A hinni valamiben nem vallástani kategória, ahogy a valamiben hívő ember sem nevezhető kizárólagosan vallásosnak...

Előszó a Történésekhez

             Mi sohasem kérdezzük: Most mire gondolsz? Mert nem kell. Emlékszel? Ahogy mentünk a falu temploma felé, és rámnéztél, rögtön mondtam, hogy bemegyünk. Éreztem a kérdést. Csillogott a szemed, s a tavaszodó napsütésben felragyogó Mária-szobor előtt még sohasem volt ennyire igaz a Csend..

………………………………………………………………………………………………………………………….

        Valami zűrzavaros misszióban zajongott a város. A szökőkút mellé felépített apró színpadon Hip-Hop térített, az aluljáróban vízfestékkel rajzolt Golgotát hirdetett egy vékony férfi. A városlakók szétváltak, egybeolvadtak. Az egyik oszlop tövében unottan bámészkodott egy rendőr, frissensült pogácsát, parfümöt, bőrtáskát kínált a kalmár világ. A földalatti szele meglebegtette a pénzváltóasztalokra terített vásznakat, pálmaágakat húzott maga után a földön egy borostás, hajléktalan angyal.

                                     AZ IDŐ  időtlen. Előttünk is létezett, utánunk is megmarad. Amennyire időtlen, olyan állandó is. Rajtunk múlik, hogy mulandóságát, vagy állandóságát fogadjuk be. Két út. Két külön út. Az egyik embernek a kimondott szavak örökérvénysége, elhangzottságának megcáfolhatatlansága. A hit, hogy minden szavunk lebeg valahol a térben, és mérhetetlen távolságokat, elképzelhetetlen mélységeket, magasságokat jár be, és visszatér (mert visszatér) hozzánk. A másik embernek az örökös békétlenség. Magával. Mindenek előtt magával. 

        A férfi egy ócska széken görnyedt, válla meg-megremegett, ahogy az elavult gépen nyomkodta a billentyűket. Hosszú, csapzott haja olykor szeme elé lógott. Szája szélét harapdálta, lábával egy régi gospel ritmusát kísérte. Két vándor volt ott vele ebben a külvárosi kis bolt félhomályában. A levegő a megsárgult könyvek  és a hangrögzítők borítójának szagától régmúlt évtizedek emlékét idézték, amikor ünnepibe öltözött emberek mentek a harangszó felé, kezükben dalkönyvekkel.  A férfi időnként felnézett, talán kérdezett is valamit. Az egyik vándor mosolyogva mindig ugyanazt mondta.                

                                   A JELEK körbevesznek minket, szólnak hozzánk. Mindenki kap jeleket, csak érzékelni nem képes, vagy tudomásul venni nem hajlandó azokat. Nincs megbékélve magával. Hányszor hallottuk már,

 „Valami hihetetlen dolog történt velem! Micsoda véletlenek vannak! „Véletlenek nincsenek. Minden 

kapcsolatban, hatással van egymásra a Világban. Cselekedetünk, gondolataink, szavaink, mind sokmilliárdnyi

kiszámíthatatlan, megjósolhatatlan apró történést indítanak el, ami valahol, valamikor, valakinél eléri célját. Mert ott a helye. Küldetése van. Ilyenformaképpen minden ember részese a másik ember életének. Szükségünk van egymásra. Ezek az apró történések nem ismerik az elmúlást, a távolságokat, tereket. Amit ma cselekszünk, holnap egy másik földrészen fejtheti ki hatását. Semmi nem vész el, hiszen minden, ami körbevesz minket energia, apró részecskék állandó rezgése. Minden mozgat mindent. Ad és vesz. Jelez és visszajelez.

          A hangszóró felsikított. Egy zavarosan viselkedő kutya, farkát behúzva bújt a ritkásra száradt bokrok aljához. Két kezét az égre emelve lépett egy írástudó a mikrofonhoz, őszülő asszonyt kísért a lebukó nap fénye. Egyformák voltak, és egyformán egyedül. Egymásra találtak. Az asszony később egy zsebkendőt vett elő, letörölte a ráncaiba lassan lecsorgó könnyeket. Az írástudó fejét csóválta, és a Hitről kezdett beszélni. Az asszony elindult a villamos megállója felé, kezével kitapogatta blúza alatt az apró keresztet, majd aprót dobott egy csonkolt kezű, fekélyes embernek.

                                   A hinni valamiben nem vallástani kategória, ahogy a valamiben hívő ember sem nevezhető kizárólagosan vallásosnak. A hinni valamiben nem feltétlen kíván oltárt, ahogy a (hagyományos értelemben vett) nem vallásos, de a valamiben hívő embert sem gondolhatjuk hitetlennek. A hit világnézet, világszemlélet, egyfajta önelhelyezési mód. Minden cselekedetünk, önképünk kivetítése és a világ befogadásának, érzékelésének összevetéséből fakad. Annyira tudjuk befogadni a világot, amennyire fejlett, kialakult az önképünk. Önképünk felépítésében, kialakulásában meghatározó helye van a hitnek. 

