| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Uno indiánok |
|
bogumil
 |
Gépünk némi zötykölődés után a szigetcsoport egyetlen nagyobb szigetének hepehupás, gyepes kifutópályáján landolt. |
Unó indiánok
Közép-amerikai kalandozásaim során a minap eljutottam a Punoh indiánok egyik szigetére. A karibi térség Panamához tartozó 49 lakott mini szigetén párszáz fős eredeti népviseletet viselő indián él természetes környezetben. Panama városból kis 6 személyes repülőgépeken viszik a turistákat a szigetek valamelyikére, eredeti (echte) indiánokat látni. A repülők ötpercenként szállnak fel a turisták hadával. Kit ne vonzana a beígért látványosság, mely 20 perces romantikus repülés után megtekinthető. Kíváncsisággal és némi kétkedéssel szálltam be a repülőgépbe.
Gépünk némi zötykölődés után a szigetcsoport egyetlen nagyobb szigetének hepehupás, gyepes kifutópályáján landolt. A kifutón – listákkal a kezükben – a szigetek helyi idegenvezetői, amolyan népi ruhába bújtatott révkalauzai, várták a csoportjaikat, hogy elvezessék őket indiánnézőbe. Hatos csoportunkat motoros bárkába terelték, majd a vizet hatalmas zajjal hasítva, percek alatt kikötöttünk a nekünk kijelölt szigeten. A szigetet 26 indiáncsalád lakja. A mólón, egy cölöpökön álló stílszerű, pálmalevéllel mesterien fedett szálloda fogadta a vendégeket. A szálloda nyitott előterében ácsolt bárpult, csapossal és lócák.
Megérkezésünk után rögtön az asztalhoz ültettek bennünket, és csodálatos népviseletbe öltözött asszonyok szolgálták fel számunkra a nagy látványossággal, nyílt tűzön készített villásreggelit. A reggeli után a falu megtekintésébe kezdtünk.
Megmondom őszintén, nekem, – aki May Károly könyveiből ismertem az indiánokat – döbbenetes élményt nyújtott az orrperecükön átfúrt arany orrkarikát, csuklón és bokán nádfonatokat, arcukon harci jelekkel tetovált asszonyok, gyerekek és férfiak látványa. A falu egy kör alakú ledöngölt talajú főtér köré csoportosuló, körkörösen elhelyezett totoranádból épített kör alakú kunyhókból állt. Középen a faluház helyezkedett el. A házak tetejét mesterien megfont pálmalevelekkel fedték. A ház belül két részre volt osztva. Egyik része, a nagyobb volt a lakótér, míg a másik a konyha. Élvezettel filmeztem le a körberakott, hosszú faágakból rakott nyílt tűz fölött három lábon elhelyezett cserépedényben való főzést. Egy banya seprőfélével legyezte a lángokat, mint kovács a fújtatóval a faszénparazsat. Ahogy égett a gally, úgy tolta a földön sugárban elhelyezett ágakat a tűz felé. Praktikus, nem? A lakótérben mindenütt függőágyak. Bútorzat sehol. A némi ruházat és használati eszköz, ami tulajdonuk, kampóra aggatva a falon, vagy a tetőről lógtak le. Megdöbbenve konstatáltam, hogy mindenki: asszony, gyerek, ember a hűs, árnyékos kunyhóban, függőágyon himbálózva pihen, kézimunkázik, vagy éppen pipázik. Megirigyelve ténykedésüket, én is kipróbáltam a függőágyban való heverészést. És miután elhelyezkedtem benne, s a kellemes ringatózástól elandalodva elszenderedtem, felébredve nem akaródzott kiszállnom az elmés szerkezetből. Csodálatos érzés a semmittevés, a lágy ringatózás a hűs, szellős totoranádból készült házikókban.
Most pedig beszéljünk arról, hogyan is kereszteltem én el ezeket a punochat unóknak? A dolog úgy történt, hogy kamerával a kezemben a házak között bóklászva igyekeztem a pompás népviseletbe öltözött embereket lekamerázni. Szomorúan tapasztaltam, hogy az asszonyok ilyenkor a fejükre borították szoknyáikat, a férfiak elfordultak, a gyerekek beszaladtak a kunyhóba. Nem tudván mire válni a dolgot arra gondoltam, hogy a vallásuk tiltja az arcuk lefényképezését, amikor felfigyeltem valamire. A fejükre húzott szoknyák alól kikandikálva mutatóujjukat a levegőbe bökve ezt kiáltották felém: Uno... Uno... –, gondoltam, valami varázslat lehet a rontó szellem, jelen esetben ellenem. Majd amikor értetlenül bámultam rájuk, magyarázatul hozzáfűzték: Uno Dollár!
