| Küzdőtér |
|
|
|
 |
A kritika kritikátlanságáról átfogóan |
|
 |
Szerintem igaza volt Onagy Zoltánnak, hogy a dilettánsok már a spájzban vannak. |
Nemcsak az epigonok, a vasárnapi költők, megjelentek a vasárnapi kritikusok, irodalomtudósok, történészek, magukat szakembereknek képzelő helyezkedő emberkék.
Róluk szól ez a dolgozat, melyet a terasz.hu-n találtam, és 98 %-ával egyet is értek. _Hogy Ti mt gondoltok: döntsétek el! De egy valamire való költő elvárhatja -és joggal- hogy valódi szakemberek kritizálják, elemezzék, mint ezt már kifejtettem a Tandori-reakció kapcsán.
De hogy ki a valamire való költő? És ki a valamire való kritikus? Jó kérdés. Nem vagyok avatott megítélni. A Fullextra más, más a tét és másról is szól....
Mit tehet egy kritikus az irodalmi nagyüzemben?
Dobozi Eszter a Forrás szeptemberi számában érzékletes és nagyon pontos diagnózist készített egy, a kortárs magyar irodalom körül eluralkodó jelenségről. Arról a mindeddig – és bizonnyal ezután is – a maga komolytalansága miatt súlytalannak tartott és nem kezelt jelenségről, mely szerint napjainkban a műkedvelő és az epigon irodalom áradásszerűen megszaporodott. Kimutatja, hogy míg korábban, a két háború között, illetve a hetvenes-nyolcvanas években az amatőr irodalom, ahogy az amatőr színjátszás, táncmozgalom, amatőr képzőművészet, amely nem egy esetben kifejezetten progresszív volt, elfogadta a maga helyi értékét, ma már nem elégszik meg ennyivel, ellenállás nélkül tör előre, vagyis a “dilettánsok már a spájzban vannak”. Ezek az amatőr vagy egyszerűen csak ál-írók igen eredményesen tudják az érdekeiket képviselni, egyesületeket, lapokat, folyóiratokat, díjakat alapítanak, sikerrel pályáznak nemcsak a pénzvilág mecénásainál, de a művelődési minisztérium alapítványainál is. Nemcsak az ún.vagy elit irodalom szerepében tetszelegnek, hanem már a magas irodalom intézményeit is szép lassan vagy kellő pofátlansággal benövik. (Most ne idézzük Ortegát.)
Domokos Mátyás a nyolcvanas években még csak versírógépről beszélt, viszont ma már a próza is nagyüzemben íródik; lássunk csudát, a regényszegény magyar irodalom regényt is termel ijesztő bőséggel.
Dobozi Eszter két nagy csoportról beszél az ál-írók kapcsán, az irodalmilag kevésbé iskolázott réteg giccsirodalmáról és a főiskolák, egyetemek körüli “sóderirodalomról”. A harmadik kategória, egészítem ki a sort, a média és a piac határán helyezkedik el; ez esetben az iparos író egy sikeres külföldi bestsellert magyarít; megjelenő könyvét azonban mindjárt a borítón, médiasztárok társaságában jó nevű művészek, esztéták stb.-k nagyszerű regényként ajánlják. “Az irodalmi világ tudja, mennyire kell komolyan venni a dicséreteket, az olvasó azonban nem” – jegyzi meg Dobozi Eszter. Vajon az irodalomkritikának feladata volna-e, hogy helyére tegye a dolgokat, megmondja a dilettánsról, hogy dilettáns, egy nagyszerűnek ajánlott regényről, hogy közönséges bestseller, annak is középszerű?
