| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Újdelhi
Első nyugati utamról (Egyiptom) hazatérve, élményekkel feltöltődve, újult erővel vetettem bele magamat a kuruzslásba. |
Mázsaszám hozattam a gyógyfüveket és napi egy hektóra növeltem a termelést. Ahogy nőtt a hírem, s a hírhedtségem – a Köjál már 82 augusztusában betiltott –, s ennek ellenére a hatalmas igényt látva, fittyet hányva a törvényre, az esetleges börtönbüntetésre, nagy vehemenciával folytattam az önmenedzselést, kapcsolatok építését és a termelést. Meg is lett az eredménye! Gyógyitalaimat az operaénekesektől, színészektől kezdve miniszterek, tábornokok is buzgón vásárolták, mert a Bogumil név, mely márkanévvé avanzsált, kezdett divatossá válni sznobériában…
1983 januárban az IBUSZ-nál jelentkeztem erre a 22 napos körutazásra. Tanulván az egyiptomi úton történt hányattatásainkból felszerelkeztem első úti-patikámmal. Volt abban hashajtó, hasmenés ellen Reasec, Cotazim forte, nyugtató, altató, gyulladás-gátló sebkenőcs, sebhintőpor, sebtapasz és még sok más hasznos dolog. Viszont a csomag súlyát könnyítendő az összecsukható esernyőt lecseréltem egy japán márkájú kis kapucnis esőkabátra, a merülőforraló felszerelést kávétablettákkal váltottam ki, se fényképezőgépet, se más eszközt – ami a békés szemlélő Lassanként összeállt trópusi ruhatáram is: rövid vászonnadrágok, gyűrt vászoningek, egy pulóver, egy melegítő, szandál, pacsker, stb. Majd kifelejtettem a lényeget: egy liter Napóleon is a kézipoggyászomban lapult dezinficátorként gyomorontás ellen. És a pénz!
Na, a pénz ebben az időben külön tortúra volt. Ötven dollár költőpénzzel szúrta ki a szemünket a magyar állam. A nálam jártasabb utasok még Egyiptomban felhomályosítottak, hogy amint hazaérek a legelső az legyen, hogy vásároljak feketén valutát és az IBUSZ-on keresztül utaljam vissza az ötven dollárt, mintha megtakarítottam volna. Így aztán nyitottak nekem BC számlát. A következő lépés már gyerekjáték volt! Volt egy öreg barátom, első betegeim egyike, akinek a fia Ausztriába disszidált. Na, mármost én odaadtam az öregnek X mennyiségű forintot, az telefonált a gyereknek, hogy tegye az ellenértékét a BC számlámra dollárban.
Így aztán az indiai utamon nem kellett a ferihegyi vámnál rettegnem, hogy megtalálván a dugi dollárokat visszazsuppoljanak szürkeségbe süppedt, sivár kis hazámba, örökre bezáródva előttem a tágas nagyvilág kapuja. Elegánsan kitöltöttem a vámáru nyilatkozatot, feltüntettem a legalizált valutámat, és megvető arroganciával odalöktem a vámos elé pecsételésre a kiviteli engedélyemet.
Ferihegyre első sofőröm vitt fel rozoga, fekete füstfelhőt okádó Trabantjával. Behozta csomagjaimat, megkerestem a csoportot, és érzékeny búszút véve a sofőrtől ismerkedésbe kezdtem.
Az idegenvezető egy nyugalmat árasztó, ötven körüli, testes, szőke angoltanárnő volt, aki így egészítette ki fizetését.
Voltak közöttünk orvos-házaspárok, de már nem túlnyomó-többségben, mint Egyiptomban. Két butikosnő magas beosztású férjeikkel, akikre, a degeszre tömött bőröndök hazacipelése hárult. Egy bárónő, aki a családi festmények és ékszerek eladásából utazott. Később összebarátkoztam vele, sőt még abban a pesti palotában is voltam, ami az őseié volt. Ő a földszinti házmesterlakást lakta kegyelemből, a saját palotájában. Eszméletlen, de nekünk ez akkor természetes volt. Volt egy 80 éves grófnő, akinek mérhetetlen gazdag családja volt külföldön és onnan pénzelték. Ő is a volt palotájában lakott, de avanzsált, mert a félemeletet lakta családjának maradékával, már akiket nem irtottak ki Auschwitzban. Fogorvos férje még 87 évesen is praktizált… az asszony meg utazott. Drága Lüsszi néninek mi, fiatalabb férfiak cipeltük hatalmas bőröndjeit, mert Ő minden este új csoda ruha-költeményben jelent meg a vacsoránál. Másfél kiló ékszerét a vacsorához kivette a szálloda széfjéből, és felékszerezve magát, vonult be az étterembe.
