| Küzdőtér |
|
|
|
"...poems are autobiography and comment, the metronomic alternation
of anecdote and response."
" . . . a versek önéletrajzok és vélemények, az ingázó váltakozása a történeteknek és a válaszoknak."
-- Louise Glück
2003 augusztus 28-án, a Kongresszus Könyvtárának a könyvtárosa James H. Billington, közzétette Louise Glück költőnő kijelölését mint a 12-ik Kitüntetett Költö és Költészeti Tanácsadó. Tisztjét ősszel a Könyvtár Irodalmi Sorozatának a megnyítóján, kedden, október 21-én fogja elkezdeni betölteni, saját mőveit olvasva fel. Glück a következő költők utóda: Robert Penn Warren, Richard Wilbur, Howard Nemerov, Mark Strand, Joseph Brodsky, Mona Van Duyn, Rita Dove, Robert Hass, Robert Pinsky, Stanley Kunitz és Billy Collins.
2001-ben a Yale Egyetem ítélte oda neki a Bollingen Költészeti Díjat, egy kétévenként odaítélt díj, egy költői életműért a művészetük elismeréseként. Más kitüntetései közé a Lannan Irodalmi Díj a Költészetért, a Sara Teasdale Emlékdíj (Wellesley-ben, 1986-ban),
a M.I.T. (Massachusets Technológiai Intézmény) Évfordulói érme (2000), valamint Tiszteletbeli Tagdíjak a Rockefeller Alapítványtól és a Nemzeti Művészeti Fejlesztők-től.
______________________________
"...poems are autobiography and comment, the metronomic alternation
of anecdote and response."
--Louise Glück
On August 28, 2003, Librarian of Congress James H. Billington announced the appointment of Louise Glück as the Library's 12th Poet Laureate Consultant in Poetry. She will take up her duties in the fall, opening the Library's annual literary series on Tuesday, Oct. 21 with a reading of her work. Glück succeeds Robert Penn Warren, Richard Wilbur, Howard Nemerov, Mark Strand, Joseph Brodsky, Mona Van Duyn, Rita Dove, Robert Hass, Robert Pinsky, Stanley Kunitz and Billy Collins.
In 2001 Yale University awarded Louise Glück its Bollingen Prize in Poetry, given biennially for a poet's lifetime achievement in his or her art. Her other honors include the Lannan Literary Award for Poetry, the Sara Teasdale Memorial Prize (Wellesley, 1986), the M.I.T. Anniversary Medal (2000), and fellowships from the Guggenheim and Rockefeller foundations and from the National Endowment for the Arts.
________________________________________
Mennyei muzsika
Egy barátnőm még mindig hisz a mennyországban.
Nem egy buta nő, mégis a nagy okossággal, Istenhez beszél.
Azt hiszi valaki hallgat rá odafenn.
Itt a földön szerfelett belevaló.
Bátor is, könnyen elvisel kellemetlenségeket.
Haldokló hernyót találtunk a földön, mohó hangyák mászták.
Mindig meghatnak a csapások, szembeszállni készen állok
De félek is, hamar szemet húnyok.
Ámbár a barátnőm könnyűnek találja, hogy a dolgok
természetük szerint folynak. Értem azonban
Néhány hangyát leseperve róla, letette
Az út túlsó oldalán.
Azt mondja, hogy behúnyom a szemem Istenhez, más nem
Magyarázza vakságom. Azt mondja, mint egy gyermek
Aki fejét a párnájába fúrja, hogy ne lássa
a gyermeket, aki azt képzeli, hogy a fény
Szomorít, olyan vagyok.
A barátnőm mint egy ősanya. Arra bíztat
Ébredjek felnőve mint ő, legyek egy bátor személy-
Álmomban korhol a barátnőm. Sétálunk
Ugyanazon az úton, cskhogy tél van már;
Azt mondja amikor a világot szereted mennyei muzsikát hallassz:
Nézz fel, mondja. Amikor megteszem, semmi.
Csak fellegek, hó, fehér űgyek a fákon
Mint menyasszonyok a magasba szökkenve-
S akkor félek érte, látom
A világ köré feszített hálóba akadva-
Igaziból az út szélén ülünk, s a naplementét nézzük;
Néha a csendet madárfütty szúrja át.
Ebben a pillanatban próbáljuk megmagyarázni,
Hogy kibékültünk a halállal, egyedülléttel.
A barátnőm kört rajzol a porba, benne, a hernyó nem mozdul.
Mindig próbál dolgokat egésszé tenni, valami szépet, egy képet
Alkotni, ami magától élni képes.
Nagy csend van. Békés dolog így szótlanul ülni. A kompozíció
Lezárva, az út hírtelen sötétbe borul, a levegő
Lehűl, itt-ott a kövek megcsillannnak-
A mozdulatlanságot szeretjük mindketten.
A forma imádata a befejezés szeretete.
Fordította Jánosi András
Celestial Music
Louise Glück
I have a friend who still believes in heaven.
Not a stupid person, yet with all she knows, she literally talks to God.
She thinks someone listens in heaven.
