| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Egy nap a lillehammeri olimpián V. rész |
|
Lacoba
 |
"A kedvenc vendéglőm a két stadion közé esik. Hangulatos kis hely, és mellesleg egy lengyel származású asszonyság az egyik pincér és tulaj." |
Az izzadó parafinmester azóta is dolgozik. Fáradhatatlanul ken, vasal, lehúz, próbál... Tisztít, ken, vasal, lehúz, próbál... Most – a lányokra várva – még több a dolga. A négy lányunk: Bigyó, Bea, Anna és Évike. Mindannyian kivívták a részvétel jogát. Sőt, még otthon is kellett maradnia valakinek, hiszen csak négyen utazhattak. Bigyó az én versenyzőm, bár edzéseit sosem én tartottam, csak az én klubomban versenyez. Szerencsére meg tudtam szerezni neki az anyagi hátteret. Nem kis munka ez sem. Már hosszú évek óta a Buckóval edz, ennek megfelelően a - kötődése is erősebb oda. Most nincs igazán jó passzban. Valószínűleg túlcsavarta magát. Ez rettenetes. Hosszú évekig gürcöl valaki, aztán jön egy túledzettség máris minden odaveszik. Árnyéka önmagának. Lelki próbálkozásainkat is sorra utasítja vissza.
Ezen gondolkodom, a kártyám sorozatos ellenőrzése közepette, amikor a szokott déli kávémra indulok a vendéglőbe. Jól esik egy kis séta, miután Susinak is besegítettem egy kicsit. Még több, mint egy óra pihenőm van. Kellemes az idő is így déltájt. Tartósan 20 alatt van, és a Napocska is beragyogja a fennsíkot. A kártyámmal mindenhová mehetek. A kedvenc vendéglőm a két stadion közé esik. Hangulatos kis hely, és mellesleg egy lengyel származású asszonyság az egyik pincér és tulaj. Jól esik beszélgetni vele. Valóságos kis tömör gyönyör. Olyan igazi keményhús. A '80-as évek elején szállt fel egy balti-tengeri kompra, aztán kis kacskaringók után ittragadt északon. Kiforrta magát a vendéglősség, bár ezt a sarkot csak az olimpia idejére bérlik családi vállalkozásban. Férje a szakács, akinek egyik specialitása a „guljas”, ahogy mondja. Nem mondom azt, hogy a Kétoroszlán Jóskájáéval egy lapra kerülhetne, de ehető és meleg. A lánya a másik pincér, olyan igazi formás gyönyörűség. Szerintem napi századnyi katonára való ajánlatot kap merengésre ösztönző mindenségét figyelve. A fiú pedig a pultos. Munkamegosztás van.
- Czesc, Wacek! - Ez én lennék, lengyelül.
- Wytam Maríja!
- Mozse kawa?
- Tak!
- Brandy?
- Teraz nye!
Hatalmas hitelem lett, amikor először megpillantva a tulajdonos nevét kitűzőjén, törpényi lengyel tudásommal köszöntöttem. Ennek köszönhetően még nem kellett fizetnem sosem. Szerencsére itt is jó üzletpolitikát jelent az ajándék palóchímzés, a kis téliszalámi vonzereje, és a házifőttes ravaszlyuki büdös. Itt töltöm a déli órácskámat az edzésnapokon, aztán az edzésvégi félórácskám konyakja és söröcskéje is ideköt, amíg taxinkat szoktam várni. Lehetne ez másként is, de tudatosan rendelem egy félórával későbbre, hogy betérhessek Marijához. Jól el vagyok a sarokban, néha az olimpiai információs számítógép monitorját vallatva. Persze a versenynapok másak. Nemhogy beülni, de még megközelíteni sem lehet a kis sarki vendéglőcskét.