A szobatársam egy nálam 10 évvel fiatalabb, ex-agrármérnök volt, aki műanyaggyártó iparosként kereste kenyerét. Mindig egyedül utazott, az asszonyt otthon hagyta a négy gyerekkel… Péter, merthogy így hívták őt, tűrhető angolsággal rendelkezett, sokat lendített rajtam, mivel még mindig csak számoknál és harminc elengedhetetlenül fontos kifejezésnél tartottam. Sokat tanultam Pétertől, a pidzsin angolt beszélő indiaiaktól. A túra közepén megtörtént, hogy Éva néni megdicsért, mondván „Bogumil magának remek nyelvérzéke van, úgy ragad magára az angol, mint másra a kosz… érdemes lenne tanulnia!” biztatott.
Voltak még közöttünk vállalkozók, egy-két vezérigazgató, szakszervezeti vezető, munkásőr-parancsnok, párttitkár és egyebek, 27-en voltunk.
A reptéren mindenki kiválasztotta – jól, rosszul – a szobatársát. Engem Péter választott, s nem bántam meg. Mondom neki: horkolsz? Nem, válaszolta. Na, akkor lehetünk szobatársak, mondtam. Csak egyet felejtettem el vele közölni, hogy bizony, ha a napi strapától és a tetemes mennyiségű alkoholtól elnyom a buzgóság, én bizony igencsak húzom a lóbőrt. Ezt később szóvá is tette, de őt nem zavarta annyira, mintha fordítva lett volna.
Mivel ez luxusút volt, mindig a Sheraton szállodalánc hétcsillagos szállodáiban laktunk, teljes ellátással.
Egyiptomi vedlett Charlet hotelunkhoz képest ez maga volt a világ csodája.
A repülés a megszokott módon zajlott. A 11-es géppel Frankfurtba repültünk, ott a csomagtárolókban elhelyeztük bőröndjeiket és kis kézitáskánkat magunkhoz véve, a gyorsbusszal bementünk a belvárosba, az este fél 11-es indulásig eltölteni az időt.
Az első benyomásom nagyon döbbenetes volt. A belváros felé haladva hatalmas felhőkarcolók, irodaházak mellett haladtunk el, majd a busz megállt a felhőkarcolók által védőn körülölelt belvárosban.
Az idegenvezetőnk elmondta, hogy Frankfurtot porig bombázták az angolok a második világháborúban, de a németek a romokból kikapart köveket is felhasználva eredeti állapotába építették újjá a belvárost. Hangulatos macskaköves utcácskáival, ónémet stílusú házacskáival, kiskocsmáival, gyönyörű ugyancsak a romokból újjáépített templomával, Városházával (Raathaus) impozáns látványt nyújtott.
Páran együtt maradva, a társaság kisebb csoportokra oszlott. Mi, Péterrel, a bárónővel, P. Marikával és a grófnővel, Lüsszi nénivel betértünk egy sramli zenét játszó zöld kalapos, svábharisnyás zenészekből álló zenekarral bíró kiskocsmába. Mindannyian beszéltünk németül (németből érettségiztem), így könnyen szót értettünk a pincérrel, aki szintén zöld kalapban, zöld harisnyás lábán piros kamásliban, ingujjra vetkőzve egyensúlyozta tálcáján a hatalmas literes sörös krigliket.
Sörkorcsolyaként kis kolbászkákat, sós-süteményféléket kaptunk a sör mellé, míg kiválasztottuk az ebédet. Mondani sem kell igencsak egyhangú ebédünk volt. A leves az még valahogy. Hanem, a második! Egy szelet levesben főtt hússzelet, mellette héjában főtt hatalmas krumpli, s az egész leöntve valami büdös, barnás generál-szósszal. Irtózva kínlódtuk le kigúvadt szemekkel nyeldekelve. Istenemre mondom, ha nem erősítettem volna meg az öntudatomat pár kupica bajor pálinkával, megállt volna bennem az ütő…
Este már óvatosabbak voltunk. Sült kolbászt és fasírtot rendeltünk. Az valahogy lecsúszott, mivel tetemes mennyiségű sörrel tunkoltuk le. Az íze fertelmes, akár a fűrészporé…, de a sült-krumpli az ehető volt. Jól megsóztuk, aztán zutty egy korsó sörrel lehörpöltük.
