| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Elégia |
|
Jules
 |
Nyugdíjas öregúr sétált a budai hegyek közti elhanyagolt járdákon. Az ősz békés aranya lágyan áradt szét a parkok ölén... |
... s a szél hanyag mozdulattal paskolta a kifosztott lombok lázas népét.
Reggel volt, a ködbe vesző hegyek némán füstölögtek a ritkuló házak nyája közt. Az öregúr megigazította vastag, csontkeretes szemüvegét, majd elindult megszokott útvonalán, le a villasor alatti sokemeletes házak felé, ahol buszra szállhat. Mosolyogva nézte a betonszörnyeket, egy nem is olyan régen letűnt világ iszonyú kolosszusait. Számára a végtelenbe terpeszkedő lakótelepek, piszkos gyárak, óriási szobrok egy dicsőséges Babilont idéztek. Ahogy egy bűnös kor világra vajúdta idomtalan és torz gyermekeit, ezeket a halva született titánokat, még a föld is beleremegett. Nézte a házak tömegét, s hitte, hogy jót tett azokkal a százezrekkel, akiket apró és lélektelen börtöncellákba kényszerített, ijesztő és visszataszító épületek gyomrába, ahol emberség, remény, gondolat elemésztve vált az irigy gyűlölködés ürülékévé. Sosem vette észre a százezrek laokoóni kínját, előtte csak a zászlók és transzparensek tengere tűnt fel, az indulók szíveket elégető lángja alatt. Boldog volt ilyenkor, s boldog volt, ha a Nagyember titáni szobrának dacos tekintettől hazug arcába nézhet. Ő nem látta hazugnak, s megtévesztette a felvonuló százezrek immorális farsangja. Ilyenkor dúdolgatta a régi mozgalmi dalokat, elmerült a vérpiros zászlók hullámai közt, felkapta elaggott testét a dörömbölő indulók szeszélyes művisége…
- A bácsi nem száll fel ? - kérdezte egy kislány lágyan elfutó mosollyal az arcán.
- Jaj, de igen! Kedves vagy, csöppségem - mondta az öregúr leereszkedő modorral.
Aztán meglátta kislány nyakában a keresztet, mely fennakadt a kapkodva felcsavart sál szorításában. Az öregúr arcán megvetéssé szakadt a mosoly. Elfordult és káromkodott.
- Mennék már, ha arrább kotródnál - sziszegte.
A kislány elkapta tekintetét, majd gyors szökkenéssel fellépett a buszra. Az ablakon keresztül visszanézett az öregúrra, akinek a düh komor füstje gomolygott a szájából. A kislány arcába dagadtak azok a szavak, melyeket szelíd szeretettel óvtak tőle, s lelkébe hullott egy szó, melyet annyira szeretett…a szerető Isten neve. Ösztönösen a melléhez kapott, majd ujjai ijedt mozdulatokkal keresték a nyakláncát, a keresztet, a megfeszített Istent.
Az öreg dohogva lépett fel a buszra, megvetően mutatta fel a bérletét, majd keresetlen modortalanságával utat vágott maga előtt. Fiatal emberek néztek rá zavarodott tekintettel, s hajoltak félre ez elől a tébolyult nézésű ember elől, kinek szemgolyóit kétszeresére hízlalta a szemüveglencse üvege.
- Ezek is dolgozhatnának, hogy a fene enné meg mindet – morogta dühösen, majd állkapcsának mohó vágtájával őrölte tovább a szavakat:
- Bezzeg az én időmben...
Dühödt vággyal törtek szívére az emlékek, majd jóllakottan lármázták föl az elméjét….
- Halmos, valóban közénk akar lépni? - kérdezte gyanakvó tekintettel az alacsony és sunyi ember a kopott íróasztal mögül.
- Hát hogyne, azért vagyok itt – felelte Halmos tettetett büszkeséggel, és vágyakozva nézte a tiszti egyenruhát, a hatalmat, az erőszak álarcát, mert számára ez az egyetlen igazság létezett. Mások fölé kerekedni, a csúfolódókhoz visszatérni, az öreg Bence bácsihoz, aki szelíden megdorgálta szőlőlopásért. Most visszamehet a faluba, és bikacsökkel taníthatja móresre a vén parasztját. Meg a vén papot, aki úgy nézett ki, mint az öreg Isten a mennyezeti freskón. Majd a szakállánál fogva vonszolhatja végig a piac felé rohanó Fő utcán.