Egy pillanat alatt megvilágosodott minden! Egy dollárért megengedik, hogy lefényképezzem őket, sőt két dollárért valamilyen produkciót is végeznek számomra, s három dollárért bemehetek a kunyhójukba belső felvételeket készíteni. Így aztán harminckét dollárom bánta az uno indiánok mindennapi életét bemutató húszperces filmem elkészültét. Amikor a dús és igen ízletes hal, rák és egyéb tengeri herkentyűkből elkészített echte indián ebéd és a tetemes csicsa elfogyasztása után, mint szárításra kiaggatott ruhák pihegtünk függőágyainkban, elméláztam.
Mennyire leleményesek ezek az Unók? Ezek igazi pénzemberek. Feltalálták, hogy miből lehet a legjobban pénzt csinálni: önmaguk mutogatásából. Annyira ráálltak erre az iparágra, hogy az egész népség egész nap heverészik, tesz-vesz, éli a mindennapi életét. Nem termel semmit, iparcikkeket nem állít elő, iskolába nem járnak: minek? Ők aztán nem idegesítik magukat piac, áru, érték... konkurencia, csőd és egyéb hasztalan dolgokkal való foglalkozással. Ők csak élvezik az életet, élnek, szeretkeznek, szaporodnak, meghalnak, majd újraszületnek. A létfenntartásuk alapjául szolgáló pénzt unó dollárként megkeresik naponta, az ide tóduló turisták megfejéséből.
A függőágyban ejtőzve arra gondoltam, milyen jó lenne, ha mi is be tudnánk ezt vezetni kies hazánkban. Képzeljék el, hogy csak heverésznénk, szeretkeznénk, dőzsölnénk, múlatnánk az időt... nem kellene konkurenciaharccal, piackutatással, adókkal foglalkozni. Csak népi ruhákba, szűrökbe, bőgatyába öltözve idegenforgalmi látványosságként élni a mindennapi életet, s mutogatni magunkat a turistáknak. Nem is rossz ötlet...
Ahogy így elnézem a riasztó statisztikai adatokat: a munkanélküliek milliót megközelítő számát, kezdem úgy érezni, hogy hamarosan elérkezik az idő az echte Unó magyarság imágójának kialakítására.
Unó dollárért fogjuk mutogatni az impozáns, hatalmasra méretezett Országházunkat, benne a szócsépléssel hadakozó bölcs honatyákkal, kísértetként üresen álló, rozsdás gépekkel rakott gyárainkat, paneldzsungeleinket... Mi pedig cifraszűrben, bőgatyában, bávatagon ülünk nádkunyhóink előtt a lócán, s sörös kancsóinkat emelgetve elelmélkedünk nemzetünk hajdanvolt nagyságáról, a magyarok hatalmas szürkeállomány-bázisáról... és csak ülünk, és iszunk, és elmélkedünk, hogy hogyan is másszunk ki a gödörből, de addig, amíg az Euro-Uno, Dollárokért Nyugat felé kinyújtott markunkba csurran-cseppen, addig a tettvágy lelohad... és turisták mindig lesznek és Uno dollárok is.
Látom, amint évszázadok múlva a panelházainkat belepi a gaz, benövi a dzsungel, és mi fűkunyhókban tengődve áruljuk magunkat Uno dollárokért, mint rossz kurvák a testüket... Nem, nem akarom! Ne legyünk Uno magyarok! Hagyjuk meg ezt az indiánoknak!
|
Ideje: Október 15, szombat, 19:02:55 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Uno indiánok" | Belépés/Regisztráció | 4 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Uno indiánok (Pontok: 1)
- mango Ideje: Október 15, szombat, 19:18:04
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | ...a Karibi tenger... A világ egyik legszebb vidéke.
Te mázlista... :)
Nagy élvezettel olvastam, a vége felé kicsit lankadt a figyelmem: de amíg magát az utazást és a mi, legtöbbünk számára ismeretlen világot mutattad be, nagyon tetszett... |
|
|
|
|
|
|