Mindez azért működhet, írja Dobozi Eszter, mert megszűnt a belső kontroll, a céh tisztelete és megszűnt az értékek konszenzusa. “S felelős-e az irodalom mindezért? Az irodalmat művelők és szervezők – a kialakult helyzetért?” – kérdezi. Természetesen nem önmagában az amatőr író a felelős, ő csupán kóros önértékelésben szenved, a szellemi környezet pedig taníthatóan példás toleranciát tanúsít az önmegvalósítás eme előfordulásával szemben. Az aggódó irodalmárban fölmerül a kétely, hol az értékek határa, s kinek van szakmai, erkölcsi alapja megállapítani ezt a határt.
Dobozi Eszter nagyon körültekintően fogalmaz, s határozott értékítéletében a magyar irodalom legnemesebb hagyományaihoz nyúl vissza, egy konszenzusként elfogadott irodalmi értékrendhez. Ugyanakkor azt is tapasztalja, hogy az általa követett és követendőnek tekintett “régi értékrend” már nem föltétlenül mérvadó. A “répa” irodalomnál például azt látja, hogy “komoly esztéták (kiem. tőlem, P.Gy.) foglalkoznak velük. Új korszakot jósolván megjelenésükkel az irodalomban. Az anonimitás új korszakát. Amikor is az irodalom olyan társasjátékká válik, amelybe bárki bármikor beszállhat a maga ötleteivel. Bedobhatja a répát.” Vagyis nem csupán intézményesül, de ideologikusan is legitimizálódik az ál-irodalom, megkapja a céh pecsétjét, s innentől valószínűleg nem ál-irodalomról kell beszélnünk, hanem az irodalom fogalmának a bővüléséről – talán. A szokásos kesergésen túl – dilettánsok mindig voltak, az aggódók örökké féltették tőlük az irodalmat –, valami lényegesen megváltozott tehát, többé-kevésbé intézményi jóváhagyással, olykor szorgalmazásával, vagy legalább is az irodalom intézményeinek nem kifejezett ellenzésével.
A kultúra/irodalom szerepének, tartalmának átalakulásával, a “paradigmaváltással” együtt bizonyos magatartásformák is megváltoztak. A céh tisztelete pl. Jellemző, ahogy erről Andrzej Wajda ír: “Amikor elkezdtem rendezni, mozijainkban Bergman, Fellini, Antonioni, Kuraszowa művei mentek, a francia ’új hullám’, Elia Kazan, az angol ’dühöngő ifjúság’ munkái. A mozinak nevelő, kulturális feladata volt, Laurence Olivier Hamletje pedig tömegeket vonzott. A hadiállapot idején, az ’elég a politikából!’ jelszavával olyan filmeket hoztak be Lengyelországba, amelyeket korábban minden kulturális miniszter szégyellt volna, tanácsadói pedig benyújtották volna a lemondásukat, megtudva, hogy ilyen filmek mennek a mi mozijainkban!” Egyik, a tömegfilmek eluralkodását elemző filmes tanácskozáson arra a következtetésre jutott, hogy a lengyel film létét nem a gazdasági válság, hanem a filmkészítők tájékozódó képességének hiánya fenyegeti. Felszólalására a következő kollegiális választ kapta: “…ha kívánhatnék magamnak valamit, mint a Wajda-filmek nézőjének, akkor mindenekelőtt azt kívánnám, hogy Wajda ne foglalkozzék többet velem és a kívánságaimmal. Ne csupán az enyéimmel – semmi köze hozzá – de a másokéval sem. Fejezze be a szolgálatot, és végre magának akarjon filmet csinálni, olyat, amilyet meg tud álmodni.” Így a nyegle kioktatás, gondolom az unalomig hangoztatott tolerancia nevében. Hasonló példát a magyar irodalmi életből is hozhattam volna. Tolerancia és/vagy közöny a társadalom széles rétegébe behatoló ál-irodalom ellen, valamint a “más” értékrend teljes fumigálása, nem ritkán hisztérikus türelmetlenséggel, mely elbizonytalaníthatja az amúgy is kételyekkel, dilemmákkal teli, számomra rokonszenves literátort, aki nem ítél elhamarkodottan, pláne nem erőszakosan, a csatatérről pedig jobb érzése visszatartja. Szeretetteljes szigorából kivonja a szigort.