- Kérem a jegyeket, bérleteket!
- No, hát már meg sem ismersz? - kérdezte az öregúr sértődött hanghordozással a nálánál húsz évvel fiatalabb jegykezelőt.
- Dehogynem, Halmos…úr,… hogyne,…magát mindenki jól ismeri…
-No, azért - horkant az öreg, majd az ablak felé fordult. Szemüvegén pergett tovább a kavargó budai utcák szürrealista filmje, és az öreg visszaszállt a messzi múltba…
- Ön is részt vett az esti mécsesgyújtáson? - kérdezte Halmos a húszadik évében járó fiatalembert.
- Igen, de nem tudom, mi rossz lehet hősökről megemlékezni?
- Itt mi kérdezünk fiacskám! - emelte fel a hangját Sárközi tanársegéd, akit Halmos is alávaló alaknak tartott, s akinek vörös taréj volt a gúnyneve tüskésre metszett vörös haja és harcias rikácsolásai miatt.
- Mi a maga édesapja, fiatalember?
Az apám? - tűnődött el a kölyökképű vádlott, ahogy édesapja arca beköltözött a lelkébe, ahogy tenyerébe nőtt az apai kéz melege. – Az apám traktoros a vadkerti Petőfi Tsz-ben.
- Tehát egy igazi dolgozó parasztember - bólogatott helyeslőleg Halmos.
- Te meg forradalmárkodsz, te kis szarházi! - üvöltötte Sárközi tanársegéd.
- Ne, Bandikám! Nem így kell ezt csinálni! - hűtötte le a magából kivetkezett embert Halmos, aki hatalmas szemüvege mögül fürkészte a fiú arcát.
- A maga édesapja biztos jó kommunista, hiszen ha nem az lenne, akkor maga sem lehetne itt - mondta Halmos megjátszott barátsággal. A fiú lehajtotta a fejét, nem válaszolt.
- Igaz? - emelte fel Halmos a hangját.
A fiú összeszorította a száját, majd hirtelen felhorgadó daccal, kimerevedett pupillák, megdermedett nyáltól feszes ajkai közül így kiáltott:
- Igenis, az apám, az én apám…
- Na? - húzta fel Sárközi a szemöldökét.
- Az apám egy jó ember.
A tanársegéd eltátotta a száját, mire Halmos hunyorítva, lopakvó tekintettel végigmérve a fiatalembert, így válaszolt:
- Tudom, becsületes ember. És biztos, hogy sokat dolgozik a nemzetgazdaságért. De vajon a szíve helyén van-e?
A fiú érezte, hogy csapdába került. Hazudnia izzó belső kényszere nem engedte. Nem erre nevelték, de azt is tudta, hogy ez a két ember, az egyik vén megkeseredett oroszlán, a másik mindenre kapható hiéna, bármikor képesek széttépni lelkének húsát, képesek vérének izzásában meghemperedni. Tenyere kereste az apai agyondolgozott kezet, ököllé vezeklő markába zárt boldog illúzióit.
- Azt várja tőlem, professzor úr, hogy azt mondjam, az apám jó kommunista?
Aha - ráncolta össze a homlokát tettetett érdeklődéssel Halmos, aki tudta, hogy merre is nyílnak a szívek, miért feszülnek a keblek, milyen szelek lobbantják fel az elmét.
- Hogy jó kommunista - röhentette el magát Sárközi.- Aki kommunista, az csak jó lehet,..Nem igaz, fiacskám?
- Az apám szereti az embereket, sokat tesz másokért, s nekem igen jó apám.
- Nézd, Halmos elvtárs, ez a rusnya paraszt hülyének néz minket - ordította Sárközi.
- Tanársegéd elvtárs, magunkra hagynál néhány percre - kérdezte Halmos tettetett közömbös arccal. A tanársegéd hamuszín pofája parázsló lánggá lobbant, de látta a régi könyörtelenség máglyáját a másik arcában felgyúlni, így gyors mozdulattal az ajtó felé indult. Mikor maga mögött becsukta, még látta azt az iszonyatot, amely ott párolgott e tanári szobában, a pártbizottság könyvei közt, a vörös kárpitú könyvoszlopok tetején, a függöny durva redőiben, Halmos homlokán megtorpanó verítékcseppen. Sárközi becsukta az ajtót. Oly csöndesen zárult a fa és fém egymásba, mint az atomok koccanása.
