| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Újabb vallomás – 19. |
|
mango
 |
Végül - magam sem tudom miért, - a harmadik kiválasztottam mellett döntöttem. |
Újra elővettem a „Vallomásaim…” sorozatot. Ez a mai csak amiatt lesz formabontó, mert kedvenceim közt eleddig nő-költőről még nem vallottam, nem írtam, így most épp debütálok, - de ezennel az „alany” pontosan olyan közel áll a szívemhez, mint az eddig „megvallott” férfiköltő-kedvenceim. Sokat gondolkodtam, hogy Radnótit, Babits Mihályt vagy az alant olvasható költőt állítsam a remélt érdeklődés fókuszába; mindhárom író embernek már kiválasztottam azt az egy (illetve az egyik költőnél több) versét, amely különösen kedves nekem és hozzámsimul, és amelyet megmutatni szándékszom, - amúgy az én szemüvegemen keresztül, ami így elég szubjektívvé is vált egyúttal… Végül - magam sem tudom miért, - a harmadik kiválasztottam mellett döntöttem.
Kaffka Margit.
Először a szikár tények, éppen csak felsorolás-szerűen, és a teljesség igénye nélkül, - hiszen ez mintegy aláfestése annak a (ha úgy tetszik) erősen „mango”-s látásmódnak, amellyel lehet egyet is érteni, - de lehet akár e látásmód elutasításában is részesíteni az esszét. Én így olvasom Kaffka Margitot, nekem ezek a gondolatok és érzések lépnek ki a verssorok közül, és fognak kézen engem. Másban talán egészen másképpen szól e vers és annak értelmezése is, - nem tudhatom, de itt mindenkinek igaza van. Ez egészen biztos.
Kaffka Margit a Nyugat első nemzedékéhez tartozó író, költő.
1880. június 1-jén született Nagykárolyban. Apja, Kaffka Gyula vármegyei főügyész halála után 1886-ban nagyapja, Kaffka Ignác miskolci táblabíró vette magához.
Iskoláit Szatmáron, Nagykárolyban és Budapesten végezte.
1902 és 1907 között Miskolcon tanított az Állami Polgári Leányiskolában. Ekkor jelentek meg első művei. 1905-ben férjhez ment Frőlich Brúnó erdőmérnökhöz (akitől később elvált), ekkor költöztek a Csabai kapuba, ahol a kortársak szerint valóságos irodalmi szalont hoztak létre. (Ma márványtábla áll a ház falán). A várost azonban túl vidékiesnek, unalmasnak találta. s a fővárosba vágyott.
1907-től Budapesten élt, 1914-ben másodszor köt házasságot, ezúttal Bauer Ervin újságíróval. Mivel férje a háború alatt Temesváron szolgált, Kaffka a két város közt ingázva élt. Regényei és versei mellett több mint száz novellát írt, több lapban közölt újságcikkeket. Fiatalon bekövetkezett halála 1918-ban (fiával egyszerre spanyolnáthában halt meg) kortársait mélyen megrendítette.
Csak 38 évet élt. Fájdalmasan keveset.
Rendhagyó lesz a mai vallomásom azért is, mert nem csak egy versét hoztam magammal. Egyet teljes egészében kibontok – ez a kedvenc. Az 1905-ben írt, furcsa, idegenül hangzó Hu-ro-ki című három versszakosát muszáj az elejétől a végéig beidéznem, mert nem tudok csak részleteket kiragadni belőle: dőre módon úgy érezném, fájna a versnek. Erről beszélek:
Hu-ro-ki
A lelked messze, idegenbe való,
gyűrött, furcsa, öreg japáni lélek.
Tettetve kies, mint szigetbeli tó,
s a nagy, riadalmas, dús óceánnal
titokszerűen eggyéfolynak a mélyek.
Ha ott árbocatörten elmerül egy hajó,
fölzeng itt halk buborékja színének,
tükrözve torzon, döbbentőn, visszásan
a hajót, a halált, a vihart, a tengert...
Ez a lelked.
Fürge, szomorú, apró mosolyod
halvány redője aranyszőtt selyemnek.
Selymek... zizegők, rajzosak, nyugtalanok!
Ideges ábrák kusza gyűrűin át
félbenmaradt, bús fényálmok kerengnek. –
Sok tipegő, finom ösztöngondolatod
játékos és bölcs, mint a beteg gyermek, –
és mint a tarka, lágy, bőráncú selymet,
puhán, hízelgőn alakomra dobod
a mosolyod.
A te szerelmed gyümölcsfa-virág,
némán hajolva simítja az arcom.
Hűs illathálóban pihen a vágy,
mint nagy, szélcsendes, parti reggelek,
mint lampiónos, felhős tavasz-alkony. –
S én feledem, hogy itt ős láva-láng
tikkadt heve ég minden szirom-ajkon.
"Amen!" – szólsz; s kivirítnak pici csoda-fák.
Bűvész vagy, bölcs vagy! Engem egyszer elveszt
a te szerelmed.
(1905)
Ez egy gyönyörű, szerelmes „asszony-vers”.
