Re: A vers csak cifra szolga (Pontok: 1)
- zsoloo Ideje: Június 16, szombat, 00:36:54 | Nem lehetek vitapartnere annak, aki műveltsége talaján állva lát meg és fejez ki összefüggéseket a poétizmusról, mivel hiányt szenvedek abban. Mint tájékozatlan, ezért a paraszti logikával jöhetek csak.
Kérdések merültek fel, melyekre mindenképpen válaszokat kell keresnünk
Kívülálló-e a költő, annyira, hogy önnön „teremtett létét gyilkolja”?
Vagy igazából, aki nem teszi ezt, az nem nevezhető valódi költőnek?
Először nyilván valódi költővé kell válni. Már magában ez szubjektív folyamat, környezetfüggő, kit emel a köztudat azzá, és marad senki egy egyébként valaki. Vagy belelátva egy olyan szellemi dimenzióba, számára értelmét veszti a testi lét igenlése? Elszakad a világiaktól Isten felé? Nemcsak szellemi lény a költő! Természetes irracionalításán túl igenis napról napra táplálkoznia, járnia kell, ha mást nem is megfognia a tollát és rányomni a papírra, másképp nem megy, nem hagy nyomot. Még a billentyű lenyomásához is összehangolt izommunkára van szükség. De – hasonlóan kábítószerfüggőkhöz és hosszú böjtöt folytató hívőkhöz – belátható, hogy a költő más tudatállapotban él, mint aki kevésbé intenzív szellemi gyakorlatot tart. Nyitott, kitárt belsője érzékeny, kitett hirtelen változásoknak, akár a fényképlemez, tönkremegy, ha előhívja, egy váratlan hatás éri. De ez a leírás a valódi költőé? Folyton csúcsformában elégni? Rimbaud is azt írja „Kóborlásaim”-ban: „mentem, két öklöm két ronggyá rohadt zsebemben” elég racionális megközelítés, nem épp a fellegek, inkább földközel, a múzsa ebből a perspektívából is kiszolgálható
Kiragadok önkényesen kérdéseket az egyébként brilliánsan megírt esszéből
Miért is „kontár az a költő, aki önkifejezésből teszi”?
Mi másból ír, hacsak nem Isteni sugallatra? Megint szeretnénk a világ szemével látni, és nem a költőével. Szerintem lételeme az önkifejezés, mindazé, ami lett másokból, mások által, ami megkülönbözteti megint másoktól. A nagyságban is kell lennie egy koherens folyamatosságnak, amely nem tagadható el a korai, vagy éppen a késői munkák esetében. A csírában levő energia nem több a magjait szétszórt, elhaló növény haláltusájánál és mindez nem kevesebb a növény kifejlett állapotabeli virágzásánál, mert ugyanarról a növényről beszélünk és ugyanarról, aki plántálta azt.
Elvben, igen a költő végletekre tör, csakhogy útját állja egy rádudáló kocsi, visszarántja a valóságba a hóvégi üres zseb, az életben maradás kényszere. Így kell magaslatra érnie, kivívnia a hallhatatlanságot, belehalni olcsó és ostoba megoldás, pillanatnyi elmezavar. Ha nem az, akkor rosszabb: szándékos emberölés.
„A vers, mint önszánalom eszköze…”
Talán megtaláltuk a pontot, ahol egyetértünk, ámbár születtek tanulságos önmarcangolós versek is, magas színvonalúak. Vagy mégsem? Mint érzés kifejezése nem szorulhat hátrébb, mint pl. a szerelemé, ahogy a festészetben sem ítéljük el a fekete színt használót. Miért létjogosulatlanabb?
Az eredendő művészetről, avagy „az ifjúság maga a költészet”
Hát nem. Az ifjúságot gyakran a romlatlanság szinonímájaként használják. Mindaddig, amíg egy romlott ifjúval nem találkoznak. Persze szép dolog idealizálni, de aki így gondolkozik, sem Istent nem ismerte meg, sem a gyakorlati életet
„Célok nélkül..”
(Elnézést, hogy már csak tőszavakra futja….) Van, volt, lesz. A célok nem szűntek meg. Tájékoztatom a hölgyeket és urakat, hogy a költészet nem halt meg, bizony jobban kell keresni, talán kevésbé szuszakolható bele a korábbi klasszikus stílusirányzatokba, mint az építészet, analóg módon, ez van. Mint máskor, a szellem mozgását jó figyelni a kulisszák mögött. De hiszem és vallom, hogy őrizni is kell. Hagyományt, nyelvet, kultúrát. Bennfoglalva verstant, kelléktárakat, mert bár cifra szolga, mégis nélkülözhetetlen, amíg a nagyúr élni akar.
„Mit ér Isten nélkül…?”
költők éltek vele, nélküle. A hit kérdése megosztja velejéig az embert, mivel ez irracionalításba torkolló kérdéskör (már ami a logikai megközelítést illeti) Én alapvetően megelőlegzem a lehetőségét, nem tagadom el vakon. De nem akarom, hogy pótszerré váljon. Az elkötelezettség visszavonhatatlan fejesugrás az ismeretlenbe. Lehet, hogy megéri, de ez csak az ugrást követően derülne ki. Az igazi költő nyilván bevállalja…
Egyébként úgy vélem, hogy a költő, mint szellemi esszencia, könnyebben származtatja magát szellemitől, ezért nem idegenkedik Isten létének befogadásától, maga fölé rendelésétől. Mindez független attól, hogy valójában létezik-e. Mindkét pozíció lehet egyaránt termékeny, lévén más-más perspektívából lát rá, és igyekszik megoldást keresni a valóságra
Elnézést, hogy elraboltam a drága idejüket….
|
] |
|
|
|
|