A fiatalember állt, és egykedvűen várt. Tudta, hogy itt vége, mehet vissza a hajnalban felgőzölgő anyaföldhöz, hogy eltemesse életét, munkáját, elméjének eltitkolt vágyait. Nézte ezt a szoborrá merevült embert, Halmos professzor elvtársat. Aztán kinézett az ablakon, ahol még látta a transzparens feliratát. „50 éve győzött a Nagy Októberi Szocialista Forradalom!” Alatta nézte a képet, a kopasz, hegyes állú, egymásba rándult szemekből felépülő arcot, melyet a festője minden álcázott idealizmus ellenére gonosz lényként ábrázolt.
- Idefigyeljen! Jól hall engem?- kérdezte Halmos. A fiú bólintott, hogy hallja és érti, de már messze járt innen. Messze, falujában, a zalai dombok alkonyi fényártól megsárgult hajlatában. Érzékszerveibe a szíve becsempészte az anyai ruha friss illatát, az anyai kéz tejszagú melegét, az anyai arc földöntúli kegyelmét. Így állt ezzel az emberrel szemben, felvértezve olyan erők ellen, amelyek nyomasztó hatalma őrületbe kergeti a lelki kisemmizetteket. Tekintete tovaszállt, belekapaszkodott az utcai fák aranyló lombjaiba, s feltárták neki egy aranyvilág misztikus ragyogását Látta a rozzant templomot, ahogy tornya kettészeli a ködöt, a lomhán támolygó napot, a késő ősz fáklyáját, a nagy fekete földeket és az apró fehér házakat, megcsúnyult nőket és repedezett homlokú férfiakat, gyerekek elfonnyadt reményeit. A szürke világ meleg lelkeit, a falakat, melyben a vályog szelíd ölelései borultak a családokra, a kályhák lágy muzsikáját, a tűz oratóriumát, a kevésszavú szeretetet, a boldog, elhalkuló imákat, a lopva kimondott szitkokat, a kebelbe visszagyötört panaszokat. Mégis, ez a világ volt a legszebb, ezért létezett a világ, a gyötrelmek üszkös farönkjeiből az isten által világba csiholt lelki béke…
Halmos beszélt, kifehérült szemgolyói hamisan világoltak a félhomályban, fogsora úgy villant a szavak áradatában, mint a lélekre felhördülő pallós pengéje. Beszéde szónoklattá nehezült, kopott féligazságok víziójává.
- Nos, fiam, vessünk véget ennek az amerikázásnak!
- Mire tetszik gondolni, professzor úr?- kérdezte a fiú, aki most erősebbnek érezte magát.
- Úr, elvtárs, forradalom, ellenforradalom, mécsesek, templom, szabadság…Nem érzi avultnak ezt hősi idealizmust? A világ megváltoztathatatlan. Itt hiába játssza ezt az amerikai flegmaságot. Ezzel nem megy semmire. Ugye, ért engem?
- Nem értem Önt…
Halmos most vette észre a fiú fölényét, csendes iróniáját. Megtorpant. Hosszasan nézett a fiatalember szemébe, majd megigazította a szemüvegét. Ettől még szenvtelenebb lett az arca.
- Nem ért. Úgy, hát akkor nyissa meg azt a nagy értetlen fejét! Ez a világ az öröklétben is kommunista marad, de legalább száz esztendeig. Magának vagy nekem az utóbbi is mindegy. Ezért azt pofázhatja mindenki, amit fentről huhognak.
- Nekem a fent az Istennél van - mondta cinikus mosollyal a fiatalember, aki megértette ennek a világra szabadult iszonyatnak a lényegét. A világ kiforgatását szellemi hatalmából. Az emberi szellem lefokozását az emberistenhitté. Látta ezeket a félelmetes senkiket a gyilkosság és bosszúállás kényszerével. A kényszeren volt a hangsúly, a létezés, a pusztítás paradoxonjában.