Igen erősen tűz szembe a nap, amikor visszafelé veszem az irányt. Nem szoktam sosem elkésni. Még sosem késtem el edzésről. Nemcsak itt, hanem úgy általában sem. 1971-től edzősködöm és összesen két edzést kezdtünk később. Mindkétszer Pestről késtem, a forgalom miatt, vagy inkább azt is mondhatnánk: a Nysa nevű mikrobusz, mint csúcstermék miatt. Egyszer beragadt a fránya, és végig kettesben repülhettem csak, aztán másodszor meg nem szerette a trutyival vegyített benzint. Naná, hogy itt sem szoktam késni. Ebből aztán adódik, hogy a versenyzők sem. Soha. Aki nincs ott az nem is jön, valami oknál fogva.
Susinak változatlanul gyöngyözik a homloka, pedig itt bent sincs több mínusz 5-nél. Kihasználva a közel 40-perces előnyömet én is gyöngyöket varázsolok a homlokomra egy kis segítséggel. Így a verseny előtti napon elkél a segítség. Persze örömmel is teszi az ember.
Tíz perc múlva kettő. Indulnom kell. Gyors fontosdolgozás, mosakodás, egy leves az automatából, egy hideg paradicsomital... Már megint rajtam minden gönc. Hátizsák, távcső... Beindulok. Az ajtóhoz sem érek, már hallom a lányok cserfelését. Valaki otthon hagyta a kártyáját. Csendben visszaballagok... Susi-kártya zsebbe, kilépek az ajtón, s már árad is felém a panaszözön.
- Laco bá'! Baj van! Otthon hagytam a... - be sem tudja fejezni, mert nyújtom felé a megmentőt. Igaz, hogy kicsit szőrös, de ez már nem annyira érdekli az ellenőröket. És amúgy sem igazán emiatt kötözködtek a legszebbnek számító lányainkkal, hiszen már messziről felismerhető üde csacsogásuk, még a röpködő mínuszokban is.
- Mondtam én, hogy majd Laco bá!
- Jól van csajok! Igyekezzünk, mert belénk fagy a leves! Két perc késésben vagyunk – adom minden kétséget kizárva tudtukra, hogy nincs lébecolni való idő. - Igyekezzünk! Bea?
- Szarul van! Hányt is!
- Hogy miért nem állt ez sorban, mikor az észt hirdették! No futás emberbergyerekjelölthelyettesek – engedem el egyik legkedvesebb mondásomat. Továbbindulnak az öltözőbe, s még a stadionhoz közeledve is hallom, hogy zeng az egész csarnok. Megérkeztek a magyar lányok. Így van ez rendjén. Szeretem a szertelenségüket, mert amikor meg kell összeszorítják ám a fogukat.
Egyre hidegebb van. Ugyan kora délután lévén még fenn a Nap, de már simogatja a fenyőrengeteg csúcsát. Hatalmas jégréteg rakódott le az alagútban, és minden ügyességemre szükség van, hogy ne kelljen eljárnom a beugrós libellét.
Két lőállást kaptunk. Bejelentkezem a főbírónál. Most nem lettem angyal, mert a kis intermezzo meglopott néhány perccel. Kikészítem mindenemet, meghúzom a kávés-flaskát. Évike érkezik elsőként.
- Laco bá! Piszkosul hideg van!
- Siha, a mindenit! Mellvédő?
- Rendben - igazít rajta bizonyságkén egy kicsit. - Hogy bírja reggeltől?
- No ne félts engem Évica! Nem ment el a maradék, hogy végig kint legyek. Beszéltél anyuval? - kérdezem, hogy a lelkét egy kicsit ráhangoljam a mínuszokra.
- Aha! Üdvözöl mindenkit! Sok bajnokságot nyertek a kis tarjániak. Azt mondja: szinte mindet.
- Az jó. Lehet, hogy nem is hiányzom otthonról?
- Nem hiszem én azt – nyugtat, és már csúszik is a lőállás felé. Anna is érkezik.
- Csókolom Laco bá'!
- Nem ér, mert hideg van.
- Bigyó?
- Azt mondja csak síel, és a végén jön csak kicsit lőni.
