| Küzdőtér |
|
|
|
Egy ideje, szinte egy éve - de kellett is az év mert hanem nem tudnék még írni róla - Kolozsváron jártam.
Huszonkétévesen, huszonkét éve, Kolozsvár volt az utolsó magyar város amitől elbúcsúztam, kezdetén annak a kalandos útnak ami végül is szökésem történetének bizonyult, de az egy másik lapra tartozik. Hanem olyan estefelé érkeztünk Kolozsvárra, s szívemmel a torkomban hajtottam a város központja felé. Az észak amerikai higganygőz lámpák erős, kékes fényéhez hozzászokott szemem, a magasnyomású szódium égők sárgás otthonízét vedelte úgy, mintha soha többé nem fogna betelni vele. A sárgás fényből sárgás emlékek rohantak meg, s átengedtem magam a símogatásuknak. Így mentünk, lassan, úgy-e a tatár sem hajtott, s az emlékekhez próbáltam igazítani utcarészleteket. Az utca széli hiányzó fák rezegtek előszőr aggódón tudatomba, de megnyugtattam magam, hogy biztos betegség miatt nem lomboznak már. A központból nyíló főutcát már nem ismertem meg az öreg hársfák nélkül. A központot is alig növénytelen árvaságában, s az úton magamban dúdolgatott apám nótája, amiben az a sor is benne van, hogy "Kolozsváron piros, fehér, zöld a lobogó", csúfosan a torkomra akadt, amikor rájöttem, hogy a színek nem rendesen állnak a zászlókon. Kérdeztem is az utitársamat, hogy milyen ünnep van, hogy román zászlók vannak, még a villanypóznákon is. Be kell vallanom az egyszavas választ mint ünnepet, még semmilyen nyelven nem hallottam azelőtt. A nevet igen, de nem tudtam rájönni, hogy mi lehet az oka annak, hogy évek után még mindig Funar garázdálkodik . . . A feltúrt útak, s félóra buckázás mielőtt egy működő forgalmi lámpát láttam, igen kényelmetlen emlékeket idéztek fel. Összeszorult gyomorral, sóvárogva kutattam valami - bármi - bizonyítékot, valamit amire ráismerhetek, hogy ez Kolozsvár, s nem az a román város amiben, oly régen már, leszereltem. Végül is a bizonyíték az lett amiről csak néhány éve olvastam, Miska szobra. Tátott szájjal bámultam a hetyke szobrot, s nem hittem a szememnek, mert két-háromszor is beledörgöltem a kujakommal. Ez egy kicsit felvidított mert meggyőzött arról hogy a szemeim legalább még a helyén vannak.
Hetvenkilencben, érettségi után, Székely-Muzsnán tanítottam magyar irodalmat s nyelvtant, mint helyettesítő tanár. Hogy egy egész katedrám meglegyen, még Derzsben is, a szomszéd faluban is, tanítottam heti három órát. Abban az évben népszámlálás volt a faluban, s mint oktatónak nekem is kiadták a rámeső, részt. Népszámlálás hete előtt gyűlést tartottak. Székely-Muzsna, akkor, körülbelül 500 családos takaros székely falu volt, s nem lakott benne egy román sem. A gyűlést levezetni, Csíkszeredából küldtek egy pökhendi alakot. A nagyhangú idegen, azt kötötte a lelkünkre - s még a szavaira is emlékszem - hogy bármit is írunk a beszélt nyelv alá, s őt nem érdekli, "ha hottentotta is", győződjünk meg arról, hogy a nemzetiség rublika alá a falu 60 százalékának román kerüljön! Akkoriban még féltem az ilyen lelkiző államhivatalnokoktól, de valami történt még azon a héten. Hatodikosoknak voltam az osztályfőnöke, s családlátogatásra is kellett járnom, legalább két tanítványomhoz, egy héten. Azon a héten egyik kedvenc diákomnál látogattam. Egy kis ötéves öccse is volt, s a gyermekek is a felnőttek körül szerepeltek, egy-egy elismerő tekintetünkért. A gyerekhez fordultam s megkérdeztem tőle, a zsebemből előkotorászva egy táblát, hogy kér-e csokoládét. A gyermek kíváncsian nézett rám, majd a csokoládéra, s tágranyílt szemekkel fejét megbillentve őszintén kérdezte, hogy "az mi az?". Szinte elsírtam magam. Pedig nem voltak szegányek . . . A következő héten a körzetemben egy románt sem találtam. A tanévet nem mint magyartanár, hanem mint román katona fejeztem be. Öt évet leélt a kicsi életéből, s nem, hogy soha nem evett csokoládét, de azt sem tudta, hogy az micsoda.
Kolozsvár annyira megváltozott huszonkét év alatt, hogy nagynéném lakását nem találtam meg, pedig nem költözött el. Mivel este volt már, úgy döntöttünk, hogy valahol egy szállodaszobát keresünk. Az vonatállomással szemben találtam is egy szobát ami nem volt éppen hívogató, de utólag visszagondolva, talán jobb lett volna ha azt vesszük ki. Épp meg akartam beszélni az utitársammal, amikor egy néni szólított meg. mondta, hogy ha szobát keresünk akkor neki van egy vendégszobája, s az autó is biztonságosabb helyen lesz mint az állomás körül. Meghallgattuk s elmentünk vele. Magyarul beszélt azzal a hangsúllyal, ami tipikusan kolozsvári, s tisztán ki lehetett hallani a lefordított román nyelvet. Az a "nem mind még", amit máshol nem hallottam még, s ami megtanult, nem beleszületett magyar nyelvről árulkodott.. Nem néztem meg a nevét az ajtón, de az ágy egyik lába egy magas stóc román ujság volt. A sötét lámpa két lépésnyi szobát erölködött világítani, inkább kevesebb sikerrel mint többel, s a falon legalább olyan régi giccsek voltak , hogy még az én szökésemkor is húsz éve ki lehettek már biggyesztve. A budit a világ összes jóakaratával sem tudtam volna fürdőszobának nevezni, s a belépésemkor szétriadó svábbogarak akkorák voltak, mintha egymagukban bizonyítani akarták volna fajtájuknak ősiességét. Másnap reggel korán az állomáson voltam pénzt váltani. Később amikor végre Udvarhely felé fehettük útunkat, s kikerülve Kolozsvárról, felfelé a Torda felé vezető hágón, szememben bársonyfekete könnycsepp villogott . . .
|
Ideje: Május 05, szerda, 19:19:20 - Janó
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Látogatás" | Belépés/Regisztráció | 1 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Látogatás (Pontok: 1)
- los Ideje: Május 05, szerda, 19:57:15
(Adatok | Üzenet küldése) | Ez aztan a veletlen, haver!
22 evvel ezelott, 22 evesen, egy nyari napon, Koloszvaron ettem szekelykaposztat, es ittam Bucsegi sort /+hasmenes:-))/.
Agi meg ezutan jott.:-) |
|
|
|
|
|
|
