| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Békében egymás mellett |
|
vica2
 |
Hazáját szerető ember építette, ma is az ő nevét viseli a hatalmas, robosztus Alma Mater. |
Magasra nőtt öreg gesztenyefák törnek az égbe. Tavasszal elsőként hajtanak zöld leveleket. Öltözködnek, szépítkeznek, hogy megfeleljenek az emberek, vagy a maguk elvárásainak. Nem elégedettek az eredménnyel, bár törzsük egyenes, koronájuk szabályosan terül szét, mégis úgy érzik, szebbek is lehetnének. Ezért ezernyi csillárt gyújtanak ágaikon. Virágaik fényt és pompát adnak az öregedő fáknak. Tudatában vannak fontosságuknak, ekként is viselkednek. Ők ölelik körül az 1600-as években épült templomot, sétányuk összeköti a lelkek otthonát a tudás birodalmával, az 1700-as években épült iskolával. Ezért is érzik oly fontosnak magukat, és hogy még jobban hangsúlyozzák ezt, virágszirmaikba kis piros ereket szőnek, sugallva, hogy a vérkeringést ők szolgáltatják e két épület között.
Így volt ez mindig, évtizedeken át. Valamikor a templomot vár vette körül, védte a betolakodóktól. Az iskola meg meghúzódott - mintegy védelmet keresve -, e tekintélyes épület mellett. Hazáját szerető ember építette, ma is az ő nevét viseli a hatalmas, robosztus Alma Mater. A temetőkertben gyermekek gondozzák e nemes ember sírját, és minden évben szavalatokkal, a megszerzett tudással adóznak emléke előtt. Az öreg iskola sem lemaradni, sem túlszárnyalni nem akarta a védelmet nyújtó szomszédját. A templom meg ott állt és figyelt. Tudta, hogy nemsokára gyermekek népesítik be termeit, élet költözik öreg falai közé. Minden reggel, délben és este a toronyban megszólaltak a harangok, és hírül adták, hogy ideje van a felkelésnek, a délebédnek vagy az esti pihenésnek. Annyi mindent árultak el ezek a harangok! Elmondták, ha meghalt valaki a faluból, még azt is elárulták, hogy férfi volt-e az illető, vagy nő. Az öreg, nagy harang szólalt meg elsőnek, ha férfi távozott, a kis harang jelezte, ha asszony hagyta el a családot, a földi létet.
Hírül adták régen, ha veszély fenyegette a népet, ha ellenség közeledett. Félreverték a harangokat akkor is, ha tűz ütött ki, és segítséget kértek. Ismerték az emberek, értették hangjukat. E két épületet csak egy szép gesztenyesétány választotta el, vagy inkább kötötte őket egymáshoz.
Isten házába szólították a híveket vasárnap, vagy bármelyik ünnepén az évnek, amelyet tiszteletben tartott a falu apraja-nagyja. Sok évet harangozott a nagy harang, de egyszer mintha megváltozott volna a hangja. Vékony csík futott végig karcsú alakján, hangja megváltozott, most kongó, érces hangon szólalt meg, ami már sértette az emberek fülét. Szolgált eleget – mondták -, itt az ideje lecserélni. Mindenkinek fájt a szíve érte, a gesztenyefák mélyeket sóhajtottak, mert nagyon megszokták rezgését az öreg harangnak. Egy nap hatalmas emelőkkel bontani jöttek, és nagy kötelekkel leemelték az öreg harangot Aztán, ahogy sikeresen földre került, a fák tövében meggyötörten, szinte szégyenkezve búslakodott egymagában. Egyszercsak körülvették azok, akiket oly sokszor szólított meg. Nem is gondolta - onnan fentről - hogy bárki szeretheti őt. A körülötte állók mesélni kezdtek róla, s mind olyan dolgokat, amiket ő már majdnem elfelejtett. Aztán valami furcsát érzett, olyat, amit még életében sohasem, talán egyszer, valamikor nagyon régen, amikor megszületett. Emberi kéz simogatta öreg testét. Beleremegett. Senki sem vette észre, csak a föld alatt egy éppen arra szaladó kis gyökér, amely a gesztenyefának szállította volna a friss táplálékot, de most megállt egy pillanatra, annyira meglepődött. Hisz reszket az öreg harang! Álmában sem gondolta volna, hogy képes erre. Pedig néha álmodott, télen kevés dolga akadt, ilyenkor bóbiskolt, de félálomban hallotta, hogy a harang mindig ébren van. Most pedig remeg, egy kéz érintésére. Már nem is egy kéz simogatta, azt sem tudta hány, mert valahogy mindenki arra törekedett, hogy megérintse. Hihetetlen érzése támadt. A torony magasságában soha nem gondolt arra, hogy ilyen jó lehet a simogatás. Már azt sem bánta, hogy felkerült egy hatalmas autó tetejére, búcsút mondott a falunak és lakóinak. Integettek utána, hisz egy lélekharang hagyja el őket. Szinte a lelkükből szakadt ki, és most örökre elmegy… Az autó tetején melegség futotta át hideg testét, megköszönték szolgálatát, most csak ez volt a fontos. További léte már nem érdekelte, olyant kapott, amire harang nem vágyakozhatott volna – érintést, és meleg szívek szapora dobbanását. Csak még azt nem tudta – mert nem ismerte –, hogy miért szipognak, és mi az-az esőcsepp az emberek arcán, hisz sütött a nap, és tiszta, kék volt az ég. Fentről nem látott ilyet, de most érezte, hogy neki szólnak azok, az arcokon leguruló, napfényben játszó igazgyöngyök.