Kilenckor visszabuszoztunk a reptérre, becsekkoltunk és máris a tranzitban találtuk magunkat.
Az Air India légitársasággal repültünk. Kétféle menüt kaptunk: vegetáriánust vagy hagyományosat. Na, én kipróbáltam a vegetáriánust, amit nem bántam meg. Istenien fűszerezett fenséges falatokat kaptunk. Az italért viszont fizetni kellett, amit nem tudtunk előre, hiszen a magyar gépen annyit vedelhettünk, amennyit akartunk. Rendeltem a whiskyt, söröket. A végén aztán tálcán elegánsan átnyújtottak egy 12 dolláros számlát… majd a guta ütött meg. A nők sajnálkoztak rajtunk, mivel az ő szódavizük ingyen volt…
Éjjel Dubaiban tranzitoltunk. Amint kiléptünk a gépből megcsapott bennünket az istenien hűvös sivatagi éjszaka simogató fuvallata. Felettünk millió csillag ragyogott. Kibámészkodva magunkat mozgólépcsőn lementünk a jéghideg légkondicionált tranzitba, ahol milliom ékszer, csecsebecse, ajándéktárgy, bundák, gyöngyök, táskák, és még ki tudja mennyi árú kínálta magát szemérmetlenül drágán. Na, ebből nem kértem, csak a szememmel vettem meg őket…
Másnap reggel érkeztünk meg Delhibe. Az útlevélkezelésen átesve felvettük csomagjainkat, azaz csak felvettük volna. Nem úgy van ám az Indiában. Úriember nem nyúl a csomagjához, arra valók a páriákból kikerülő hordárok. Mindenki rámutatott a csomagjára, konstatáltuk, hogy megvannak, majd a hordárok kihordták légkondicionált buszunkhoz, s mi kényelmesen elfoglalva helyünket átvergődtünk Delhi nyüzsgő utcáján a külvárosban lévő vadi-új, impozáns szállodánkig.
Ott betódultunk a kellemesen hűvös foajéba. Mindenkinek a nyakába akasztottak egy virágfüzért és jéghideg hibiszkuszteát kínáltak, melyben minden csészében egy hibiszkuszvirág volt téve.
Míg mi iszogattunk Éva néni (idegenvezetőnk) megcsinálta a bejelentkezésünket, kitöltve helyettünk a bejelentőlapot, majd megkaptuk a szobakulcsokat. Krétával ráírtuk bőröndjeinkre a szobaszámot és fellifteztünk szobáinkba.
Délelőtt 11 óráig tisztálkodás, elhelyezkedés, szabadidő. Fél tizenkettőkor ebéd, 13 órakor indulás városnézésre. Mindezt az aulában vagy fogadószinten vagy, portán – ki hogy mondja – egy hirdetőtáblára kifüggesztve olvashattuk. Minden csoportnak volt egy táblája. Ilyen praktikusan volt megszervezve minden. Fejenként kaptunk egy kártyát, amin fel volt tüntetve a szálloda neve, szobaszámunk és csoportvezető neve. Nekünk csak fel kellett mutatni, s máris mutatták az ebédlőben a helyünket. Ezen kívül arra is jó volt a kártya, hogy ha valaki szabadidőben elveszik, egy riksának felmutatja, s hazarepítik.
Az ebéd, svédasztalos, pazar volt. Tobzódtunk az étkekben. Mindenféle juice-k (dzsuzok), víz és teák voltak az asztalnál. Annyit ihattunk belőlük, amennyit akartunk. Szeszesitalt csak pénzért lehetett a pincértől kérni. Az első, amit megtanultunk a plisz van bir (kérek egy sört). Aztán sorban: thank jou,sorry,haumacs,tumacs,stb.
Ebéd után még felmehettünk a szobánkba toalettet csinálni, s 13 órakor a buszon kellett ülnünk. Aki késett, arra a csoport igencsak rosszalló pillantásokat vetett.
Volt egy nevetséges jelenet: lenn álldogáltunk páran az előtérben, s a butikokon tábla jelezte:closed (zárva), de a butikos benn ült a függöny mögött, csak sziesztázott. Jön az egyik nő rohanvást, s nekem szegzi a kérdést. Hol a WC? Mert rájött a szükség. Rezzenéstelen arccal, angol tudásom gyatraságát leplezve, a closed táblára mutattam.
