el.
Kint egész délután
fegyveracél ég alatt
kikarózva a kertet,
térdeltem a tücskök ciripelésére,
láb alatt ha akadt
roppanás s a kagylóból szakadás;
s mint egy gyermek újra
ámulva hallgattam a tiszta
és bátor zenét kifolyni
ebből az apró gépből.
Mitől is megy az a motor?
Kivánat, kivánat, kivánat.
A vágy erre a táncra
kél az elhantolt életben.
Csak egyetlen évadot
és kész is van.
Úgyhogy hagyd a kopott öreg fűzet
az ablakok ellen hadakozni,
s a ház gerendáit ropogni.
Édesem emlékszel arra az
emberre akihez mentél? Érints meg,
emlékeztess arra aki vagyok!
Forditotta Jánosi András
TOUCH ME
Summer is late, my heart.
Words plucked out of the air
some forty years ago
when I was wild with love
and torn almost in two
scatter like leaves this night
of whistling wind and rain.
It is my heart that's late,
it is my song that's flown.
Outdoors all afternoon
under a gunmetal sky
staking my garden down,
I kneeled to the crickets trilling
underfoot as if about
to burst from their crusty shells;
and like a child again
marveled to hear so clear
and brave a music pour
from such a small machine.
What makes the engine go?
Desire, desire, desire.
The longing for the dance
stirs in the buried life.
One season only,
and it's done.
So let the battered old willow
thrash against the windowpanes
and the house timbers creak.
Darling, do you remember
the man you married? Touch me,
remind me who I am.
By STANLEY KUNITZ
A KERET
Fény loccsant ma reggel
a kagyló-rózsaszinű kardvirágokra
a magas száraikon hintázva;
hajnal-kékkel szegecselt szűz
fény ömlött folyócskákban
a méhkaptárokon át;
ma reggel láttam a fényt csókolni
a rózsák második
virágzásának selymét,
a késői virágzóim
megrészegülten a saját szépségükben.
Csodás öröm remegtetett meg.
Igy hát becsuktam az ajtókat magamra,
s igy lekecmeregtem a cellámba,
s igy a félsötétben ültem
az iróasztalom fölé görnyedve
semmit sem látva
ami ihletett volna
csak egy hivalkodó trágyadomb,
gözőlgő bűzös rakás
az ablakom alatt;
és felveszem a jegyzetfüzetem
és kezdem olavsni hangosan
a még nedves sorokat, amit irtam
a szamárfüles lapra:
"Fény loccsant . . .
Alig várom a holnapot
amikor új élet kezdődik számomra,
ahogy eddig minden nap,
ahogy eddig minden nap.
Forditotta Jánosi András
THE ROUND
Light splashed this morning
on the shell-pink anemones
swaying on their tall stems;
down blue-spiked veronica
light flowed in rivulets
over the humps of the honeybees;
this morning I saw light kiss
the silk of the roses
in their second flowering,
my late bloomers
flushed with their brandy.
A curious gladness shook me.
So I have shut the doors of my house,
so I have trudged downstairs to my cell,
so I am sitting in semi-dark
hunched over my desk
with nothing for a view
to tempt me
but a bloated compost heap,
steamy old stinkpile,
under my window;
and I pick my notebook up
and I start to read aloud
the still-wet words I scribbled
on the blotted page:
"Light splashed. .
I can scarcely wait till tomorrow
when a new life begins for me,
as it does each day,
as it does each day.
By STANLEY KUNITZ
A RÉTEGEK
Sok életen keresztülsétáltam
amiknek egyike a sajátom volt,
és nem vagyok aki voltam,
bár a lét valamilyen elvét
elfogadom, s ettől harcolok
nem messze kerülni.
Amikor visszanézek,
ahogy néhányszor érzem, hogy kell,
hogy utamat folytathassam,
látom a kilóméterköveket dülöngélni
a láthatár felé,
és lassú tüzek követik
a kiüresedett sátorhelyek felől,
ami fölött dögevő angyalok
szállnak nehéz szárnyakon.
Ó, egy törzset gyüjtöttem magamnak
igazi érzéseimből,
s törzsem szétszéledt!
Hogyan kéne a szív kibéküljön
a lakományi vesztességeivel?
