Re: Katasztrófaturizmus (Pontok: 1)
- Gyongyi Ideje: április 21, péntek, 21:41:55 | Szia stevew!
Először is köszönöm szépen neked is a véleményed, főképpen azt, hogy ilyen kimerítően osztottad meg velem. Nem baj, ha nem értünk egyet több dologban, ezt látom én is a hozzászólásodból. Nem kell mindenben egyetérteni, sőt! Tanulni csak úgy lehet, ha egyrészt meghallgatok más véleményeket is, kiveszem belőle magamnak a számomra elfogadhatót, másrészt saját álláspontom megfelelően képviselem. Ezzel próbálkozom meg most, a felvetéseidre válaszként:)
1. Én magam nem tudtam volna (de nem is szándékoztam) kivinni a gyerekeket a Duna közelébe, mert külön kirándulásnak illene be, busszal, egyebekkel. Ez már majdhogynem egyenlő megítélésem szerint a katasztrófaturizmussal, és a gyerekeknek minden bizonnyal ez is jönne át belőle. Ezért nem. Másrészt a munkaköröm olyan, hogy ilyesmit nem tudnék megszervezni (fejlesztőpedagógus vagyok, minden órán más-más manókkal, max. öttel). Tanteremben így nem a természet erőiről volt szó elsősorban, az legyen a természetismeretórák fő feladata, de ha szóba hozzák, természetesen arról is lehetne beszélni. Én leginkább az emberi dolgokról beszélgettem velük ennek kapcsán: miért ilyen súlyos ránk, emberekre nézve az árvíz, amiért ezt hallják mindenütt; mi történik az árterületen élők házaival, mi lesz velük a továbbiakban; hogyan tudunk védekezni; ha már bekövetkezett a nagyobb baj a védekezés ellenére, hogyan tudunk segíteni, vagy hogyan tudnak személy szerint ők segíteni, ha szeretnének... mindezt persze szigorúan az ő szintjükön. Hogy ezek katartikus élményt nyújtanak-e nekik, ezt mi nem tudhatjuk a jelenben, nem vagyok biztos benne, hogy katartikusnak kell lennie, inkább csak az emberi oldal hangsúlyára kell, hogy felhívja a figyelmüket - a szociális érzékenységüket növelendő, ha nagyon hivatalos szeretnék lenni. De én nem szeretnék, inkább csak tőlem telhetően nevelni a jóra. Hitelesnek lenni. Nem attól, hogy dokumentálok (ezt megteszi helyettem más), hanem attól, hogy az érzéseimről nyíltan beszélek nekik, ezzel és minden mással kapcsolatban. Ahogy most nektek is.
De! Ha az én gyerekemről lenne szó, akkor találnék arra módot, hogy közel vigyem a helyszínhez úgy, hogy ne csak megnézzük, hanem példát tudjak mutatni neki a segédkezésben is. Ezt ott a helyszínen lehet konkrétan eldönteni, hogy milyen módja van, vagyis előzőleg érdeklődnék pl. olyantól, aki ott dolgozik (éppen félig-meddig ismerős is volt, akinél ezt megtehettem volna az ügy érdekében). Így látom értelmét, ellenkező esetben csak bámészkodunk, és azokat látja, akik esetleg a homokzsákokat lábbal tiporják, teszik tönkre. Hol van akkor a hitelesség? Papolok neki, és ezt mutatom példaként?! Ezt nem játszanám. Ez nem hitelesség. Mi sétálgatunk, jól érezzük magunkat, bámészkodunk, miközben arról beszélek, hogyan lehet segíteni. Joggal kérdezhetné: "De anyu, akkor mi miért nem megyünk?" Tényleg? Miért? Ha anyu ezt tartja mintának, miért nem teszi? Ezek a rejtett üzenetek a gyerekek felé nagyon veszélyesek ám. Mást hall, mást lát. Itt veszítünk sokat hitelünkből - nem is gondolnánk -, ami tudat alatt visszaköszön neki, és később lázad ellenünk, nem érti ő sem, mi sem, miért. Ez