– Ott a függöny mögött…
A nő elviharzott, berontott a bódéba, a megrémült butikos nyakába; azt hívén, ez a klozet, akkor ő a WC-s bácsi, s kezdi keresni a retyit… Aztán égő arccal, csikaró hasát fogva, méltatlankodva nekem esik.
– Bogumil! Nem gondoltam volna magáról, hogy ekkora otrombaságot művel egy úrinővel!
– Nade, nade – hápogtam – hát, menjen a másik klozetbe, – mutattam a másik butikra. Gondolván, hogy talán a férfi WC-be küldtem be.
A helyzetet az angolul jól-rosszul beszélőszobatársam mentette meg: mellém érkezve a kulcsleadásból, rögtön átlátta a helyzetet, és a szükségét alig visszatartani bíró nagyságát nyugtatva a Lavatory (illemhely) felé mutatott.
Miután így kihúzott a pácból, befelé sunyítva megjegyeztem magamnak, hogy még sokat kell tanulnom ebből a fránya angolból, ha nem akarok még egyszer így leégni mások előtt.
Miután a nő magára zárta a budiajtót, felszabadultan tört fel belőlünk a megkönnyebbült kacagás. Nem sokáig! Mert percek múlva nagy dörömbölést és sikítozást hallottunk a WC felől. A nő nem tudott kijönni!
Az történt, hogy bemenni be lehet, de az ajtó automatikusan záródik és csak 100 rúpia bedobásával, lehet a nyitókart elfordítani, ha ki akar valaki jönni. Végül idegenvezetőnk szabadította ki a hölgyet, s elmagyarázta, hogy bizony a megkönnyebbülésért is fizetni kell a kapitalizmusban.
Ilyen izgalmak után elindultunk a Vörös Erődbe (Red Ford)
A hatalmas kapuboltozaton átjutva az óriási bástyák tövében Éva néni elmagyarázta, hogy a várat a várat a nagy Akbár Ali al Hasszán, – az indiaiak a mi Mátyás királyunkkal azonos tiszteletnek örvendő uralkodója – építette. Ő volt az egyik legnagyobb mogulja Indiának.
Az erőd impozáns volt hatalmas bástyáival, boltíves díszes ajtó- és ablaknyílásaival. Fentről, a kerengőről beláthattuk egész Delhit. Elámultunk a rengeteg féldrágakő falberakásokon, a gyönyörű mozaikokon. A palota-részben végigvezettek bennünket A Múzeumnak berendezett lakosztályokon, melyek régi bútorokkal, maharadzsák szobraival, festményekkel, trónusokkal, porcelánokkal voltak berendezve.
Teljesen elkáprázva ennyi szépségtől és gazdagságtól támolyogtunk ki a szabad levegőre.
A délután folyamán ellátogattunk a Katub Minár oszlopához. Ez egy hatalmas parkban áll, ahol az indiaiak piknikeznek, s az a szokás, hogy aki háttal állva a rozsdamentes égből pottyant oszlopot át tudja ölelni, annak nagy szerencséje lesz az életben. Mondani sem kell, egyikünk sem tudta átölelni, nemhogy hátulról, de elölről sem.
Ebben a gyönyörű népparkban elidőztünk egy órácskát. Megnéztük az ősi rituálés fürdőmedencét, régi várfal maradványokat, s egy csillagvizsgáló romjait. Hat óra felé visszaindultunk a szállodánkba. A 20 órakor kezdődő ünnepi (ismerkedési) vacsoráig lévő szabadidőt tisztálkodással és pihenéssel töltöttük.
A vacsora
Csoportunknak a 27-ik szinten, legfelül a lassan körbeforgó étteremben terítettek. Mindenki a legjobbik ruhájába öltözött a vacsora tiszteletére. Én is fehér vászon hosszúnadrágot, fehér gyűrött-vászon hosszú-ujjú inget, fekete cipőt húztam. Meglátva a terített asztalt a szívszélütés kerülgetett.
Minden teríték legalább húszféle villából, kanálból és még mit tudom én miből állt. Éreztem, megint le fogok bőgni.