On earth she's unusually competent.
Brave too, able to face unpleasantness.
We found a caterpillar dying in the dirt, greedy ants crawling over it.
I'm always moved by disaster, always eager to oppose vitality
But timid also, quick to shut my eyes.
Whereas my friend was able to watch, to let events play out
According to nature. For my sake she intervened
Brushing a few ants off the torn thing, and set it down
Across the road.
My friend says I shut my eyes to God, that nothing else explains
My aversion to reality. She says I'm like the child who
Buries her head in the pillow
So as not to see, the child who tells herself
That light causes sadness-
My friend is like the mother. Patient, urging me
To wake up an adult like herself, a courageous person-
In my dreams, my friend reproaches me. We're walking
On the same road, except it's winter now;
She's telling me that when you love the world you hear celestial music:
Look up, she says. When I look up, nothing.
Only clouds, snow, a white business in the trees
Like brides leaping to a great height-
Then I'm afraid for her; I see her
Caught in a net deliberately cast over the earth-
In reality, we sit by the side of the road, watching the sun set;
From time to time, the silence pierced by a birdcall.
It's this moment we're trying to explain, the fact
That we're at ease with death, with solitude.
My friend draws a circle in the dirt; inside, the caterpillar doesn't move.
She's always trying to make something whole, something beautiful, an image
Capable of life apart from her.
We're very quiet. It's peaceful sitting here, not speaking, The composition
Fixed, the road turning suddenly dark, the air
Going cool, here and there the rocks shining and glittering-
It's this stillness we both love.
The love of form is a love of endings.
Egy Álomkép
Elmondok valamit: minedn nap
emberek halnak meg. S ez csak a kezdet.
Naponta halottasházakban, özvegyasszonyok
s árvák teremnek. Ott ülnek, kezükkel
ölükben, új életen töprengve.
S akkor a temetőben vannak, néhányuk
először. Látszólag rettegnek sírni,
néha épp nem sírni. Valaki áthajol,
s mondja nekik mit tegyenek, ami azt
jelentheti, hogy néhány szót mondjanak,
vagy dobjanak egy marék földet a sírba.
Utána, mindenki visszamegy a házhoz,
amelyik hírtelen tele van vendéggel.
Az özvegyasszony a diványon ül, feszesen,
úgyhogy az emberek felsorakoznak hozzá,
kezüket nyújtják, vagy megölelik.
Mindenkihez van egy szép szava,
köszöni, megköszöni, hogy jöttek.
Szívében, elmenni kívánja őket, mind.
Ott szeretne lenni ahol a temetőt hagyta,
ott a betegszobában is, a korházban. Tudja
hogy lehetetlen. Mégis az egyetlen reménye,
hogy visszafelé kívánkozik. És egy kicsit, nem
olyan messze mint a házasság, az első csók.
Fordította Jánosi András
A Fantasy
Louise Glück
I'll tell you something: every day
people are dying. And that's just the beginning.
Every day, in funeral homes, new widows are born,
new orphans. They sit with their hands folded,
trying to decide about this new life.
Then they're in the cemetery, some of them
for the first time. They're frightened of crying,
sometimes of not crying. Someone leans over,
tells them what to do next, which might mean
saying a few words, sometimes
throwing dirt in the open grave.
And after that, everyone goes back to the house,
which is suddenly full of visitors.
The widow sits on the couch, very stately,
so people line up to approach her,
sometimes take her hand, sometimes embrace her.
She finds something to say to everbody,
thanks them, thanks them for coming.
In her heart, she wants them to go away.
She wants to be back in the cemetery,
back in the sickroom, the hospital. She knows
it isn't possible. But it's her only hope,
the wish to move backward. And just a little,
not so far as the marriage, the first kiss.
Özvegyasszonyok
Anyám nagynénémmel kártyázik,
Hatvanhat és Filkó, a családi időtöltés, a játékokat
nagyanyám tanította a lányainak.
Dögnyár van, túl nagy a hőség kimenni.
Ma nagynéném nyer, az osztás neki jár.
Anyám elhúzza, nehezen koncentrál ma.
Nem tudja megszokni a saját ágyát ezen a nyáron.
Tavaly nyáron nem volt baja
megszokni a földet. Megtanult aludni
ott, hogy apámhoz közel legyen.
Ő haldoklott: külön ágya volt.
Nagynéném nem enged semmit, nem hagy
helyet anyám fáradtságának.
Így voltak nevelve: harcolva adsz tiszteletet,
Ha engedsz megsérted az ellenfeled.
Mindenki középről szed s öt lapot használ.
Jó bennmaradni ilyen napokon,
elbújni a melegből a hűsbe.
S ez jobb más játéknál, jobb mint Passziánsz.
Nagyanyám előregondolt: felkészítette a lányait.
Van kártyájuk: vannak egymásnak.
Nem kell nekik több társaság.
Egész délután megy a játék csak a nap nem mozdul.
Veri a földet és sárgára égeti a füvet.
Így láthatja szegény anyám.
S egyszerre valaminek vége van.