           A mosolyogva felelő vándor megtalálta, amit keresett. A krónikás éneke betöltötte a félhomályos bolt terét: „Mondanom kell, majd, hogy szeretlek, hogy nincs senkim rajtad kívül?” Az utcán ebből semmit nem vettek észre. Lányok álltak mocskos kapuk előtt, csupasz derékkal hazudtak a világnak szerelmet, boldogságot. Köldökükben hamisan villant a piercing. Ficsúrok bőgették a motorokat, kenyérvéget rágott kalimpáló lábbal a tűzoltócsap dobozára felkapaszkodott kislány.

                                   A TANÍTÁS nélkül élni nem lehet. Felismerni, hogy mire vagyunk hivatva tanítani, megtanulni, keveseknek adatik meg, de megtörténik. Ez az, amiért élni születünk.  Ami az egyik félben erős, a másikban gyenge, erősítendő, de az is lehet, hogy az ő gyengesége miatt vagyunk mellette. Mert nekünk azt kell megtanulnunk, gyakorolnunk, amíg el nem jutunk a majd’ Tökéleteshez. Azért csak majd’, mert CSAKIS EGYÜTT VAN, és nincs külön, önmagában semmi! Ami bennem a Türelem hiánya, benned a „Nem hiszlek!”! Ami hamis, mert van egy előtte levő nagy feladat! Eljutni a: Képes vagyok-e hinni! -  lelki-természeti állapotba. Ezt kell nekem újra és újra erősítenem benned, hogy a Türelmet gyakoroljam! Nincs semmilyen Tanítás önmagáért! Mindenki arra születik, hogy VALAKINEK-VALAMIT megtanítson. Mindenki Tanító, Közvetítő, Hírnök, és Megerősítő is egyben. Nincsenek Csak szerepek. Mindenki Mindent tud, és Tesz. Amit az egyiknek tanítunk, a másiknak egy hír. Ahogy a Tanítás fontos, ugyanolyan fontos lehet a másiknak a Tanításról szóló Hír. Vagy a Megerősítés. A Tanítás-Szeretet. Azt szeretem benned, amire tanítasz! Azt szeretem benned, amit megerősítesz bennem! Azt szeretem benned, amiről hírt adsz! Mert én már Hiszek!

                A busz  keskeny utcákon át kanyarog. A hátsó ajtónál kopott pár álldogál, a nő ujján vékony ezüst gyűrű, jobb karján szakadt kézitáska.  A férfi óvón tartja a könyökénél fogva. Felszáll egy öreg tanárnő, majd az edzőteremből egy suhanc. Orrát az ablaküveghez nyomva bámészkodik egy maszatos kisfiú, mphárom-mámorban ingadozik a busz mozgásával egy feketébe öltözött, vékony nő. Szitkozódva löki oldalba egy férfi, az rá sem néz, csak ajkát lebiggyeszti, és igazít a hangerőn. Kusza, színes vonalakról álmodik egy játszótér, szürke madarakkal koppan a korai este. Egy ottmaradt padon ősz alak üldögél, botjával kört rajzol a porba.

                                   A MEGHITTSÉG a Szeretet tökéletes állapota. Átéltük, átéljük, át fogjuk élni. Mindenki. Mindenki személyisége, és igényszintje alapján. Van, akinek egy vízparton, közösen elszívott cigaretta, ahogy a víz nekicsapódik a kisodródott hordaléknak. Van, akinek hosszú percekig elnézett gyermeke alvása, ahogy kitárt karokkal, fejét félrefordítva halkan szuszog, szája sarkában megcsillanó álmával. Van, akinek könyvből felolvasás, ahogy nézed, hallod, befogadod, érzed könnyezned  kell, mert kéred az Istent, hogy tartson meg benneteket. Akkor megfogod a kezét, és kimondod, hogy szereted. Amit érzel, akkor az már a Szeretet tökéletes állapotának egy pillanata. Mert valamiben hiszel. A Hit állapotába kerülsz. Hinni valamiben lélekből, kivételes érzés. A Meghittség ennek a pillanatnak a befogadása . Hiszen a szóban is benne van. Hitt valamiben egy pillanatra. Meghitté, lélekben eggyé vált állapotba kerülsz a Természet megrendítően igaz rezgéseivel, a hullámok mozgásával, alvó gyermeked körülvevő védő körökkel, a közös Út igazának a felismerésével. Lelkünk felülemelkedik minden anyagi kötődésén, nincs már Én, csak az Eggyek vagyunk!

          A férfi becsukta a boltot, elindította a kocsit. Annak a dalnak az utolsó soraira gondolt, amit a krónikástól hallott: „Töltsd meg a szívem fénnyel, vidd el minden szomorúságom, csillapítsd a zűrzavart bennem, ahogy csak te tudod!”

                    Párpercnyire vagy évezredekkel onnan két vándor ment gyalog az úton. Nem a merre, hanem a fogadalom vezette őket. Így nem is tudták hol lehetnek. Később megíródott, hogy Emmaus felé tartottak éppen.