Kaffka Margit nagy képei a részletekben gyakran meghökkentően pontosak, bár első olvasatra mintha túl tömörek lennének. Ebben rejlik szépsége is: ha kihajtogatjuk ezeket a (szerintem tudatosan) zsúfolt, mozgalmas pillanatfelvételeket, kibukkan a szinte egymásra fényképezett rétegek ereje és mélysége.
A Kedves lelke, mosolya és szerelme.
Lélek a lélekkel eggyéválik, a mosoly tetőtől talpig felöltöztet, a szerelem minden rosszat egy szemvillanás alatt elfúj…
Azt mondhatnám, hogy szinte premier plánban nagyít ki egy háborgó tenger-darabkát, apró redőjét egy szépséges selyemnek, és (érzésem szerint) valami egzotikus virágú fát. És én mindent elhiszek neki, pedig még soha sem láttam, milyen lehet például egy virágba borult gránátalma-fa. De Kaffka Margit konok pontossága, hitelessége, nőies és finom magabiztossága, az áradó jelzők és láttató megszemélyesítések semmi kétséget nem hagynak nekem afelől, hogy az a fa valóban „csoda-fa”, - hisz a Kedves mindent tud.
Továbbá hiszek Kaffka Margitnak akkor is, amikor némi költői túlzással azt sugallja: elveszejt ez a nagy szerelem. Dehogy veszejt, tudom én, hogy nem - vagy ha igen, ennek módfelett örülni kell, hiszen erre vágyik minden nő.
Mégis elfogadom tőle, hogy a nagy érzelem igenis effajta túlzásokra is késztet egy asszonyt, ha nagyon szeret.
Ez a fajta sokszólamúság, ami ebben a lírai versben megmutatkozik, a pillanatot a végtelenségbe konzerválja, és az „Amen!”-nel feloldja és egyben le is zárja azt a „Debussy-s” lágyságot, ami a három strófán átleng.
A költemény bársonyos puhasága, nőies bája megkérdőjelezhetetlen, hiszen az egészet a szerelem mágnesezte, - és ha ez így van, akkor adódik a kérdés: vajon tud-e egyetlen szerelmes asszony is dacos, szilaj szavakkal, koppanósan kemény sorokkal szólni erről az érzésről…?!
Aligha.
Ezt a mély odaadást, hajlékonyan ívelő szeretet, simulós rajongást és légiesen alázatos asszonyiságot élvezhetjük ebben a gyönyörű versben.
*
A második Kaffka vers már sokkal sűrűbb vászonra van festve, sokkal komorabb és komolyabb színekkel, és valamiféle rejtélyesség lengi körül.
Ez a húsz sor is 1905-ben kéredzkedett ki Kaffka Margit szívéből-lelkéből, és szembe állítja egymással a csend kétféle arcát.
Nem gondolom, hogy meg kellene magyarázni bárkinek is ezt a verset, hiszen megtapasztalhatta már szinte mindenki a gondoktól terhes, bajt és haragvást ontó „vihar előtti” csendet, - és a nyugodalmat, békét, enyhet adó, de töprengő, melankolikus hallgatást, amelyben olyan egyszerűen következnek a napok egymásra, mint a levegővétel.
Csend
Én nem tudok
a csendről, melybe száz forró titok
és jövendő viharok lelke ébred;
hol nászát üli száz rejtett ígéret.
A csendről, melyre mennydörgés felel,
idegzett húr most, oh most pattan el,
vagy fölzengi a nagy harmóniát,
az életet, az üdvöt, a halált,
mindegy! Valami jönni, jönni fog!
– – Ily csendről nem tudok.
De ismerem
hol bús töprengés ág-boga terem,
a csonka múlt idétlen hordozóját,
sok, sok magános, lomha alkonyórát,
melyből a szótalan, közömbös árnyak
vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,
s a szívnek várni, – várni nincs joga, –
úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,
míg percre perc születni kénytelen,
– – – e csöndet ismerem.
(1905)
*
Most egy 1902-ben született versrészlet következik. Igaz, hogy nem kronologikus így a sorrend, de ezek a sorok már csak „töredékek”, mégpedig általam kiragadott részletek. Olyan sorok, amik nagyon kedvesek nekem.
Az alább olvasható néhány sor az igazi nő sorai. A keltezés tehát: 1902, a cím: Vágyak
Úgy-e, most jól áll a hajam megint!
És úgy-e, jól van szabva a ruhám?
Színes szalag, – csokorba szedve mind, –
Ilyen a szívem is, – könnyű, vidám.
*
De kevesebb az ilyen lepkeszárnyon lebbenő, könnyű és kedves verse Kaffka Margitnak, a túlnyomó többségük borongós, mélázó, és nehéz, veretes költemény. Ilyen súlyos, kétségbeesett gondolatok és kérdések is kínozták Kaffka Margitot, mint amit a Litánia című költeményében fel is tesz – az évszám 1916:
"Szerelem" - ezt már írtuk,
prózába, versbe sírtuk.
Szerelem: - olcsó szó ez!
Szerelem! - így ne hívjuk!