Kivonja, mert minél jelentősebb az alkotó, s minél nagyobb publicitású a fórum, ahol írása megjelenik, azzal arányosan rakódik a mégoly ártalmatlan szakmai bírálatra is a politika sallangja. A politikából, ideológiai hatalmi harcból begyűrűző (onnan táplált és táplálkozó) bizalmatlanság a legjobb kritikus, irodalmár személyes hitelét is kikezdheti. A mai mérgezettséget jelzi, hogy még a konszenzussal elfogadott (nem sok ilyen van), művek, életművek egyszerű szakmai értelmezést is gyanakvó ideologikus bizalmatlanság fogadja. Nem csak az író, a szerkesztő, a kritikus is politikai taposóaknák fölött táncol. Ismét külhoni példát mondok: Amikor 1960-ban Albert Camus meghalt, és megtalálták nála be nem fejezett önéletrajzi regénye kéziratát, özvegye azonnal a kiadásra gondolt, s elvitte a kéziratot a Gallimardhoz. A kiadó “egyértelműen azt tanácsolta neki, hogy egyelőre semmiképpen ne jelentesse meg: Camus-nek nagyon sok ellensége van, nem szabad újabb támadási felületet adni nekik egy félig kész, piszkozatban lévő, bizonyos gyengeségektől sem mentes szöveggel. Camus a halála előtti időszakban teljesen magára maradt, támadások kereszttüzébe került, majdhogynem köznevetség tárgya lett. /…/ Mint emlékezetes, Magyarország 56-os megszállását is megbélyegezte, A lázadó ember című tanulmánykötetében mindenfajta totalitárius rendszer ellen élesen föllépett. A /szakma ?/ ezt nem bocsátotta meg neki és példátlan hadjáratot indított ellene, aminek még ma is érezni az utószelét. Nem egy fanyalgó, lekezelő, irracionális dühtől átitatott kritika jelent meg erről a torzóban maradt remekműről is” – írja Az első ember előszavában a magyar kiadó. A kiközösítéstől a Nobel-díjas Camus-t talán csak tragikus halála kímélte meg. Gondolom, a tolerancia jegyében. Szándékosan idéztem távoli példát, átugorva egy taposóaknát, mert, ahogy Tóth Erzsébet írta, “áruld el, kit olvasol, és megmondom, kire szavazol” – én pedig, bár természetesen megvan a magánemberi véleményem pártokról, egyebekről, minden belső tiltakozásom ellenére minden megnyilvánulásommal ideológiailag, politikailag is osztályozva, és megjelölve vagyok. (Melyik lapban ír, kiről ír, stb.. Talán mellékes is, hogy mit.)
Márai Sándor szerint az európai kultúrát a termékeny feszültségek tartották meg és vitték előbbre. A magyar irodalmi múlt is tele van ellenségeskedéssel, kiszorítósdival, fölszított indulatokkal, de ez idáig valahogy belül tudott maradni a Márai említette termékeny feszültségen, a különböző irányzatok harca ösztönzőleg hatott az egész folyamatára. Ma csak annyiban beszélhetünk konszenzusról, hogy kijelentsük, a mai Magyarországon nem termékeny feszültségek uralják a szellemi köztereket. Görömbei András megállapítása szerint a kánonok egymás mellett beszélnek el. Az értékrendek olykor szinte egymás negatívjai.
Mindazonáltal úgy vélem, egy láthatatlan, konszenzuson alapuló értékrend mindenek ellenére valahogy ma is létezik, amely talán csak néhány, valóban toleráns és nyitott, az irodalmi értékekre előítéletmentesen tekintő folyóiratban kap formát is. Ezek kisugárzása azonban igen csekély: alacsony a példányszám, az értő olvasók megszámlálhatók. Nem ők döntik el a makrofolyamatokat, ráadásul a tömegesség megjelenése miatt strukturáltságában (a folyóirat műfajának természete miatt) sem képesek megjeleníteni a piramis alakúan megképződő irodalmi produktumot. Előfordul, hogy fontos szellemi teljesítményt nyújtó művekről nem hogy értő kritika nem jelenik meg, gáncsoskodó sem, sőt az is, hogy senki szakmabeli (és más emberfia) el nem olvassa. Így esélye sem lehet arra, hogy részt vegyen a kultúra folyamatában.