- Istennél?- mosolygott a professzor kivillantva sárgán felgyúló fogsorát. - Istennél – suttogta, s rázáródott az állkapcsa erre a szóra. A fiatalember elfordult, majd elindult az ajtó felé.
- Várjon, ezt ne felejtse itt- szólt Halmos a fiú után. – Az indexe.
- Tartsa meg!- szólt a fiú egykedvűen, aztán csendesen becsukta maga mögött az ajtót. Halmos leült az asztalához, majd kinyitotta az indexet. Hátradőlt a székében, és felvont szemöldökkel olvasgatta a bejegyzéseket.
A busz hangos fújtatással megállt, a vénember felállt, s az előtte kitárult ajtó mocskos szárnyai közt leügetett a repedezett járda szürkeségébe. Lassú botorkálással lépegetett, eltaposta a halálba görnyedt leveleket. Leheletéből felcsapott a mogorvaság szürke párája. Érezte, elfárad. Keresett magának egy padot, majd leült. Nyilallást érzett a szívében. Egy pillanatra összerándult a teste, majd elengedte az iszonyú szorítás. Kimerevedett szemmel szedte a levegőt. Mikor megnyugodott, hátradőlt, s ahogy elernyedt a teste, lágy könnyűséggé oszlott a fájdalma.
Halkan nyílott ki a ravatalozó ajtaja. Halmos megállt, kalapját mellkasához szorította. Hosszú, barna tölgykoporsóban idős asszony feküdt leesett állkapoccsal. Nézte a félig felnyílt szem szürkébe hanyatló fehérségét, a sárgán világító kezet hosszú, vastagon erezett kék hullámaival, a beesett mellkas iszonyát. Egyedül volt, s a hangok megsokszorozódva zuhogtak minden mozdulatára. Hol a cipője nyöszörgött, máskor a kabát redői lihegtek fel.
- Uram, megérkezett a plébános úr.
Szomorú tekintetű, aszketikus arc kukucskált be a félig tárva hagyott ajtón.
- Köszönöm, már régóta várom - felelt Halmos oda sem fordulva.
Fekete ruhás fiatal pap lépett be, kalapját levéve megállt, s halkan köszönt:
- Laudetur Jesus Cristus!
Halmosnak ismerős volt a hang, s ahogy ránézett a fiatal papra, az arc is ismerősnek tetszett előtte. Nem válaszolt, pedig tudta a latin textust. Inkább figyelte a másikat, ezt a széparcú harmincas férfit, akinek mozdulataiban misztikus szomorúság remegett. Kereste a tekintetét, azt a békés ragyogást, de a pap most hátat fordított neki. Látszott, ahogy előkészül a liturgiához. Látta a kezében az imakönyvet, a szenteltvíztartót. Most szembefordult egymással a két férfi. Halmos meglepődött, a másik nem. A pap tudta, hogy kit temet.
- Maga?- nézett a papra…
Ahogy becsukódott az ajtó, Halmos felállt, és az indexet a kukába dobta. Megállt az ablak előtt, kinézett az utcára. Késő délután volt, s mégis esti sötétség rohant végig az utakon. Egy autó hajtott be az egyik utca felöl. Lámpájának fénykörében meglátta Halmos a fiatalember hosszú, ideges alakját. A megalázottság élni akarássá emelkedett ezekben a konokul hajszolt léptekben.
- Tehát pap lett magából- fordult Halmos a plébános felé.
- Mindig is pap voltam, csak akkor még nem égett bennem a felismerés biztossága.
- A felismeréssé. Talán én adtam magára a reverendát.
- Mindent Isten ad. Még ha Ön vagy Önök elvesznek tőlünk valamit is.
- Talán így boldogabb. Most csücsülhetne valamelyik vidéki könyvtár poros polcai előtt, vagy hordhatná a levéltárban a főnöknek a kávét.
- Lehet. Lehet így is az Istent szolgálni - mosolyodott el a pap, majd kezet nyújtott Halmosnak.
A professzor hanyag mozdulattal viszonozta a kézfogást.
A felesége már megtalálta a mennybéli örömöt. Önnek itt a földön minden jót kívánok! No, az Isten megáldja!
- Isten áldja - felelte Halmos ösztönösen.