Apám vagy és fiam vagy,
a mátkám és a bátyám.
- Kicsiny, fészkes madárkám,
ideál; szent, komoly, nagy,
pajtásom, kedvesem vagy!
Hittel és emberséggel
első te, kit vállallak,
kit szívvel, szóval vallak,
és álmomba se csallak.
Kit bántani nem hagynék,
kiért tán ölni tudnék,
te édes-kedves társam,
miféle szerződés ez?
Micsoda Isten írta?
*
Most újra egy különlegesen kedves verse nekem: A te színed előtt
Számomra ez egyfajta zsinórmérték…Nagyon szeretem ezt a versét...
Régimódi, mondhatni: klasszikus vonalvezetésű gyönyörű vallomás 1915-ből:
Oly csúnya volt, mit eddig éltem;
kevert, pocsékló, fél, törött!...
– Most a multam is rendbejött,
ahogy tenéked elmeséltem. –
Mert láttad sorsom: megszerettem.
Nemes, szent csordultig-hited
aranykelyhét felém kínáltad,
szerelmed grálborát ajánltad.
Most már, míg élek, szent leszek!
Felmagasztaltál; fent leszek;
mindig "te színed előtt" járva...
Ó hála, hála, hála, hála!
*
És végül a magam ízlése szerint válogatott vers-csokor egy újabb részlete a Hullámok című műből, - Kaffka Margit két évvel halála előtt írta, 1916-ban.
Mi két nagy jóra-epedettek,
kiknek mellébe fojtogatták
megindulások forró sodrait; –
Hiába, mégis egybeszakadtunk!
Fölfelé száll már oltárunk füstje!
Nagyon szerethet minket az Isten.
*
Ady Endre „nagyon-nagy író-asszony” –nak nevezte Kaffka Margitot, - joggal, mondom én. Verseinek szépsége áttetsző, tiszta, és hihetetlenül egyéni, - lírája könnyed, finom és álomszerű, mindig mélyről ered és mindig valami fontos élettitok fakad fel benne. Sorai mögött sokszor zajlik valami csendes, rejtett dráma, de Kaffka Margit versei elsősorban a szépség képeit hordozzák.
Lebegő és éteri szépséget, néha nyugtalanul, és mégis harmonikusan csipkézett sorokkal, - örökérvényűen.
|
Ideje: Október 08, vasárnap, 22:00:33 - fullextra
|
|
| |
|
| "Újabb vallomás – 19." | Belépés/Regisztráció | 12 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás – 19. (Pontok: 1)
- mango Ideje: Október 12, csütörtök, 09:49:55
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Sok minden oka lehet, hogy ennyire nem "fogott meg" senkit sem Kaffka Margit költészete...
Valószínűleg az én hibám.
Vagy rosszul írtam meg, vagy a verseket rosszul választottam ki, vagy túl száraz tényként olvassátok, - vagy csak nagyon hosszú, ami elrettenthet mindenkit...
Én változatlanul mélységesen szeretem ezt a fajta verselést, amit ez az asszony tudott, - nem az ő hibája, hogy nem olvassa (vagy szól hozzá) senki.
Csak az enyém, minden valószínűség szerint...
|
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás – 19. (Pontok: 1)
- hori (hori@mailpont.hu) Ideje: Október 12, csütörtök, 10:35:21
(Adatok | Üzenet küldése) | Bocsika, de csak most értem ide... :( -----
Talán vissza kellene térnem hozzá. Rég olvastam tőle. Mesterien mutattad be, ahogy szoktad! És ezek a versek egészen fantasztikusak, valóban! |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás ? 19. (Pontok: 1)
- zsuzsuzsu Ideje: Október 12, csütörtök, 21:32:45
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Kedves Anikó,
Dehogynem fogott meg. Régen olvastam ilyen összefogó, érdekfeszitö verselemzést/ -eket/. Annyira tömör, hogy legalább tizszer el fogom még olvasni.
Nagyon sok minden megragadott, nem is tudom felsorolni. Az utolsó mondatot látom most, s nagyon a szivemhez szól: " Nagyon szerethet minket az Isten."
Igen, ezt teljes szivemböl hiszem, minden körülmények között. Szerelmesen pedig méginkább, s ez teljesen természetes. viszontszeretve még annál is inkább.
Mert az igazi szerelem viszonzásra vár.
Megragadott leirásod, csak gratulálni tudok hozzá!
Szeretettel: Zsuzsi |
|
|
|
|
|
Re: Újabb vallomás – 19. (Pontok: 1)
- vica2 Ideje: Október 15, vasárnap, 21:25:53
(Adatok | Üzenet küldése) | Kaffka Margit nemcsak költeményeiben lírai, hanem prózájában is.
Gimis voltam, amikor olvastam a Színek és Éveket. Aztán Mária éveit, és sorra következtek Kaffka írásai. Sokáig nem is ismertem verseit. Valóban ő a Nyugat része volt. Nélküle, az ő asszonyisága nélkül nem lehetne teljes az, ami ránk maradt.
|
|
|
|
|
|
|
