| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Mit ünnepeljünk május elsején? |
|
Lacoba
 |
Hát hogy is legyen akkor az idei háromnapos ünnepen? Felvonulni nem fogunk, de azért a majálist kihagyni badarság lenne. |
Hatalmas ünnep volt még nem is oly régen Május Elseje a Dolgozó Nép Ünnepe. Ünneplőruhába öltözött a világ, vidáman, derűs arccal mentünk, hogy várjuk sorunkat a felvonuláson. Szinte minden épkézláb ember felvonul ilyenkor. Elmasíroztunk a dísztribün előtt. Szép volt. Öröm volt, még annak ellenére is, hogy volt benne egy kis kényszeredettség is. Aztán jött a délutáni majális önfeledsége, amire aztán már a teljes őszinteség írta kézjegyét. Aztán mit ünnepeljünk ma május elsején? Hogy ünnepeljen a milliárdos, és a magyar újszegény? Mert ugye piros-betűs maradt ez a nap a mai naptárban is. Azok, akiknek van munkájuk talán azt ünnepeljék, hogy van. Ha meg nincs, akkor azt, hogy szabad vagy és független (már persze ha otthon nincs főnököd), az állástalanoknál pedig azt, hogy új esélyt találnak a munkakereséshez. Akiknek van munkájuk, koccintsanak arra, hogy tevékenyen hozzájárulnak a bruttó hazai össztermékhez és gondoljanak azokra, akik kivívták nekik ezt a fizetett munkaszüneti napot. Egy régi május 1. 1945. Salgótarján:
A munka ünnepének úttörői, az 1880-as évek chicagói munkásai, illetve az Amerikai Munkásszövetség. 1886-ban a rendőrök a tömegbe lőttek. Erre válaszul több ország munkáspártjai, szakszervezetei 1890. május első napján rendeztek világméretű tüntető felvonulásokat, amit az 1889-es párizsi szocialista konferencián fogadtak el. A kongresszuson részt vett a Magyarországi Általános Munkáspárt delegációja is, amely a honi demonstráció szervezését tervezte. 1890. május elsején a Népszava becslése szerint hatvanezer ember trappolt végig a belügyminiszteri rosszallás ellenére a Kálvin tér, Kiskörút, Andrássy út, Városliget útvonalon, hirdetve - Nagy Ferót száz évvel megelőzve - a "nyolc óra munka, nyolc óra pihenés (pontosabban 1890-ben alvás), nyolc óra szórakozás" idilli hármast.
No akkor itt álljunk meg. Ugye, hogy kezd indokolt lenni, hogy ma is piros az a piros-betű? Ugyanis május elsejének nem a nagy ideológia, hanem az ember és a munka viszonyának egyensúlyba hozása adta ezt a minden kort, nemzedéket, eszmét átélt üzenetet. Nem elsősorban az emlékezést kortyoljuk ilyenkor, hanem kezdjünk el gondolkodni azon, hogy ma minden rendben van ezzel a viszonnyal? Teljesen helyén való-e a ma emberének és a munkának a viszonya? Nem egy új kizsákmányolás korához ért ismét a munkaadók gátlástalansága és a munkavállalók határtalan kiszolgáltatottsága? Meri-e valaki felemelni a hangját, amikor a nóta mondandója végét járja? Merünk-e kiállni jogainkért olyan hévvel, dacolva mindennel, akár az életünket is feláldozva, mint elődeink? Egy nagy frászt! Nyikkanni sem merünk, ha végre munkát kapunk. Kukaként bújunk a ködbe a fizetéscsökkentés a minimálbér hallatán, mert még megmaradt a munkánk vagy lett munkánk. A sokkal nehezebb és drasztikusabb korban az állam oda mert állni az emberek mellé. Jogokat adott a dolgozó embernek, jogot a munkához, jogot a tanuláshoz, jogot az egyenlőséghez, jogot az élethez. Ezek a jogok mind-mind a másik oldal jogait és bukszáját nyirbálták. Mégis túlélték… Sőt nagyon jól megélték. A viszonyok egyértelműbbé válásával aztán még több is jutott, juthatott mindenkinek. Sorra építettek iskolákat, kultúrotthonokat, sporttelepeket, létesítményeket, parkokat, múzeumokat, színházakat. Hidak, utak, gátak épültek, kitisztították a folyók medrét, hogy az árral is megküzdjön az ember.