Az erősödő szélben,
barátaim levert pora,
keserűn csípi az arcom.
Mégis csak topogok, topogok,
valamelyest örömtelve,
az akaratom menni érintetlen
akárhova is kell mennem,
és minden kő az úton
értékes számomra.
A legsötétebb éjemen,
amikor a hold el volt takarva
és én a roncsokban kószáltam,
egy dicsfény-színű hang
vezetett:
"Élj a rétegekben
ne a szemeteken."
Bár nincs tehetségem
hogy ezt lefordítsam,
kétségtelen, hogy a következő fejezet
az átváltozások könyvemben
már megíródott.
Még nem fejeztem be a változást.
Forditotta Jánosi András
THE LAYERS
I have walked through many lives,
some of them my own,
and I am not who I was,
though some principle of being
abides, from which I struggle
not to stray.
When I look behind,
as I am compelled to look
before I can gather strength
to proceed on my journey,
I see the milestones dwindling
toward the horizon
and the slow fires trailing
from the abandoned camp-sites,
over which scavenger angels
wheel on heavy wings.
Oh, I have made myself a tribe
out of my true affections,
and my tribe is scattered!
How shall the heart be reconciled
to its feast of losses?
In a rising wind
the manic dust of my friends,
those who fell along the way,
bitterly stings my face.
Yet I turn, I turn,
exulting somewhat,
with my will intact to go
wherever I need to go,
and every stone on the road
precious to me.
In my darkest night,
when the moon was covered
and I roamed through wreckage,
a nimbus-clouded voice
directed me:
"Live in the layers,
not on the litter."
Though I lack the art
to decipher it,
no doubt the next chapter
in my book of transformations
is already written.
I am not done with my changes.
By STANLEY KUNITZ
AMI SZIVET ESZIK
Ami szívet eszik későn vadul.
Megdöglött tegnap, lehet már sebzett,
Valahogy mászik, hiányban is ég,
Agyar-mart ajtón megvenni téged.
Nem készületlenül: könyvvel, fénnyel,
Másik kornak idéztük tudását
Amikor az ajtóban kulcs zörgött.
Szellők fújták a lapot, hogy lássák.
Alvásba álcázni nem jó soha;
Életünk idői kitakarnak,
S a legfelsőbb biróság nézi
Ahogy kétségünk gyászunkba fullad.
Ugrik a sötétben, sajnos-érett,
Lágy vetélytárs, mint könnyek vagy mint rák,
Karjába esünk, mint betegségbe
Sejtünkben mérge veszély s, bűnbe ránt.
Választások hőse, hogy védjük meg,
Könyöre művészet e bognak így
Mikor Keresztény-kannibállá lesz?
Ami szívet eszik, legtöbbször szív.
Forditotta Jánosi András
THE THING THAT EATS THE HEART
The thing that eats the heart comes wild with years.
It died last night, or was it wounds before,
But somehow crawls around, inflamed with need,
Jingling its medals at the fang-scratched door.
We were not unprepared: with lamp and book
We sought the wisdom of another age
Until we heard the action of the bolt.
A little wind investigates the page.
No use pretending to the pitch of sleep;
By turnings we are known, our times and dates
Examined in the courts of either/or
While armless griefs mount lewd and headless doubts.
It pounces in the dark, all pity-ripe,
An enemy as soft as tears or cancer,
In whose embrace we fall, as to a sickness
Whose toxins in our cells cry sin and danger.
Hero of crossroads, how shall we defend
This creature-lump whose charity is art
When its own self turns Christian-cannibal?
The thing that eats the heart is mostly heart.
By STANLEY KUNITZ
|
Ideje: Szeptember 17, péntek, 15:30:29 - Janó
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Janó jelenkori amerikai költőktől fordít 4" | Belépés/Regisztráció | 1 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Janó jelenkori amerikai költőktől fordít 4 (Pontok: 1)
- LunaPiena Ideje: Szeptember 20, hétfő, 06:59:07
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Végre odajutottam, hogy beleolvassak ezekbe a fordításaidba is. Nagyon jók! Főleg az eredetivel (is) egybevetve. Most én is erőt vettem magamon tegnap, és egy kicsit tallóztam Raimonditól (olasz) :) |
|
|
|
|
|
|
