Re: Ákombákom (Pontok: 1)
- mango Ideje: Október 14, kedd, 14:17:34 | Szia Gábor!
Sorjában: nem tévedsz, Anikó a nevem :))
Igen, a kötetet ismerem, - de érdekes, én Kosztolányi kritikáiban elmarasztaló felhangot csak egy kései, 1929-es publicisztikájában éreztem, (eleinte és többnyire) inkább a csodálat hangján írt Adyról:
"... [...]De sokkal gyöngébb a lámpásom, semhogy be tudnék világítani abba az izzó konyhába, ahol ezek a keserű, lángoló, új versek születnek. Ki vállalkozik arra, hogy még egyszer papírra lehelje ezt a bíborpiros életet, ezt a szilaj, szent szerelmet, ezt a sok hideglelős, holdfényes látományt összes finomságaival, kaján merészségével együtt? Írjuk le, hogy egy új arc néz ránk. Írjuk le, hogy míg a fiatal franciák és olaszok kétségbeesetten majomkodnak, hogy megríkassák a világot egypár Verlaine-utánzattal, addig a mi náboblelkű fajtánk egy erős, eredeti új költőt szült meg. Csak a mi földünkön történhetik csoda, ezen a túlzó, pazar, keleti magyar földön, ahol még a mocsarakba is csillagok hullnak...[...] E gazdag gondolat- és érzésvilág mögött pedig egy diadalmas poéta áll, egy oroszlánszívű, nemes napember lép ki a könyvből.
A kritikus itt leteszi a pontot, mert érzi, hogy kezében megbotlik a toll, és akarata ellenére lírát ír.
Ady Endre annyira lírikus, hogy róla csak lírát tudok írni. "
Itt Ady magasztalása teljesen nyilvánvaló...
És igen...
Később valóban kissé (?) vitriolos tollal ír a modorosságáról: "... [...] Ezeken a kézzelfogható emlékeken kívül van egy érzésemlékem is, mely a maga elvontságában nem kevésbé éles és határozott. Ismeretségünk első másodpercétől láttam, hogy bámulatosan öntudatos és biztos. Ekkor még kevesen figyeltek a nevére. Ő azonban teljes tudatában volt a jelentőségének és a súlyának, érezte, hogy minden szava, nyilatkozata, betűje fontos, és sohase mutatkozott se kétkedőnek, se bizonytalannak. Kéziratait (melyeket mindig vékony, finom selyempapírra, ceruzával írt) s autogramjait királyi mozdulattal osztogatta rajongóinak. Némelyik író a művész örömével állapítja meg, hogy ezzel a munkájával meg van elégedve, amazzal pedig nincs. Ady Endre ritkán nyilatkozott a verseiről, mert tartott attól, hogy szépléleknek látszik. Gyűlölt és megvetett minden "esztétát". Többet követelt az emberektől, mint az írók, kik egyes könyvük elismerését sürgetik, azt akarta, hogy higgyenek benne, teljesen és egészen, abban, amit megírt, és abban is, amit elhallgatott, vagy csak megírandó volt, az egyéniségében és a küldetésében. Küldetésének ismerte a szereplését. Az, hogy tollat fogott, "praedestinatio", eleve elrendeltetés volt. Később, évek múlva, legenda keletkezett a személye körül, de ő már ekkor ebben a teremtő legendában élt. Öntudata kemény volt, mint a gyémánt.[...] ... írok egy tízíves könyvet Adyról, szembeszállok az őt körülfelhőző divathóborttal, az írástudatlanok árulásával, a halhatatlanság puszipajtásaival. Közben természetesen igyekszem majd megkeresni helyét irodalmunkban "tárgyilagosan", amennyire egy embertől kitelik, s kimutatni nem csekély művészi értékét és óriási művészi fogyatkozásait, költői fejlődését és hanyatlását, a modorosságban való megrekedését és a politikától való elkorcsosodását.