| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Te mit tettél volna? 3. |
|
Lacoba
 |
- Ismeri ezt a fiatalembert?
- Nem ismerem, de várjon csak… Ez a csibész lopta el a táskámat. |
(A csibész)
Gyönyörű nyarunk van. Érdekes megfigyelni, hogy éjjel esik egy kis hangulatfrissítő eső, nappal pedig hétágra süt a Nap. Újdonsült városi embernek ez valóságos légfürdőt jelent, hiszen 25 évig falun éltem. Falun más. Ugyan sokat kell dolgozni, de ott az ölén hordoz bennünket a levegő, fák illatán hízik a táj, és a kútvíz hűsíti a szomjazó torkát. Mindenki mindenkit ismer, megszólít, köszön. A falusi emberek figyelnek egymásra. Erre a legjellemzőbb, hogy amikor a család valahová elutazott, úgy kellett előző nap bejáratni az ajtózárat. Ugyanis talán csak kétszer fordult elő egy évben az, hogy mindannyian elmentünk valahová. Egyébként meg a falun belül járva sosem kellett kulcsra zárni az ajtót.
Városban annyira más. Szűk a levegő gatyája, rengeteg a pöfögő autó. Az emberek nem ismerik egymást, így nem is köszönnek. Rám is gyanakodva néztek a vásártériek, amikor ideköltöztem. Nem ismertek, és én inkább köszöntem, minthogy „Szó érje a ház elejét”. Legalábbis, akikkel gyakran találkoztam. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én is sofőr leszek. Gyermekkorom óta húzott az első élmény, amikor mindenféle bigyulákat pillantottam meg a teherautó vezető fülkéjében. Gombok, millió óra, karok, kapcsolgatók, no és persze a kormány. Mindig azt hittem, hogy ezzel megy az autó. Aztán kiderült, hogy mégsem. Azzal csak irányítani lehet. Ez nagyon meglepett kisgyerekként, és úgy gondoltam: Ezt sosem fogom megtanulni, hiszen lehetetlen volt kiigazodni a sok-sok valamin.
Most meg jogosítványom lett. Friss. Még rajta van a bélyegző illata. A helyzet az, hogy kellett, mert a lőtérre megérkezett a Nysa vegyes használatú kisbuszunk. Ez hatalmas kényelem volt az állandó vonatozás, buszozás után. Viszont ez azt is jelentette, hogy nekem, mint edzőnek le kellett vizsgáznom. Könnyebben ment, mint gondoltam. Mindenből elsőre átmentem, de talán hibát is alig vétettem. Most pedig már három hónapos – tapasztalt vezető lettem. No nem annyira hatalmas dolog ez. A városi saját szállítások, és két Egri, egy Gyöngyösi, és egy Pesti út van a lábamban. Ez az autó aztán nem egy szélvész. Megakassza a 75 km/óra a sebességmutatót. Ezt sem akármikor tudja ám, csak megfelelően lapos terepen. Nem is lenne jó, ha többet tudna, mert 76-nál már iszonyatosan elkezd riszálni, csörögni, csattogni. Nem neki való. Sokallja. Persze már az nagy dolog volt – hála a kaposvári mentősöknek -, hogy egyáltalán el tudtuk hozni egy napi munka után a telephelyről az újonnan kiutalt járgányt. Egyébként ők már tapasztaltabbak voltak, hiszen egy műhelykocsival érkezett a szerelőbrigád az 5 darab új mentőért. Nagyon jellemző volt, hogy a kivagonírozott 62 darab autóból 7 el is indult. Ezt azonban a nagyobb fejesek egyből lehappolták hivatalaiknak. Nekünk marad a behegesztett gyújtásállítós, ezer éves akkuval hiány bepótolt, egy ajtaján nyitható, egy durrdefekt nyomaiban pihenő példány. No ezek voltak a külső tünetek. Aztán még jöttek a kisebbek. A négy szerelő – látva tanácstalanságunkat, és a láda sörrel hangulat keltve – 2x2x4 órás váltóműszakban felváltva dolgozott a mi gépünkön és a sajátjukon. Nem volt kis feladat, de másnap dél körül elindult a vadonat új szerkezet, és ki is bírta hazáig.
Ma lőszert szállítottam az ellátmányból. Ilyenkor be kell segíteni, hiszen jobb közelről kiválasztani a legjobb sorozatokat a saját versenyzőinknek, a többi pedig megteszi a tömegversenyzőknek is. Nem tartottam ma edzést. Katkó Pali és a Bálinték segítettek Pilinyinek, hogy még véletlenül sem maradjon ki egy edzés. Ez fontos, hiszen az Országos Bajnokságra készülünk.
Hazafelé csordogálok a koraesti csúcsban. No korántsem olyan ez, mint Pesten, de azért nem igazán lehet végigszáguldani az utcán. Megállok a kenyérbolt előtt egy délutáni sütésű kenyeret viszek a családnak. Csak egy pillanat az egész, amióta egy tavaly végzett pék került a boltba, akit én tanítottam meg a sportlövészet alapjaira. Beérek az ajtón:
- Jó napot! – köszönök el a sor mellett.