Nagynéném hosszabb ideje csinálja, lehet azért jobb.
A kártyái elpárolognak: ezt akarod, ez a cél: a végén
akinek semmije sincs az győz.
Fordította Jánosi András
Widows
Louise Glück
My mother's playing cards with my aunt,
Spite and Malice, the family pastime, the game
my grandmother taught all her daughters.
Midsummer: too hot to go out.
Today, my aunt's ahead; she's getting the good cards.
My mother's dragging, having trouble with her concentration.
She can't get used to her own bed this summer.
She had no trouble last summer,
getting used to the floor. She learned to sleep there
to be near my father.
He was dying; he got a special bed.
My aunt doesn't give an inch, doesn't make
allowance for my mother's weariness.
It's how they were raised: you show respect by fighting.
To let up insults the opponent.
Each player has one pile to the left, five cards in the hand.
It's good to stay inside on days like this,
to stay where it's cool.
And this is better than other games, better than solitaire.
My grandmother thought ahead; she prepared her daughters.
They have cards; they have each other.
They don't need any more companionship.
All afternoon the game goes on but the sun doesn't move.
It just keeps beating down, turning the grass yellow.
That's how it must seem to my mother.
And then, suddenly, something is over.
My aunt's been at it longer; maybe that's why she's playing better.
Her cards evaporate: that's what you want, that's the object: in the end,
the one who has nothing wins.
Altató
Anyám egy dologban szakértő:
szeretteit másvilágra engedni.
A kicsiket, a babákat - ezeket
rigatja, súgva, énekelve nekik. Nem tudnám
megmondani mit csinált apámmal,
de akármit is, biztos vagyok jól tette.
Ugyanaz, igazán, előkészíteni egy személyt
aludni, meghalni. Az altatók - mind azt mondják
ne félj, így parafrazálják
az anya szívverését.
Így az élők lassan megnyugszanak: csak a
meghalók nem tudnak, visszautasítják.
Akik halnak, mint elsők, mint örökmozgók-
oly gyorsan forognak hogy állni látszanak.
Aztán szétrepülnek: anyám karjaiban
a húgom egy atomfelhő volt, részecskéké - a különbség.
Amikor egy gyerek alszik, még egészben van.
Anyám látott halált: a lélek egységéről nem beszél.
Ő tartott csecsemőt, öregembert, s mint egy hasonlatképpen a
sötétség anyafölddé keményedett körülöttük.
A lélek mint minden anyag:
miért maradna érintetlen, hűen a formájához
amikor szabad lehet?
Fordította Jánosi András
Lullaby
Louise Glück
My mother's an expert in one thing:
sending people she loves into the other world.
The little ones, the babies—these
she rocks, whispering or singing quietly. I can't say
what she did for my father;
whatever it was, I'm sure it was right.
It's the same thing, really, preparing a person
for sleep, for death. The lullabies—they all say
don't be afraid, that's how they paraphrase
the heartbeat of the mother.
So the living grow slowly calm; it's only
the dying who can't, who refuse.
The dying are like tops, like gyroscopes—
they spin so rapidly they seem to be still.
Then they fly apart: in my mother's arms, Szentek
A mi családunkban két szent volt,
nagynéném és nagyanyám.
De az életük különbözött.
Nagymama nyugodt volt, még a végén is.
Olyan volt mintha nyugodt vízben sétált volna,
valami oknál fogva
a tenger nem bírta rávenni magát, hogy bántsa.
Amikor nagynéném ugyanarra az útra indult,
a hullámok megtőrték, megtámadták,
mint ahogy a Hitek válaszolnak
az igazi lelki természetre.
Nagymama óvatos volt, maradi:
azért szökött meg a szenvedéstől.
Nagynéném semmitől sem szökött:
mindahányszor a tenger apad, valakijét magával visz.
Mégsem hiszi a tengert
gonosznak. Neki csak az, ami:
ahol partot ér, vérengzővé válik.
Fordította Jánosi András
Saints
Louise Glück
In our family, there were two saints,
my aunt and my grandmother.
But their lives were different.
My grandmother's was tranquil, even at the end.
She was like a person walking in calm water;
for some reason
the sea couldn't bring itself to hurt her.
When my aunt took the same path,
the waves broke over her, they attacked her,
which is how the Fates respond
to a true spiritual nature.
My grandmother was cautious, conservative:
that's why she escaped suffering.
My aunt's escaped nothing;
each time the sea retreats, someone she loves is taken away.
Still she won't experience
the sea as evil. To her, it is what it is:
where it touches land, it must turn to violence.
my sister was a cloud of atoms, of particles—that's the difference.
When a child's asleep, it's still whole.
My mother's seen death; she doesn't talk about the soul's integrity.
She's held an infant, an old man, as by comparison the dark grew
solid around them, finally changing to earth.
The soul's like all matter:
why would it stay intact, stay faithful to its one form,
when it could be free?
|
Ideje: Január 29, szombat, 15:58:15 - Jano
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Jano Translation" | Belépés/Regisztráció | 0 hozzászólás |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
|