A pap felszállt ócska fekete kerékpárjára, a táskáját a kormányra akasztotta, majd elindult a temető melletti úton. Nyomában az őszi szél a legfénylőbb aranyhátú leveleket sodorta, majd halk szuszogással hullott a környező bokrokba. Halmos sokáig nézte a sötétbe vegyülő alakot. Fázósan húzta össze a kabátját, majd zsebbe dugta a kezét. Visszanézett a temetőre.
- Hogy az Isten verje meg…
A buszok jöttek, mentek, egyik hangos morgással állt meg, a másik nyüszítve fékezett, majd felmordult, aztán továbbállt. Az öregúr hosszan nézte a várost, mely lassan levedlette régi bőrét, a szecessziós házak méla ábrándozását, a kerítések romos nyugalmát, a járdák meggyűrt aszfaltpikkelyeit.
Helyettük, tetemük fölött embertelenül gigászi épületek ágaskodtak az égre. A régiek koldusmódra tántorogtak, kopottan, s egymást bámulták a százados fákkal. Az alkony keresztülrohant a parkokon, felrázta a fákat, majd eloszlott az este sötétségébe.
Nem szerette az üres házat, s úgy hitte, a ház sem szereti őt. Hiába fűtött, a falak hideg gyűlölettel kergették el, s az öreg inkább elsétált a sokáig nyitva tartó éttermekbe. Mikor hazaért, tompa nyugalommal vetette le a ruháját, s úgy dőlt le az ágyára.
Egyik este elővette a szekrényből a régi szolgálati fegyverét. Fejbe akarta lőni magát, de gyáva volt ehhez is, a lövedék a falba fúródott. A dörejre a szomszédok kihívták a rendőrséget.
- Miért lövöldözik éjnek éjjelén? Egyáltalán, honnan van magának fegyvere.
- Én állami alkalmazott voltam. A fegyverem szolgálati fegyver. S egyáltalán, kikérem magamnak ezt a hangot! - ordította Halmos. Mozdulatai most is a régi hatalmas ember ideges mozdulatait idézték.
- Ülj már le, te vén kommunista- emelte fel a hangját egy fiatal tiszt. – Már nem a Rákosi rendszert éljük!
- Mit képzelsz te kis taknyos? –ordította Halmos. A fiatal tiszt az ajtóhoz ugrott, majd bevágta a kihallgatói helyiség magas és régi ajtaját. A dörrenésére Halmos is összerándult, majd reszketeg kezeivel a szék karfájába kapaszkodva lehullt a szék ölébe.
Nem szeretett élni se már. Mindig a fiatal pap kézszorítása égett a tenyerén, s ilyenkor egyberándultak az ujjai.
Hogyan éljen így tovább? A temetőben is régen volt, pedig korábban óraműpontossággal járt ki a felsége sírjához. De az utóbbi hetekben már képtelen volt erre is. Először a temetőben, a sír látványától fordult vissza, másnap a kapuban állt meg. Hosszan támaszkodott a hatalmas oszlopnak.
- Rosszul van?
- Köszönöm, már semmi bajom.
- Biztos? Ne hívjak mentőt? - kérdezte egy jó öltözött középkorú férfi.
- Kérem, hagyjon engem békén! - morogta Halmos.
- Ahogy óhajtja! - azzal továbbállt a fiatal férfi.
Halmos elindult, kissé támolyogva. Visszanézett a temetőre, és ennyit mondott:
- Többet nem jövök.
Így ült az öreg estében. A pad komor és hideg ölelése átjárta testét, szemüvege lencséjére a hideg éj festett reszketeg ikont. És az öregúr lehunyta a szemét, kereste a régi idők lobogását.
Jött a régmúlt, iszonytató dobogással törte át a jelen agyagfalát. A zászlók, ének, virág és tömeg. Szólamok és taps, indulók és éljenek. De jöttek az elhaltak, a kisemmizettek, a megalázottak is. Homlokának baloldaláról sírás, jobbjáról nyöszörgés. Tarkója felől a hamis ígéretek pattogása hangosodott orkánná. A borzalom fortissimója volt e hangörvény, s a múlt, e hatalmas karmester felállt a homlokára, s elővezényelte az élete minden pillanatát. Zúgott a feje, a keze görcsberándult, majd egyszerre homlokának dőlt a csend, az ősz elégikus magánya.
