Mese szavunk (finnugor) eredeti jelentése egy " beszélni" igébõl fejlõdött ki. Középkori nyelvünkben "rejtvény" jelentéssel honos.Régebbi évszázadainkban mesei mûfajonként más-más neveket használtak. Állatmeséink, tanító történeteink a latin eredetû fabula. Hiedelmekkel, vagy kitalált eseményekkel teli történetek neve a monda.Valószínû, hogy beszéd, történet, vagy a história szavunk is jelölt régen mesét. Humoros, nemegyszer pajzán meséink megnevezésére a tréfa, sibság szavakat használták. A mese, népköltészetünk legnagyobb mûfajcsoportja. Hõsmesék, tündérmesék, varázsmesék, állatmesék, legendamesék, novellamesék, ostoba ördögmesék, rátótiádák, hazugságmesék, formulamesék és trufák alkotják. A magyar szóbeli költészetnek a hõsmese és paródiája, a bolondmese feltehetõen már a honfoglalás elõtt része volt. Legendameséink és ostoba ördögmeséink részben bizánci, részben középkori nyugat-európai forrásokból származnak. Tündérmeséink, novellameséink s különösen trufáink jó része valószínûleg a reneszámsz idején külországot járó diákok, mesterlegények, katonák révén jutott el hozzánk. A fabulák nagy részét görög-latin-olasz-német forrásból a templomi szószék közvetítette.

Parasztmeséink épen tartásához nagymértékben hozzájárult Jókai Mór, Kriza János, Arany László és Benedek elek mesegyûjtõ és meseíró tevékenysége. Az eslõ világháború elõtt a mesemondók voltak a falu legfõbb szóvivõi, nevelõi. Igen érdekes, hogy legtöbben alkatuknak, felfogásuknak megfelelõen specializálódtak egy-egy mesemûfajra és az azt igénylõ hallgatóságra. A hõsmeséket és a varázsmeséket meglett korú férfitársaságban adta elõ a köztiszteletben álló mesemondó, a leányfonók, mesemondója legtöbbször idõsebb asszony volt, aki érzékeny tündérmesékkel szerelmes novellákkal, példázatokkal szórakoztatta, oktatta hallgatóit.Az asszonyfonók, legénybandák, dohánycsomózók erõs humorérzékû mulattatói pedig trufákkal, vaskos realisztikus tréfás mesékkel keltettek harsogó nevetést.

A hõsmese, a tündérmese és a varázsmese a népmese egyik legérdekesebb, legtöbbet vizsgált almûfajának, a mitikus mesének, vagyis a szó szoros értelmében vett mesének három, egymástól nem túlságos élességgel megkülönböztethetõ csoportja. Hõsei és alakjai a bevett vallások egyikéhez sem tartozó ember- és természetfeletti lények, kalandjaik is irreálisak, mitoszi elemeket és motívumokat tartalmaznak. E kalandok színtere legtöbbször távoli ország, gyakran a világ végén, vagy még azon is túl levõ sziget, kunyhó, vagy kastély, nemritkán a föld alatt vagy az égbolt felett elterülõ birodalom. A hiedelemmesék nem ilyen távoli, de nem kevésbé misztikus környezetben játszódnak le, sokat közülük ismerünk élményelbeszélés vagy hiedelemmonda formájában is. (folyt.köv.)