- Engedjük közelebb a Földi elvtársat! – és már nyújtja is felém a még meleg kenyeret, és automatikusan elteszi a hét húszat.
- Köszönöm Ferikém! Viszlát! Holnap is jövök!
- Persze, jöjjön csak! – egyébként már tegeződünk, de itt a boltban illetékesebbnek tűnik a magázódás.
- Elnézést! Szabad? Köszönöm!
Kiérek a napra. Át főúton. Nem a zebrán persze. Nehezen sikerül. Beszállok – az anyósülésre teszem a friss kenyeret - az amúgy nyitva hagyott autóba, amikor észreveszem, hogy jobbra a járdán – a kocsitól talán két méterre - egy nő fekszik a földön. A járókelők gondosan kikerülik. Nem lép rá senki.
Kedves olvasó! Most kellett nekem először döntenem. Ön, Te hogyan döntöttél volna?
Gyorsan kiszálltam újra. Odamentem. Kitapintottam a nyaki ütőerét. Él. Kinyitom az oldalajtót, és várok egy segítséget. Nem igazán akarnak segíteni. „Minek itta le magát? Elütötte? Hívjunk rendőrt!” Jönnek a sületlenségek. Végre egy ismerőssel betesszük a hátsó ülésre. Behajtok a Tanács melletti kis utcába, majd visszatolatok, és irány a kórház.
Eltelik legalább tízszer annyi idő, mint amit a legrosszabb álmaiban sem reménytelenkedik az ember, mire érkezik valaki és rátesszük a hordágyra, majd becígeljük a Felvételire… Talán ettől is több időt követve megérkezik az orvos, szinte egyszerre a rendőrrel, mert ugye: HIVATALBÓL ÉRTESÍTENI KELL, AMIKOR EGY ÁJULT EMBERT BEVISZNEK.
Már egy órája lehet, hogy kiléptem a kenyérboltból. Bucira lettem kérdezve:
- Ki a hölgy?
- Hogy létezik, hogy nem tudja?
- Biztos, hogy nem ütötte el?
- Mi a baja?
- Hol lakik?
- Kérem a személyijét!
- Milyen kapcsolata van az ájult személlyel?
- Nem látta, hogy bűncselekmény történt volna.
Embertelenül balgának tartom ezt a kikérdezősdit. Teljesen megvisel, hogy milyen tortúrán küldik át az egész napi fáradalmamat egy kis segítség fejében. Döbbenetes. Súlytalanul nézek már a semmibe a hülyeség, és a fáradság miatt, amikor megérkezik az orvos.
- Köszönöm! Doki mi a helyzet?
- Magához tért. Valószínűleg epilepsziás roham. – Ezt már én is sejtettem, hiszen kicsit habos volt a szája széle, mint Irén néninek, aki szintén ettől a csúnya betegségtől szenved.
- Jól van! Majd legyen szíves a jegyzőkönyvbe bevezetni és aláírni!
- Rendben. – Közben a hölgy egy nővér segítségével érkezik a kezelőbe.
- Jó napot kívánok! Jobban van?
- Igen, kicsit!
- Ismeri ezt a fiatalembert!
- Nem ismerem, de várjon csak… Ez a csibész lopta el a táskámat.
Nos kedves olvasó! A köszönöm helyet ezt kaptam. Az orvos és a rendőr sem igazán tudott köpni-nyelni, de még szerencse, hogy a táskáját is bedobtam a kocsiba, melyből a jegyzőkönyv adatait végül már előre elkészítette a törzs.
Kisomfordáltam fáradtan az autóhoz, majd meg sem álltam a fürdőszobáig…
Nehéz nap volt a mai.
/1975-ben történt, melyet 1983-ban jegyeztem le./
(A következő rész alcíme: Ikrek)
|
Ideje: Május 31, szerda, 17:41:32 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Te mit tettél volna? 3." | Belépés/Regisztráció | 6 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Te mit tettél volna? 3. (Pontok: 1)
- csizi Ideje: Június 01, csütörtök, 05:28:44
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Jó volt a vége főnök. Azért hozzátenném, mert most én írom az utószót, ne tántorítson el benneteket a sgítségtől az író története. Semmit nem számít a más véleménye, attól nem leszel boldogabb, sem sikeresebb, sem szerelmesebb. Tehát ne bántódj meg semmin. Sem ha kikérdeznek, sem ha a táskájukat keresik rajtad kedves olvasó. Te, kedves olvasó, csak mosolyogj magadban, mert tudod, hogy jó vagy. |
|
|
|
|
|
Re: Te mit tettél volna? 3. (Pontok: 1)
- blue Ideje: Június 01, csütörtök, 19:29:56
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Ez van, amikor valaki nyújtja a segítőkezét.
gaby |
|
|
|
|
|
|