Optimistábbak e helyt idézhetik Hamvas Bélát (t.i. a világvégi, lakatlan sziget barlangjába bekiabált titok sem maradhat titok) vagy a pillangótörvényt.
Az irodalomkritika helyzete, a kritikus lehetősége együtt mozog az irodalom intézményeinek állapotával. A magyar irodalom hagyományosan lapközpontú; a folyóirat szféra összességében viszonylag tagolt, de szerintem ez a szféra a maga tagoltságában az irodalmi tudat megképezésében lassacskán másodlagossá válik. A könyvekben megjelenő művek fogadtatását, és ezzel együtt az adott műnek az irodalmi tudatban elfoglalt helyét – legalább is rövid távon – pl. egy kiadó gazdasági pozíciója, médiakapcsolata legalább annyira meghatározhatja, mint a szakma lassan kiérlelt vélekedése. Ismét idegen a példám: “Még a kritika is inkább a divatos könyvek és híres szerzők művei iránt érdeklődik, melyek persze szinte kizárólag a nagy cégek kezében vannak. A kritikus szakma Spanyolországban sem éppen túlfizetett, áldozatkész művelői így vagy úgy (lektorként, tanácsadóként, sorozatszerkesztőként, zsűritagként stb.) függeni szoktak attól a néhány kiadói holdingtól, amelyek a /könyv/piacot uralják. Másrészt viszont ezek a nagyvállalatok a médiákat is befolyásolni tudják… És ez nem csupán a kritika befolyásolását jelenti – tán az a legkevésbé fontos –, hanem azt, hogy főleg az ő szerzőikkel készítenek interjút, az ő könyvbemutatóikról írnak” (Dés Mihály).
Mindeközben az egyre több könyvet termelő magyar irodalom egyre csökkenő számú, de még mindig jelentősnek mondható olvasója, meg általában maguk az írók is, változatlanul nagyon egyszerű dolgot várnak el a kritikától. Afféle meósként vizsgálja meg az irodalmi terméket, írja le, hogy micsoda, és a lehető legoptimálisabb esztétikai értékrend szerint minősítse. Ezt normális elvárásnak tartom, azon kívül nem is lehetetlenség; gyakorló literátorok ránézésre meg tudják állapítani, mi mit ér. De ahhoz, hogy elfogadható kritikai élet működjön, az irodalom intézményeinek jól strukturáltnak és arányosnak kellene lennie. Magyarországon jelenleg nincs jelentős nyilvánossággal bíró irodalmi nyilvánosság, minden fórum elsősorban politikai fórum. A nagy médiumok szinte teljesen negligálják a kortárs magyar irodalmat. Nem vigasz, hogy a világirodalmat is. A stabilabb kultúrájú nyugat-európai társadalmakban, sőt még és az USA-ban is, amennyire tudom, függetlenül attól, hogy az adott vezető napilap jobboldali-e vagy baloldali, konzervatív vagy liberális, az olvasó elég nagy biztonsággal ráhagyatkozhat egyetlen/bármelyik vezető lapra, hogy tájékozódjon a megjelenő művekről. Ha a hazait nyitom ki, megtudhatom, ki a “mi emberünk”, ezen kívül esetleg, hogy ki az “ellenség”, egyebet viszont alig. Holott, a kultúrában nincs “mienk” meg “ellenség” – tudomásul kellene venni, hogy a magyar kultúra – és irodalom – nem ilyen vagy olyan, hanem alapvetően sokféle, és ez a sokféleség összeadódva ér valamit. Sokatmondó, hogy a rendszerváltozás után 13 évvel sincs politikától független irodalmi hetilap. A rossz közérzetet növeli, hogy míg az “egyik oldal” stílusát, értékrendjét az ÉS képes artikulálni és megjeleníteni, a “másik oldalnak” nincs hasonló súlyú fóruma. Elképzelhető, hogy nem tartja fontosnak.
