| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Mesélj! |
|
andrass
 |
Mindannyiunkban ott lappang száz és száz hihetetlennél hihetetlenebb, fantasztikus vagy éppen ellenkezőleg, roppant emberközeli mese.
|
Mennyi történet van bennünk!
Mennyi mindennel eldicsekedhetnénk és mennyi mindennel gazdagíthatnánk a világot... Mindannyiunkban ott lappang száz és száz, hihetetlennél hihetetlenebb, fantasztikus vagy éppen ellenkezőleg, roppant emberközeli mese. Tudom, hogy már többször leírtam ezeket a példákat, két dolgot szoktam idézni vagy emlegetni, amikor ehhez a témához lyukadok. Faludy írta valamelyik könyvében ( talán a Pokolbéli víg napjaimban), hogy Marokkóban megismerkedett egy arab íróval, aki csak negyven éves (!) korában tanult meg írni és olvasni. Onnantól kezdve pedig egymás után ontotta magából a történeteket. Nyilvánvaló, hogy maguk a történetek már jóval korábban a fejében voltak, mindössze annyi történt, hogy objektív akadályok miatt nem tudta papírra vetni őket.
A másik egy Kundera idézet, legalábbis annak az esszenciája: „minden ember, kivétel nélkül, magában hordozza az írót, mint lehetőséget” - még az is lehet, hogy szó szerint idéztem őt (Milan Kundrea: A nevetés és felejtés könyve). Én úgy gondolom, hogy ezt nem úgy kell értelmeznünk, hogy mindenki előtt nyitva áll az íróvá válás lehetősége, hanem pont azt, amit írásom központi gondolatának szántam: mindenkiben ott vannak a mesék, szomorúak, vidámak, elgondolkodtatóak vagy könnyed hangvételűek.
Nagyon nagy kár, hogy ennyire más ez a mai világ. Tudom, erre az okosok azt mondják, hogy minden korban megfigyelhető ez a jelenség: az idősek keseregnek, hogy mennyire megváltozott minden. Most én kesergek, - mindössze huszonnyolc évvel a hátam mögött. Gyermekkorom, kamaszkorom csodálatos pillanatai voltak azok, melyeket nagymamámmal, édesapám édesanyjával, beszélgetéssel tölthettem. Illetve ez inkább hallgatás volt az én részemről, az ő történeteinek, az ő meséinek a meghallgatása. Szerencsés vagyok, hogy még mindig hallgathatom őt, pedig kilométerekben mérve távol élünk egymástól, de bizonyos értelemben a távolság – nem a kilométerekben mért - kezd rövidülni napjainkban. 1919-ben (!) született egy kis erdélyi faluban és most is ott él. Mindössze két elemit végzett, mégis olyan briliáns elméje, történelemismerete van, hogy azt gondolom: sokan, akik műveltségükre és intelligenciájukra olyan nagyon büszkék, bizony elbújhatnak mögötte. Csodálatos történeteket hallottam tőle, emberségről, embertelenségről, hétköznapokról és furcsaságokról. Csak odaültem és odaülök mellé és hallgatok, sosem tudtam megunni a meséit. Legutóbbi találkozásunkkor, mikor mondtuk neki, hogy bevinnénk a marosvásárhelyi szemészetre, mert a bal szemével kezd rosszul látni, csak ennyit mondott: „Már eleget láttam fiam”.
Sajnálom az unokaöcsémet és az unokahúgomat és persze általuk minden mai gyermeket, és sok, igen sok felnőttet, nagyon sok mindentől meg vannak fosztva. Felpörgették a világot és fel az életünket. Az emberi mesék és az esztétikai szépség kezdenek elavulni és aki a fontosságukat még hangoztatja, az „nem tart lépést a rohanó világgal”. Meglehet, hogy valamelyik állomáson ki fog zuhanni a szerelvényből, meglehet, hogy átmasíroz rajta ez a modern kor, amit már nem is tudom, milyen jelzővel kellene illetni, hogy ne lőjünk mellé: cyberkor?, atomkor?, űrkor? - és még megannyi cifraságot lehetne találni. Meglehet, hogy így lesz, de azért nem a mesék lesznek a hibásak és nem a lélek, amelyik befogadta és szerette őket. Azért az egyensúlytalanság és az értékeltolódás lesz a hibás, az „anyag” imádata, az anyagé, mely kikezdte a lelket és roncsolja és eltűntet belőle mindent, ami a haszonelvűséggel nem összeegyeztethető.
Lehet, hogy megcsúsztam egy kicsit és nem tartottam a téma kereteit, ha egyáltalán van neki ilyen. A mesékről akartam írni, amik minden „író” és „nemíró” emberben egyformán jelen vannak. Arról akartam írni, ennek igazolásául, hogy Hrabal például azt írja, az Egy osztályismétlő visszaemlékezései c. könyvében, hogy tulajdonképpen ő nem csinál mást, csak meghallgatja az embereket és ellopja a történeteiket, hogy aztán a sikert ő arassa le. Erről akartam írni, de az a kis megcsúszás csak-csak megbocsátható.
Csíki András (andrass)
|
Ideje: November 07, péntek, 15:49:49 - mango
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Mesélj!" | Belépés/Regisztráció | 2 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Mesélj! (Pontok: 1)
- parakalo Ideje: November 12, szerda, 14:40:00
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Egyszer azt hallottam valahol, hogy minden ember képes legalább egy regényt megírni. Élete regényét.
Mindannyiunkban vannak regék, mesék. Gyermekkorunkból, családunkból, szüleinktől kapjuk és adjuk tovább gyermekeinknek. |
|
|
|
|
|
Re: Mesélj! (Pontok: 1)
- szucsistvan Ideje: December 25, csütörtök, 06:29:58
(Adatok | Üzenet küldése) | Azért csak maradjunk emberek az embertelenségben.Szükségtelennek találom hasonúlni azokhoz, akik erre nem képesek.
Mesélek ezt- azt.Aki akarja, érti |
|
|
|
|
|
|