A hajnal első fénye, mint szétömlött festék, végigfutott az égen. A lombok sötéten imbolyogtak, s a lámpák fénye kihunyt. Messziről, Pest felől villamos dohogott, s a sínek feljajdultak, ahogy a fém acsarkodott a fémmel. Emberek jöttek, s ügyet sem vetetettek a padon ülő férfire. Látták, hogy kalapja leesett, szemüvege konokul szorongatta a fejet, látták, hogy a száj tátogása görcsös pillanattá merevedett. Látták a kezeket, hogy azok hulltan feküdtek az ölében.
Órák teltek el, s Halmos ott feküdt a közöny és a megvetés lassú romlásában. Mint lassan elfogyó sziget a köznapiság tengeráramán.
S mikorra az őszi reggel glóriás fénye déli napsütéssé öregedett, a holttestet elvitték. Talán az a koldus jelentette az esetet, aki a hajnali órákban keresztet vetett a halott arca felett.
|
Ideje: Szeptember 14, szerda, 21:52:03 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Elégia" | Belépés/Regisztráció | 20 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Elégia (Pontok: 1)
- mango Ideje: Szeptember 14, szerda, 23:51:54
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Ez a novella hihetetlenül finom líraisággal elegyített vaskos, karakteres és érces képiséggel megírt mestermunka.
A legszebb irodalmi nyelvezet és kifejezésmód ível át a sorokon, láttató erővel és gyémánt-tisztaságú, felfokozott lélektani ábrázolással.
Szép magyarsága a legnagyobbakhoz mérhető, Jókai és Mikszáth epikájához hajlik, - az erős, tudatos megszerkesztettség pedig különösen nagy bravúr a novellában.
Élmény volt, köszönöm.
szeretettel
Anikó |
- Re: Elégia - Jules Ideje: Szeptember 15, csütörtök, 09:52:44
- Re: Elégia - mango Ideje: Szeptember 15, csütörtök, 10:15:28
- Re: Elégia - Jules Ideje: Szeptember 15, csütörtök, 10:27:55
- Re: Elégia - mango Ideje: Szeptember 15, csütörtök, 10:44:32
- Re: Elégia - Jules Ideje: Szeptember 15, csütörtök, 12:35:55
- Re: Elégia - mango Ideje: Szeptember 15, csütörtök, 13:26:39
- Re: Elégia - Jules Ideje: Szeptember 15, csütörtök, 14:29:29
- Re: Elégia - mango Ideje: Szeptember 15, csütörtök, 14:43:28
- Re: Elégia - Jules Ideje: Szeptember 15, csütörtök, 14:52:03
|
|
|
|
|
Re: Elégia (Pontok: 1)
- bogumil Ideje: Szeptember 15, csütörtök, 04:16:46
(Adatok | Üzenet küldése) | | Nagyon szépen vezetted vissza a jelenből a multba a történetet.Én is élek ezzel a töbsikon való láttatással.Remek munka. Bogi. |
- Re: Elégia - Jules Ideje: Szeptember 15, csütörtök, 09:53:24
- Re: Elégia - bogumil Ideje: Szeptember 15, csütörtök, 10:28:39
- Re: Elégia - Jules Ideje: Szeptember 15, csütörtök, 14:57:36
- Re: Elégia - bogumil Ideje: Szeptember 15, csütörtök, 15:21:41
- Re: Elégia - Jules Ideje: Szeptember 15, csütörtök, 15:26:59
- Re: Elégia - bogumil Ideje: Szeptember 15, csütörtök, 16:10:25
- Re: Elégia - Jules Ideje: Szeptember 15, csütörtök, 17:43:44
|
|
|
|
|
Re: Elégia (Pontok: 1)
- edami Ideje: Szeptember 15, csütörtök, 16:23:31
(Adatok | Üzenet küldése) |
Igazi kincset olvashattam . Szerenyen , csendesen, halkan, es szivbemarkoloan zsenialis. Olyan eteri magassagokba jutunk el irasaidat olvasva ami csak kevesek privilegiuma.
Koszonom az elmenyt.
szeretettel
edami
|
- Re: Elégia - Jules Ideje: Szeptember 15, csütörtök, 17:44:51
|
|
|
|
|
|