Ma is küzdünk az árral. Ember felett. Hatalmas összefogással, áldozattal, milliárdokkal toldozzuk ki a megnemépült tározók, gátak szivárgásait, építünk házakat az összeomlottak helyére. Akkor már, amikor baj van. Miért nem előbb? A ragyogó napsütésben, csendes vizeink merengésében. Miért nem akkor mélyítünk, kotorunk, magasítunk, erősítünk, amikor nem lóg a nyakunkon a halálos roppanás, a mindent elöntő szakadás réme? …
Kicsit félrehúzom a függönyt. Nem szoktam mostanában széthúzott függöny mögött dolgozni. Nem szeretem a kitört ablakú iskolát, nem szeretem málló falait, nem szeretem az oldaláról lefémgyűjtött csatorna helyét, nem szeretem a beázó kultúrotthont, nem szeretem a benne fagyoskodó gyerekeket és érett kultúréhes embereket, nem szeretem a kátyúból ki sem látszó utat, nem szeretem a füstnélküli gyárkéményeket, nem szeretem a hajnalban utazó sok száz iskolatáskát cipelő nagyi látványát, nem szeretem az asztag parlagfüvét, nem szeretem a majdnem semmit nézni. Mert nem tudom nem észrevenni, hogy bajok vannak az iránnyal. No ne kókadjunk: nem holmiféle színesített vörös vagy sárga irányra gondolok. Hiszen az egész innét ered, nem a múlt pufajkája, nem is közelmúlt milliárdos bundácskája a baj. Hanem, hogy milyen áron? Kiknek a mellén táncolva? A való igazságán röhögve, s néhány rózsaszínű mondat odaígérésével, miért csak ez a néhány napig adatik meg nekünk, hogy emberek lehessünk? Miért nem kérhetjük az ígéret-bón ellenértékét, amikor útnak kéne lennie az útnak, iskolának kéne lennie az iskolának, „Éljen Gurgula Brunda” helyett operettet kéne néznünk a színházban, tanulni kéne látnunk a gyermekeket, és nem utazni, s kevésbé rettegnénk még a tíz méter hatalmasságát is, ha lefelé is mentünk volna már egy-kettőt.
Már alig több mint egy hét. Jön Május Elseje. A Dolgozó Nép ünnepe. Igaz, addig még pár napig emberszámon tartanak bennünket egy iksz erejéig, de aztán már csak ez a néhány piros-betűs ünnep marad nekünk. Marad azért, hogy melengessük családunk piciny tűzhelyét, a tavasz fényét simogassuk gyermekünk, szüleink, barátaink, szomszédaink, ismerőseink arcán. Talán kicsit gondolkozzunk elődeink hatalmasságán, s hogy mi mit tehetnénk szebb jövőnkért, hiszen most veszni látszik.
Hát hogy is legyen akkor az idei háromnapos ünnepen? Felvonulni nem fogunk, de azért a majálist kihagyni badarság lenne.
Mi nagyon picik vagyunk a fogaskerekek között itt az Isten háta mögött: Zagyván. Mégis várunk mindenkit április 29-én a Kultúrotthon elé:
16.00 Májusfaállítás
16.20 Anyák Napja műsoros délután
17.20 Zenés szalonnasütés
Gyere közénk! Vár a Zagyvaforrás Egyesület és a Zagyvai Nőklub!
|
Ideje: április 21, péntek, 18:52:23 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Mit ünnepeljünk május elsején?" | Belépés/Regisztráció | 6 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Mit ünnepeljünk május elsején? (Pontok: 1)
- bogumil Ideje: április 21, péntek, 19:04:26
(Adatok | Üzenet küldése) | | Kissé grotex eszmetársítás a munkanélküliség hazájában a munkát ünnepelni. Gyalázat,hogy ide jutottunk.Nosztalgiával emlékszem vissza az elmult ötven év virslis-sörös,felvonulásos ,dísztribűnös és majálisos május elsejékre. Mert akkor volt becsülete a munkásnak,a munkának. Most viszont arcul ütötték a dolgozó népet. |
|
|
|
|
|
Re: Mit ünnepeljünk május elsején? (Pontok: 1)
- Netelka (sarhelyi@invitel.hu) Ideje: április 22, szombat, 06:31:30
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Az a véleményem, hogy a tény, hogy ma, 2006-ban valakinek "ünnepelnie" kell azt, hogy van munkája, ez végtelenül szomorú és kiábrándító. Pedig a tények makacs dolgok, mint tudjuk.
Maga a május 1. pedig sajnos, engem egyértelműen az átkosra emlékeztet, ezért az ünneplés maga is csak a nem kicsit kényszeredett, hanem nagyon is uniformizált, borzalom felvonulásokra, integetős, virsis-sörös népbutító vurstlikra. Valószínűleg épp rossz korban és rossz helyre születtem. Lehet, hogyha megéltem volna a májusfa állítást, vagy ennek a napnak más vonatkozásait, másként gondolnék vissza rá. Így nem megy. Prózai módon így csak annak tudok örülni, hogy nyertünk vele még egy szabadnapot. |
|
|
|
|
|
|