Ugyanakkor paradox, hogy a tudásközpontú, értelmiségi társadalom felé haladván az irodalom, vagy semlegesebb szóval, a nyelvileg nem mindig kifogástalan szövegek termelésének ugrásszerű megnövekedésével együtt össztársadalmi szinten növekedik a funkcionális analfabétizmus, és növekedik az írott szöveggel szembeni tartózkodók aránya. Az az olvasói réteg, amely nemcsak a klasszikusokat nem érti, de a mai moderneket sem, és, fontosabb, nem is akarja érteni. Láthatóan a politikát abszolút nem érdekli a magyar irodalom intézményeinek sorsa, a magyar írótársadalom pedig, részben megosztottsága, részben mentális fáradtsága miatt nem képes érvényesíteni saját szakmai autoritását. Hajlamos vagyok azt gondolni, önmagában nem olyan nagy baj, ha a magyar irodalom a nappaliból kiszorul a spájzba, vagy még oda se, de ha az első kérdést nem tesszük fel, fölösleges föltenni a következő kilencvenkilencet. Az első kérdés szerintem az, hogy egy alapvetően nyelvi kultúrájú országban, egy aprócska nyelvközösségben megengedhető-e, hogy perifériára kerüljön a nyelv és a nyelvi gondolkodás magas szintű művelése. Mivel semmiféle akaratot nem látok arra, amely a fent jelzett folyamatot megváltoztatni akarná és erre képes is lenne, azt kell gondolnom, hogy jól van ez így. Nem biztos, hogy kell a nyelvet, a magyar nyelvhez kötött gondolkodást művelni. Lehet, hogy nem kell, és helyes, ha az irodalom intézményei leértékelődnek, művelői ellehetetlenülnek.
Hogy mi a szerepe a kritikának? E pillanatban, azt hiszem, legföljebb arról beszélhetünk, mit tehet egy kritikus a nem kifejezetten irodalombarát szellemi környezetben. Mint a vakond, beáshatja magát a könyvei közé, tehetsége, munkabírása, lelki ereje szerint dolgozhat. A többit a jóistenre bízza, aki állítólag cirka száz éve halott. Írhat, ha nem a mának, akkor, parafrazálva Szőcs Gézát, a huszon-valahányadik századi utókornak, amely szövegünket talán mint nyelvemléket fogja olvasni.
Régebben úgy hittem, hogy az az értékrend, például a magyar irodalomban testet öltött nyelv megbecsülése, szeretete, mely számomra és nagyon sok ember számára ma még eligazító, mindenek ellenére is folytatódni fog. Bíztam a társadalom önkorrekciós készségében, például a masszív magyar iskolarendszerben, amely képes lesz átörökíteni a hagyomány folytathatóságát míg lezajlik e kusza, indulatos rendszerváltozás. Ma már nem nagyon hiszek ebben. Lányom egyik volt osztálytársát kéttannyelvű, nemzetközi érettségit adó, alapítványi gimnáziumba íratták be – egyébként sem sznobizmussal, sem kozmopolitizmussal nem jellemezhető – szülei, ahol igen magas szintű a nyelvoktatás, viszont minimális a közismereti tárgyakra fordított figyelem, és nincsen magyar nyelv és irodalom tantárgy. A legcsekélyebb irónia nélkül mondom: az iskola működtetői – tán nem ismerve Kosztolányi idevágó passzusait – valószínűleg előrelátóan és humánusan gondolkodnak; nem terhelik fölösleges ismeretekkel a fiatalokat, energiáikat célirányosan használhatják. Minek tekintsem a jelenséget? Hóbortnak vagy egy eláltalánosodó folyamat első stádiumának?