csak EGY konkrét kiragadott példa, éppen ennek az eseménynek a kapcsán, de hány és hány ilyen van, ha nem figyelünk?!! Vagyis amit közvetítek felé, ugyanazt sugározzam magamból is. Pl. ennek kapcsán mondtam nekik, hogy én nem voltam segíteni, és nem voltam Dunát nézni sem. Mikor kérdezték, nem vagyok-e kíváncsi, azt mondtam, ezt a kíváncsiságot kielégítik a hírek, ottani képek. (Igen, valóban vannak ott is olyan képek, amik inkább a szenzációt hajhásszák, de vannak olyanok is, amik csak a tényeket mutatják, a valós képet. Ez a lényeg számomra, nem az, hogy melyik nagy emberünk hol, mit csinál, honnan készül a riport... egyebek. Ezeket legalább annyira elítélem, mint te, nem is tudnám felidézni. De a vízben álló házak, az árral küzdő őzek, a sorfalban dolgozó emberek, nos ezek lenyomatai itt vannak bennem élénken.) Hidd el, nekem sem az ún. természeti képekkel van gondom, amelyek csak a folyót ábrázolják és környékét, a maga nagyságában, lenyűgöző voltában. Azokkal, amik a síró, szenvedő emberekről teljesen közeli képet készítenek, mintegy élvezkedve a kínban (mondván, csak a fájdalmat mutatják), amik azt közvetítik, hogy melyik nagyságunk hogyan dolgozott (esetleg ahogy Lacoba írta: néhány percig), hogy milyen holmik vannak a kocsikon, miket mentenek szerencsétlenek a nagy kapkodásukban - ezektől ráz ki a hideg. Mintha a szenvedésben, fájdalomban élvezkednének... vagy melldöngetés: látjátok, én is dolgoztam!... Ezek, ahogy írod, valóban szörnyülködésre adnak okot, de még inkább felháborodásra, tiltakozásra. Amit én őrzök magamban, azok pedig tanítanak, önvizsgálatra indítanak. És bizony-bizony ennek eredménye az, hogy én magam is szívesen bújok egyéb bokros teendőim, nagy távolság, teherbíróképesség... hasonlók mögé, akkor is, ha ez a valóság. Meg az, hogy a saját feladataimmal is nehezen birkózom. Ettől még sajnos igaz, hogy az ember (konkretizáljunk, mert általánosan nagyon könnyű kijelentéseket tenni: tehát ÉN is) arra szakít/ok időt, energiát, amire nagyon akar/ok. A számára/számomra valóban fontos dolgokra jut, míg a többire nem...
Talán így valamivel érthetőbb voltam. Azt is vállalom, ha én is bírálva vagyok, mint csak papoló, de nem tevékenykedő, hiszen így van.;) És a gyerekek előtt is vállaltam, mikor kérdezték, zavarba sem jöttem, mert tisztában voltam saját magammal, hiteles is voltam. Annyira, hogy ők maguk is önkritikát gyakoroltak. Eszük ágában sem volt visszatámadni, hogy akkor miről beszélek? Tudták. Azt is megértették ezen keresztül - még ha megfogalmazni nem is tudták -, hogy a részvételhez bizony vagy kényszer, vagy hivatástudat, vagy valami hihetetlen elkötelzettég, elszántság szükséges. Legtöbben takarózunk saját jól megalkotott, okos magyarázatainkkal, ezekkel áltatjuk magunkat, becsapva önmagunkat, talán néhányakat is (de nem mindenkit!). /Szabadon idézve Csernus doktor után./;) Ezek vagyunk. Én viszont igyekszem ezt tudatosítani magamban, vállalni önmagam, mások előtt.
Túl hosszú lettem, úgyhogy ne haragudj, ha itt már többet nem válaszolok.
Részletes véleményre részletes válasz dukál: ez a másik felé irányuló figyelem és tisztelet.:) Téged is üdvözöl egy elhivatott, jóra, hitelességre törekvő tanító néni:) |
] |
|
|
|
|