Körülbelül ezt éreztem, amikor a Tószeg mellőli tanyáról 1954-ben Dunaújvárosba kerültem, és a napközi otthonban az első ebédhez ültem le társaimmal. Nem tudtam mire való a villa, hogyan kell fogni, és mit tegyek a késsel. A társaimtól lestem el a használatukat, hiszen a tanyán mi kézzel, és legfeljebb kanállal ettünk, de azzal is csak levest. A szaftot kenyérbéllel töröltük ki, vagy kinyaltuk a tányért…
Aztán a tartalékos tiszti iskolában láttam magamat, amint az ebédlőben arra tanít főhadnagy osztályfőnökünk, hogy kézzel kell törni a kenyeret, nem harapni, hogyan kell fogni a poharat, késsel villával hogyan együnk … Aki hibát vétett, annak a fejére húzott a kezében lóbált antantszíjjal. Na, ezek futottak át rajtam, de megjött a felmentő sereg Lüszi néni képében. Mellettem a drága jó Lüszi néni, míg Péter mellett Marika grófné ült. No, elmagyarázták, hogy mindig minden újabb fogásnál a széleitől befelé használjuk az ezüst evőeszközöket. A nyakunkba kötöttük, vagy az állunk alá szorítottuk a partedlit. Mindenki mögött állt egy pincér. Az volt a dolga, hogy az előző fogás maradványait, evőeszközeit eltüntesse, s töltsön, ha szomjazunk.
Első fogások: előételek. Saláták, apró, cukorban aszpikolt rákocskák, valami finom lében pácolt pirinyó nyershalak, hernyók és bábok… ezeket legyűrve jöhetett a második fogás.
Leves csészében. Ezt is leküzdöttük. Aztán sorra jöttek a rák ollójába töltött rákhús, ponty Orly módra. Ezek mindig az előételek voltak. Közben forgott velünk az étterem, meg egyesekkel a világ.
A mögöttünk állók türelmesen szedegették a maradványokat, evőeszközöket. Átfutott rajtam egy pajzán gondolat: nem azért vannak-e mögénk állítva, hogy el ne lopjuk a színezüst evőeszközöket? Ki tudja, minden lehetséges ebben a kapitalizmusban.
Aztán tea-szünet, halk szitárzene és panoráma-nézés közbeni emésztés…
Következett egy-egy pohár aperitif. Kinek bor, kinek whisky, kinek a szódavíz. És jött a produkció!
A séf hatalmas kuktasapkával a fején bevonult, inasai pedig betolták az izzó faszénparázzsal égő rostélyt. Begördítettek egy asztalkát a pácolt hatalmas marhaszeletekkel és Wincseszter, Rocseszter, szója és egyéb mártásokkal. Rárakosgatták a rácsokra a húsokat, s közben locsolgatták a páclével. Na, nem sokáig tököltek vele, csak éppen addig, amíg kissé megkapta a füst, s belül bizony véres maradt. Állítólag ez így az igazi.
Iszonyodva meredtem a tányéromon heverő hatalmas húsdarabra. „Uram, istenem, ezt mind be kell falnom?”– fohászkodtam magamban. Mivel láttam, hogy a többiek is neki-neki bátorodtak, hát leküzdve undoromat, egy-két pohárka röviditallal erősítve étvágyamat és öntudatomat, neki kezdtem. Miközben birkózok a hatalmas húsdarabbal, jobbra-balra sandítok, figyelvén szomszédim mozdulatait, arcát. Még arra is ügyelnem kellett, hogy amint a bárónék tanították, a kést és villát markoló ujjaim közül a kisujjaim elfelé és felfelé álljanak. Na, így birkóztam az illemmel és a behemót húsdarabbal, amikor látom, hogy az öreg professzor úrnak beleragad a protézise a húsba, és nagyot toccsan a tányérján. Zavartan körbenézett, hogy látta-e valaki, majd gyorsan visszarakta a szájába. Na, gondoltam, ennek se hiányzott ez a fogás. Nagy nehezen leküzdve a főfogást, még jöttek a desszertek, a fagylalt, külön villákkal, kanalakkal, s már csak egy kiskanál maradt.
Jött a kávé.
A vacsorával végezve, pillanatok alatt elpucoltak mindent a mamelukok, és máris begördítették a vak zenészekből álló szitárzenekart, s jöttek a fátyoltáncot lejtő hurik, a félmeztelen olajos bőrrel csillogó fiúk, akik kéjesebbnél kéjesebb táncokat lejtettek a tiszteletünkre. A produkciótól felajzódva bontottunk asztalt és 23 óra felé nyugovóra tértünk.
|
Ideje: Augusztus 24, szerda, 21:29:43 - bogumil
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "India-1" | Belépés/Regisztráció | 0 hozzászólás |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
|
