| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Igen mellbe vágott bennünket, hogy a legaranyosabb kis szuvenírtól kezdve, a böhöm nagy búvárszivattyúkig mindent újságpapírba csomagoltak. |
Gusztustalan megoldás, de praktikus. Mert ugye, ha hazaviszi a polgár a csomagot, akkor van egy újságja is grátisz. Ez az üzletkapcsolás kommunista módja: ingyen népnevelés. Lesz ennél még furcsább is, de azt későbbre hagyom. Furcsa volt a kis fagolyós számológépen összeadó-kivonó pénztárosok munkálkodása is. A borravalót akkor még tiltották és nem ismerték, de ajándékot elfogadtak. A taxi fillérekbe került. Gondoljuk el, hogy egy munkás 60-80 rubel közt keresett, és egy hatszáz forintos trapper farmert megvettek 80 rubelért, de egy jans-et 150-ért is. Mi a kapott 240 rubelünkkel és a hozzá csencselt még ugyanannyival Krőzusoknak számítottunk hozzájuk képest. Bajban is voltam a végén, hogy mire költsem.
Kanyarodjunk el egy kicsit a bolti helyszíntől, és ballagjunk haza a szállodánkba. Vacsorához készülve élményekkel megrakodva lefürödtünk, szépen átöltöztünk, és megvacsoráztunk. A vacsora is több fogásos volt, természetesen az elmaradhatatlan előételekkel: ráksaláta, orosz halsaláta, stb. A főétel csontleves, marhasült vörösboros mártásban, főtt-krumpli és savanyú uborka. Kávé, tea.
Vacsora után kezdődött a csencselés éjszakája. Akik már többször jártak ilyen csencselő úton, kioktattak bennünket, hogy alkudni kell, ki kell tartani az árakat, mert a szállodában tőlünk vásárló alkalmazottak nepperek. Ők többszörös áron adják tovább az árut. Igen ám, csak arra nem oktattak ki bennünket, hogy van egy úgynevezett szállodai belső biztonsági szolgálat. Őket úgy lehet megismerni, hogy kis jelvény van a köpenyükön. Mi ezt nem tudtuk. Ugye vacsora után ment a pezsgőzés és a sörözés. Ajtajaink nyitva, és hangosan kiabálva alkudoztunk, kínálgattuk portékáinkat. Én is szerettem volna mielőbb túladni a rossz női cipőkön meg a két farmeron. Éppen bent voltam a "gyezsurnaja" szobájában — ahol a szamovárban főzték nekünk a teát, és ott lehetett a hűtőben hűteni a söreinket — na én a söröket helyeztem el a hűtőben, amikor kiabálnak a nők, hogy itt a vevő, akinek a női cipők kellenek. Én visszakiabálok, hogy mindjárt. A gyezsurnaja megkérdi tőlem, hogy mi a probléma. Mondom neki, hogy annak a szép nőnek kellene a cipő. A gyezsurnaja aggodalmasan rámnézett, behúzta az ajtót és ezt mondta:
– Akinek ez a táblácska van a köpenyén, az biztonsági ember. Ha tudomást szerez arról, hogy csencsel valaki, azt jelenti szobaszám szerint, és a határon szigorúan leellenőrzik, s elkobozzák az illegális pénzből vett árut.
Megköszöntem neki, és visszatérve a szobámba elküldtem a táblás nőt, mondván nincs semmi eladni való. Aztán szóltam a többieknek, hogy mi a helyzet. De elkéstem. Ugyanis egy nagy csencselő társunk bekapta a horgot. Ő azt csinálta, hogy jugóba járt át csencselni vegetáért meg kávéért, azt eladta a lengyeleknek parókáért, és elhozott az oroszokhoz tíz parókát. Na, ezt akarta a nőre rásózni, az nem vett egyet sem, csak feljegyezte a szobaszámát. A sztori végével a vámnál fogunk találkozni.
Szóval óvatosan, szépen a gyezsurnaja által hozzám küldött neppereknek eladtam a két farmert, összesen 150 rubelért, az összes női használt cipőt pedig kilencven rubelért. A szatyrokat pedig alkalmanként 1 rubelért darabját. Szépen csendesen elüzletelgettem, és még orosz nyelvtudásomat is sikerült tökéletesítenem.
Töredelmesen be kell vallanom, hogy szert tettem egy szőke, vaskos szobalányra... nem volt szép, de no volt. Az egy hét alatt beszokott hozzám. Először csak nézegette a holmikat, kunyerált ezt, azt, de pénze nem volt. Addig-addig ment a dolog, hogy kikunyerált egy félretaposott cipőt természetbeli törlesztésre. Mit mondjak, kellemesen csalódtam. A fiatal, hófehér test, hatalmas kannaszerű mellek, nagy bozontos öle úgy magába szívott, mint egy tüzes kemence a sütőlapátot. A vége az lett, hogy a no úgy rám kapott, hogy negyedik nap már csak azért adtam neki két szatyrot, hogy hagyjon békén, mert úgy lestrapált, hogy remegtek a lábaim. A csoporttársaim pedig ugrattak veszettül. Na, így teltek az estéink.
Hogy miket láttunk még nappal? Kérem szépen, mindenkit elvisznek egyszer az Aurórát megtekinteni. Mi is láttuk. Nem volt nagy látvány. Megnéztük az anarchisták és a forradalmárok börtöneit, ahol sínylődtek. Természetesen megmutatták a kommunisták múzeumát és benne Lenin véres kabátját, az anarchista, no által rálőtt golyónyommal. Aztán ahogy jártam Oroszországot, ugyanezzel a kabáttal találkoztam Moszkvában, a Lenin-múzeumban, majd Alma-Atában, Taskentben. Úgy látszik, reprodukálták a kabátot. Innen kijőve végigsétáltunk a Nyevszkij proszpekten, lementünk a Néva partra.