Végül egy figyelemre méltó élményemet hadd meséljem el. A Könyvhéten több ízben együtt dedikáltam Kányádi Sándorral. A gyakorlatban ez az “együtt” úgy nézett ki, hogy ő dedikált, én meg nézelődtem. Megdöbbentő volt számomra, hogy a dedikáltatók – akik olykor órákat utaztak azért, hogy találkozzanak a költővel – zöméről (kétharmadukról, 80 %-ukról) kiderült Erdély-kötődésük. Félszeg felszabadultsággal azonnal elmondták, mi fűzi őket Erdélyhez; ők vagy eleik települtek át, Bécsből, Németországból vagy Izraelből jöttek, vagy az ott élőknek viszik a könyvet. Verssorokat mondtak, a szülőföld emlékét. Egy pillanatra külön sziget teremtődött mindannyiszor, és ez a sziget az otthonosság szigete volt a budapesti, magyarországi – állítólag az “anyaországi” – idegenségben. Azokban a pillanatokban ott arra gondoltam, hogy talán el kell veszíteni a nyelvi környezetet, valamennyire talán magát a nyelvet is, hogy visszatalálhassunk hozzá.
*
KAPCSOLÓDÓ CIKKEK:
Elek Tibor: Az irodalmi siker természetrajza (?)
FORRÁS: Dobozi Eszter: Vasárnapi írók, dekonstruktív epigonok
|
Ideje: Szeptember 17, péntek, 23:27:22 - Halogen
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "A kritika kritikátlanságáról átfogóan" | Belépés/Regisztráció | 8 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: A kritika kritikátlanságáról átfogóan (Pontok: 1)
- Halogen (tukkancs@zwallet.com) Ideje: Szeptember 19, vasárnap, 08:07:53
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Melyik első mondatra gondoltál? Akiknek véleményük van, nyugotan leírhatják, szerintem ezzel semmi baj. És minden kutya védelmezi a megszerzett csontját.... |
|
|
|
|
|
Re: A kritika kritikátlanságáról átfogóan (Pontok: 1)
- andrass Ideje: Szeptember 19, vasárnap, 17:17:16
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | "A nagy médiumok szinte teljesen negligálják a kortárs magyar irodalmat. Nem vigasz, hogy a világirodalmat is." Sajnos nem csak a kortás irodalom és nem csak az irodalom szenved attól, hogy nem hagyják szóhoz jutni....Üzleti és politikai szempontok uralnak mindent. Egy teljesen átideologizált társadalomban élünk, így mindez érthető és logikus: a tudatlanság csak gyenge ellenállásra képes, ami igen könnyen alakítható vagy esetlegesen könnyedén gyűrhető le.
Sajnos a nagy gondot az jelenti, hogy az irodalom, a művészetek száműzöttségének hatása igen messzire gyűrűzik.... |
|
|
|
|
|
Re: A kritika kritikátlanságáról átfogóan (Pontok: 1)
- Halogen (tukkancs@zwallet.com) Ideje: Szeptember 19, vasárnap, 20:01:34
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Ebben rengeteg igazság van! Fejtsd ki kicsit bővebben vagy szívesen értekeznék erről tovább Veled akár PÜ-ben vagy egy fórumtémát nyitva. Valaki végre rájött, mit szerettem volna a cikkel jelezni, ha nem is megmagyarázni, ahhoz én kis pont vagyok.... |
Re: A kritika kritikátlanságáról átfogóan (Pontok: 1)
- pieter Ideje: Szeptember 20, hétfő, 17:12:58
(Adatok | Üzenet küldése) | Beszélgetés Carl Rakosi magyar származású amerikai költővel
( részlet)
...
Kérdés: Ha most már változott ez a meggyőzödése, elmondaná, hol a költészet helye ma?