Nincs semmi másként, mint a reggeli, vagy a tegnapi edzésen. Húzom a táblát, jegyzetelek, fázom néha, mert a nap itt gyorsan hanyatlik. Talán a távok, körök változnak, az intenzitás eltolódik valamely irányba, no meg egy kicsit a lelket kell istápolni. Könnyeben esik ki az emberből a belső egyensúlya távol az otthontól, messze a megszokottól, kicsit a középponthoz közel, s mégis oly távol. A lányok lénye különösen igényli ezt. Egyetlen tárazás közbeni szösszenésnyi időt sem hagyhatok ki. Mindenkinek kell ismerni gondjait, örömeit, bánatait, csillogását. Valahogy nekem leosztotta ezt a Mindenható. Igyekszem is, hogy átbillentsem a mérleg nyelvét a túlzott más irányú lekötöttségből, ide a valóságba. Van amikor vicc kell, van amikor egy rímpár, megint máskor pajzán történet, aztán megható... A legkevésbé sem érezhetik ők, a sportolók, hogy belül sokszor tombol az otthon tanácstalan vihara. Nem kerülhet az arcomra, nincs lehetőségem majd azt is javítani... Különösen kellemetlenül érzem most Bigyó bezárkózását. Rosszul értelmezi minimális beszélgetési próbálkozásaimat, nem reagál a kis lövészsiker mosolyát szélesítendő élcre, nem kacarászik, nem sugdolódzik a lányokkal... Nehéz... Megérkezik.
- Hogy állunk Bigyó!
- Változatlanul. Gyenge vagyok.
- Mit csinálunk?
- Mit csináljunk?
- Mennyit mentél?
- Sokat.
- Akarsz lőni?
- Ühüm. Egy laza sorozatot. Vagy esetleg kettőt.
- Jó. A középső tábla vár – ez fontos neki, hiszen azon szeret belőni. Máskor széles mosoly nyugtázza a törődést, most egy pici biccentés.
- Csavarj kettőt balra, négyet fel, de már most a bukón belül vagy.
- Akkor megyek is.
Kutya dolog ez. Visszavonulót fújni lehetetlen. Az eredmény meg sem fogja közelíteni, amit szeretnénk. Túlfacsarta a szerkezetet. Ebből legalább egy hónap a kilábalás. Nem olyan ez, mint a betegség, de rokonságban vannak. Már csak ketten vagyunk és a főbíró, amikor néhány perccel az edzés vége előtt mi is befejezzük.
- Ma nyolckor találkozunk. Mondd a többieknek is, mert előtte van a sorsolás, Janinak.
- Rendben – szedelődzködik össze csendben.
Már a pontellenőrök is alig várták, hogy végezzünk. Átballagok mindenütt. Már nem ellenőriznek. Ilyenkor már nem akar senki illetéktelenül kinn fagyoskodni. Csak a megszállottak. Szinte üres a parafinozó is. Alig néhány mester dolgozik ilyenkor. Megszabadulok a fölös gönctől. A falióra még 14 percet ad nekem az alapszükségletekre. Egy pohár meleg leves, a szokásos paradicsomlé. Jól sáfárkodtam az idővel. Még belefér Marija konyakja is. A fiúk már ott várnak. Őket is levisszük az egyetemvárosig. Aztán csak papíron jönnek Hamarba, hogy indokolt legyen a taxikérésem. 15.59-kor kilépünk a vendélő elé. Sándor éppen most tűnik fel a sorompónál. Most is pontos.
/Folytatása következik/
|
Ideje: Február 24, péntek, 10:11:37 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Egy nap a lillehammeri olimpián V. rész" | Belépés/Regisztráció | 4 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Egy nap a lillehammeri olimpián V. rész (Pontok: 1)
- bogumil Ideje: Február 24, péntek, 11:16:26
(Adatok | Üzenet küldése) | | Mondtam már,hogy izgulok veletek.Prifi útiélménybeszámoló,a javából. |
|
|
|
|
|
Re: Egy nap a lillehammeri olimpián V. rész (Pontok: 1)
- mango Ideje: Február 25, szombat, 09:26:57
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | ...dziekuje bardzo... :) (Az e betűkre nem tudok egérfarkincát tenni, oda alulra...)
Dobry pisanie ;) |
|
|
|
|
|
|