[...] Ady gyönyörű indulása után egyre-másra ontotta vegyes értékű verseit, majd zuhanni kezdett abba a tűrhetetlen modorosságba, mely végül teljesen elnyelte, ellenségei oly alantas szempontból, oly barbár politikai ürügyek alatt kapcáskodtak bele, oly cudarul megtagadtak minden értéket kitűnő verseitől is, hogy a jobbak, a lelkiismeretük s az ízlésük nevében átallottak kifogást emelni ellene, még magas, művészi okokból is, különben még úgy tetszhetett volna, hogy az írástudók az írástudatlanokkal cimborálnak. Az, amit hajdan ez a belátásuk tilalmazott, később elvakult fullajtárjai miatt vált lehetetlenné. Nálunk pedig az irodalmi véleményszabadság elég erős lábon állott. Egyik kritikusunk megírta, hogy Madách nem tehetség, és Az ember tragédiája fércmű. Ady egyik újságtárcájában megállapította, hogy Arany János - az Őszikék költője, ez az ideges és szent rémlátó, ez a szeplőtelen művész, kinek kezében minden rög gyémánttá válik, nem is költő, hanem afféle "verselő nótárius". Sokan homlokegyenest más nézetet vallottunk és vallunk. Mégis tiszteljük az ellenvéleményt.[...] Minden költőben van egy modor, melyet magára öltött. Voltaképp ez a modor a lényege, az értéke. Természetes költő nincsen. A természetes költő az, aki nem ír. Az, aki ír, szükségszerűen alakoskodik, egyéniségét vetíti ki, redőzi előttünk, azokat az érzéseit ismételgeti, melyek parancsoló rögeszmékként kísértik, azokat a szavait visszhangozza, melyek meghatározzák őt, maga és mások előtt. Shakespeare modora is áttetsző. Előre lehet sejteni, hogy mit fog művelni: most muzsikál a szerelemről, most mély lélegzetet vesz, és egy briliáns hasonlatot vág ki a holdról, most elsiratja a bukó hőst, majdnem mindig ugyanazzal az ütemmel, ugyanazzal a szócsoporttal. A nagy költőknél ez a modor jóízű. Egyenesen várjuk a dallamokat, a betéteket, a zeneszólamokat, és mikor visszatérnek, mindig meglepnek, mindig fölfrissülünk általuk. Adynál ez a modor rosszízű. Rettegünk attól, hogy visszatérnek kedvelt lemezei. Zörögve jönnek elénk: a Mák, a Holnap, a Tegnapok, a szent Élet, a nagy Élet, a véres Élet, a bús Élet, az életes Élet, a Harcok és Hullások, a Bizonyok és Háthák, az új Krisztusok s a régi Krisztusok is. Ez már nem modor, hanem - érzés és gondolat híján - modorosság.[...] Most pontot teszek erre a hosszúra nyúlt vitairatra. Azért, amit itt írtam, vállalom a felelősséget. Hogy beteges rajongói miképp vélekednek cikkem felől, nem érdekel. Hogy a rosszhiszeműek milyen rugóknak, milyen érdekcsoportok közbelépésének, milyen titkos és aljas sápok kecsegtetésének tulajdonítják váratlan jelentkezésem, közönyösen hagy. Nem hirtelen támadt, sokáig érlelődött elhatározásom azt sugallta, hogy kötelességem tiltakozni egy olyan divat ellen, mely már balkanizmusba fullad, és irodalmunk európai szintjét veszélyezteti, akkor, amikor talán a hivatalos, irodalmi fórumok is hajlandók volnának becikkelyezni Ady közkeletű értékelését, csak politikai magaviseletére kaphatnának kissé jobb bizonyítványt. Lelkiismeretem parancsára vallottam. Vajmi kevés reményem van arra, hogy fölszólalásomnak azonnal foganatja lesz. Tapasztalat szerint nálunk nemigen szokták átértékelni az irodalmi ítéleteket. Egyes költők megrögződnek azon a helyen, ahová egyszer beskatulyázták őket. De az idő a lelkekben talán mégis megérleli szavaimat. Nemcsak a jelennek írtam ezt, hanem a jövőnek is. Attól várom igazolásomat."
Nem lett igaza....Szerintem.
Ady kiállja az idők próbáját, - Kosztolányi Dezső halk, finom lírája valóban egészen más tőről fakad, mint Ady lázas, forrongó és felfűtött csodaszép versei.
Mindkettő másért szép....Nekem legalábbis...
Gábor köszönöm, hogy elém hoztad ezt a régi könyvolvasmányomat, és felidézhettem újra.
Kosztolányi szigorú...Szigorú - és nem mellékesen zseni.
Így aztán - véleményem szerint - Ő még ezt is megengedhette magának...
Köszönöm még egyszer a hozzászólásodat :) |
] |
|
|
|
|