C. R. : Megpróbálom. Mondjuk, van ebben az országban ( az USA, ford. megjegyz.) tízezer felnőtt versolvasó, és ezt nagyvonalúan mondtam.Kevesebb mint o, o1 százalék olvas vagy akire hat bármely formában. Adjuk ehhez hozzá, hogy ez a kis százalék sem társadalmilag aktív, habár a közeg, a nyelv az, és a költészet a társadalomnak azon részére kerül amely nem látható. Ez nem hagy minket nyugodni, hiszen a bennünk a ?non-poet? együtt lakik a költővel, elválaszthatatlanul, és az ?társadalmi?- igényli, mint bárki más, a társadalmi elismerést, amit társadalmi szerepnek hívunk. Ez a szituácó azok közé tartozik amik megoldhatatlanok. Innen a kérdése. A dolgok nem annyira rosszak, azért, mint ahogy tűnnek, hiszen a kérdése félreveztő. Azt feltételezi, hogy a költészet ott létezik, ahova a marxisták elhelyezték, a társadalom , és a társadalmi viselkedés értékei között. De nem ez a helyzet. A költészet, mint bármely művészet, a személyes életünkben létezik- és nem egy kis világ. Azért létezik, mert az egyénnek kreatív képzelőereje van, és hajtóereje, és úgy lett teremtve, hogy ezeket használja, kiteljesedjen általuk. Azért létezik, mert akar létezni, kell léteznie, ilyen az emberi Természet törvénye, és ebben az értelemben lényeges az élet szempontjából is. Társadalmi aktivitásként felfogni annyit jelent mint félreértelmezni a természetét. Aszerint ítélni meg, hogy menyire hasznos a társadalomnak annyit tesz mint saját magunknak meg nem érdemelt fájdalmat okozni.
Fordította Szabó Péter
www.muzsa.net |
]
Re: A kritika kritikátlanságáról átfogóan (Pontok: 1)
- Halogen (tukkancs@zwallet.com) Ideje: Szeptember 20, hétfő, 21:20:38
(Adatok | Üzenet küldése) | Köszönöm az adalékot. Szeretném, ha megnéznéd a poetry.com és az emergingpoets.com weblapokat, és véleményt mondanál. Nem túl nagy a demokrácia? Vagy a manipuláció lehetősége? És valóban irodalmárok vagy dilettánsok lapja? Érdekel a véleményed. Esetleg topic-ban is....
Köszi még egyszer! Hasznos volt a cikk... |
]
|
|
|
|
|
Re: A kritika kritikátlanságáról átfogóan (Pontok: 1)
- bla (bla@gportál.hu) Ideje: Szeptember 21, kedd, 13:33:14
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Nem lehetetlen, hogy a XXI. században az irodalom is lényegesen nagyobb aktív tömegek sajátja lesz, mint ahogy a XVII. században Hollandiában a festészet.
Sajnálatos, hogy ezzel párhuzamosan egyre nagyobb tömegek elfelednek "olvasni" is. |
|
|
|
|
|
Re: A kritika kritikátlanságáról átfogóan (Pontok: 1)
- Halogen (tukkancs@zwallet.com) Ideje: Szeptember 22, szerda, 10:02:33
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Vannak persze kezdeményezések, mint a metróirodalom, meg az ilyesmik, de kérdés, hogy mi megy át belőle... És a statisztikák is egyre aggasztóbbak.. Egyre kevesebb tizenéves/felnőtt képes megérteni azt, amit olvas... Akkor mi meg át az irodalomból? És a kritikusok valójában írni szeretnek, vagy olvasni? A saját hangjukat halltni, vagy valóban elemezni? |
|
|
|
|
|
2 tone (Pontok: 1)
- suzettedeean Ideje: Május 03, szerda, 19:10:42
(Adatok | Üzenet küldése) | | 2 tone [thecellphoneringtoneswho.blogspot.com] Executive ability is prominent in your make-up. |
|
|
|
|
|
|