A nap másik fele, mindig szabadidő volt: vásárlási nap. Délutánonként ott tolongtunk, tülekedtünk a leningrádiak között a sorban. Végül is sikerült megvennem szívem vágyát, egy mini-centrifugát, amit 10 évig használtam, majd vettem egy elnyűhetetlen hő-kandallót, villanyborotvát, bőrkesztyűt és számtalan ajándékot népes rokonságomnak, barátnőimnek.
Egyik délelőtt kirándultunk a Petro Dvoreci cári nyaralóba. Ezt is akkor újították fel. A sok aranyozott vízköpő-szobor, a gyönyörűen megtervezett kert, a csinos barokk kastély, az állandóan szóló vízi-zene, lenyűgözött bennünket. Elsétálgattunk a kertben, le egészen a tengerpartig, és túloldalon átláttunk Finnországba. Itt sikerült egy kis kioszkban végre vennem két matrjuska babát. De milyen zsákbamacska volt ez is. Ugye, lány gyereknek mit vegyen az ember: matrjuska babát. De bizony nem lehetett sehol kapni. Éppen, mikor elhaladtam előtte, akkor nyitott a kioszk. Természetesen halomba ledobálva, mellette egy csomó dobozban valami. Az aznapi árukészlet. Mondom az eladónőnek, hogy matrjuska babát kérek. Nincs, mondja ő. Mondom neki, nézze már meg a dobozokban, hátha jött. És mit ad isten, felnyit egyet, és tele van matrjuska babákkal. Rögtön megvettem az egész dobozzal, és kettőt megtartva, a többit átadtam a társaimnak. Így ment ez akkoriban.
A gyönyörű cári nyaraló után meglátogattuk a piszkarevói temetőt is, és elhelyeztük az anyaszobor talapzatán a csoport virágcsokrát. Mit mondjak: döbbenetes, felemelő és lenyűgöző a látvány. Állandó gyászzene szól, és a hatalmas prizmaszerű tömegsírokon mindig friss rózsa van. És jönnek a hozzátartozók, fiatal házaspárok a házasságkötő teremből, elhelyezik az emlékezés virágait. Érdekes jelenetnek voltam részese. Előttünk kelet-német turistacsoport nézelődött, beszélgettek, mintha semmi közük nem lenne ezekhez a dolgokhoz. Az oroszok némán állták körül őket, méltósággal palástolták gyűlöletüket, és parázsló szemekkel nézegették őket, amíg el nem haladtak. Ezt a méltóságot, tartást irigyeltem ettől a sokat szenvedett, baromként kezelt, megnyomorított néptől.
A másik sztori. Amikor megvettem a centrifugát, trolira szálltunk, és a műszakból hazajövő, fáradt, teli szatyrokat cipelő orosz anyácskák közé kerültünk. És amikor meghallották az idegen szót, szó nélkül felálltak, és erőszakkal leültettek bennünket. Igen, ezek a fáradt orosz anyácskák! Talán az ő lelküktől fehérek azok a leningrádi éjszakák. És amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, akkor öleltek, csókoltak bennünket... miért? Ki érti ezt... Hálásan dugták szatyorkájukba a tőlünk kapott rágógumit, jó lesz a kis unokáknak... Ilyen élményeink is voltak.
Egyik éjszakai programnak beiktatták a fehér éjszaka megtekintését. Taxikkal mentünk ki a Néva partra, és a nappali világosságban sétát tettünk a parton. Egyenként megtekintettük, ahogy zeneszóra nyitották fel a hidakat, hogy a tengerjáróhajók be tudjanak jönni az öbölbe. Nagyon megható és nosztalgikus látvány volt. Elsétálgattunk, és megpróbáltunk újságot olvasni a majdnem nappali fénynél: sikerült. Élményekkel megrakodva tértünk haza. Éjfél felé kerültünk ágyba.
Másnap a búcsú napja volt. Mindenki igyekezett még meglévő csencselt rubeleit árura változtatni, hogy hátha Moszkvában nem lesz az, amit szeretne. Aztán összepakoltunk, és délután felültünk a moszkvai gyorsra. Mindenki egymással megosztva egy kupéba került, csak mi ketten a két Balogh kerültünk oroszokkal egybe. Az alsó ágyon egy egyetemi hallgató lány feküdt, fölötte meg egy idősebb katonatiszt. Természetesen szóba elegyedtünk. A beszélgetés vége az lett, hogy mindannyian becsméreltük a nácikat, hogy milyen pusztítást végeztek stb. Aztán a tirádák végén, a katonatiszt megszólalt", De azért ti magyarok is segítettetek nekik egy kicsit pusztítani. Nincs semmi baj, az már a múlté, most barátok vagyunk." – hálistennek, tettem hozzá csípősen, de ő nem vette a lapot, csak dicsérte a rendszert, Brezsnyevet meg az életszínvonalat. Én aztán tettem egy kis összehasonlítást finoman a magyar életszínvonallal, de ő mindezt kikerülte. Így telt el a délután. Este elvackolódtunk és a hajnal pompás látvánnyal fogadott. Kitekintvén a vonatablakon, a felkelő nap aranysárga sugarában fantasztikus látványt nyújtottak a végtelen belorusz őserdők. Ámulva gyönyörködtem benne.
|
Ideje: Augusztus 02, kedd, 19:12:38 - bogumil
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Leningrád folytatása" | Belépés/Regisztráció | 0 hozzászólás |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
|