Az öreg iskola épülete csendesen szemlélte az eseményt, de nebulói annál hangosabbak voltak. Az akkori rend, amit a politika diktált, nem engedte, hogy hivatalosan tudomást vegyenek a harang sorsáról. A kíváncsi gyermekszemek csak lestek, mi történik kinn. A tudást osztó emberek látva, hogy itt ma nem lesz tanulás, elrendelték, hogy amíg a harangot lecserélik, mindenki kint lehet. Óvatosan a fal mellett, nehogy valami történjen, mert nem kis dolog leemelni, egy olyan nagy és nehéz harangot. Felsóhajtott az öreg iskola is, amikor kiengedte ajtóin a vidám gyermekeket. Lám-lám, mégsem volt rossz dolog megbújni az öreg templom árnyékában. A gesztenyesor mégiscsak összekötötte a két épületet, és benne a lelkeket. A tanárok is – bár mélyen titkolták – odasomfordáltak és megérintették a harangot, elbúcsúztatták öreg barátjukat.
Még el sem hagyta el a falut az öreg harang, egy másik úton hatalmas autó, egy tiszta fényű, vidám, de nagyságában ugyanakkora, zengő, fényes, új haranggal, lassú tempóban közeledett a templom felé. Ma már nem lesz tanítás, mert amilyen kíváncsian lesték a leemelést, épp oly kíváncsiság övezte az új harang felhúzását is. Ilyen nem történik gyakran, erre várt most mindenki. Nem messze a templom épületétől, a falu tanácsházának ablakairól is eltűntek a függönyök, onnan is bámuló szemek nézték azt, ami tiltott volt. Ki nem jöhettek, de akkor mindenki virágot locsolt az ablakokban, hogy aztán a szem merre néz, azt senki sem firtatta. Az öreg pap új harangot hozatott a falunak, ez mégiscsak nagy esemény. Bár tiltott volt az ima, azért az emberek, ha máskor nem is, de mikor bajban voltak – titokban összekulcsolták kezeiket.
Elkezdődött a munka. Minden épkézláb férfi ott állt a gesztenyefák tövében, kezükben hatalmas gerendák, mintha mind Toldi Miklóssá változtak volna, olyan erővel fogták, támasztották és irányították a felvonó kötelek útját. Egy rossz mozdulat és bármikor lezuhanhat a drága kincs. Délután volt már, a gyermekek elfelejtettek hazamenni az iskolából, a szülök is ott álltak mellettük, és nem nógatták hazatérésre fiaikat és lányaikat. Mindenki lélegzetvisszafojtva szemlélt és izgatottan lesett minden centimétert, amit az új harang megtett, fölfelé a toronyba.
Sikerült, még csak egy pár óvatos mozdulat és a keresztbe tett gerendák már erősen tartják. A toronyban levők meg félelmet nem ismerve, a levegőben, ott fenn a magasban, deszkalapokon lépegettek, hol előre, hol hátra. Aztán egyszer csak felhangzott a kiáltás:
- Kampóra került! Elengedhetitek! A helyén van!
Még himbálózott egy keveset. Kötelet fűztek át rajta szabályosan, ahogy annak lennie kell a harangozáshoz, és készen állt, hogy ő is szolgáljon éveken, évtizedeken, sőt évszázadokon át.
Már majdnem mindenki lejött a toronyból, csak még egy-két ember maradt fenn, és az öreg harangozó. Az öreg, aki elveszítette legjobb barátját, most ismerkedett az új jövevénnyel. Szeretni fogja? Vajon milyen hangon szólal meg keze alatt, minden reggel, délben és este? A harangozó a faluvégen lakott, már apja is ezzel foglalkozott, dinasztia volt az övék. Tőle tanulta meg, hogy hogyan kell megszólaltatni, ismerte minden mozdulatot. Tudta miként kell hírül adni az embereknek a harang hangján azt, ami éppen történt. Meghatódottan nézte a fiatal jövevényt és bizony reszketett a keze, amikor elsőre fogta meg a kötelet. Apja jutott eszébe, aki már rég elment, lánya jutott eszébe, aki itt van mellette, és tudta, hogy utána majd az ő fogja megszelídíteni ezt, a vidám, fényes kis jószágot. Ekkor mélyet sóhajtott, megfogta lánya kezét.
- Ketten szólaltatjuk meg, soha ne felejtsd ezt a pillanatot lányom - mondta és intett.
Lenn a földön csend volt, ebből senki sem vett észre semmit. A gesztenyefák azonban látták az öreg szemében a meghatottságot, a lány lelkében érezték a félelmet, és mintegy bátorítóan meglebegtették leveleiket, friss levegőt küldtek segítségükre. Egy mozdulat – és megkondult az új harang! Hangja más volt, mint a régié. Nincs két egyforma hangú harang, mind más, és más hangon szólal meg, mint ahogy mi emberek is különbözünk egymástól. Ugyanazt érezzük, de valahogy másként, így van ez náluk is – más hangon, de ugyanazt zúgták-búgták: - bimm-bamm-bimm-bamm… Sorsunk és életünk van ezekben a hangokban, keresztelésünktől halálunk napjáig.
Zúgott a harang, egyre bátrabban, erősebben. A bámészkodók lelkében egyre nagyobb lett az öröm, a gesztenyesor is mintha megfiatalodott volna. Bár közeledett az ősz, terméseiket már elhullajtották - a gyermekek gyűjtögették össze iskolából hazamenet, hogy játékokat faragjanak maguknak. Kis székeket és asztalokat a lányok, lovakat meg szekereket a fiúk -.
A lélek ösvényt összekötő fák, most nem vettek tudomást az őszi bágyadt napsugárról. Beleremegtek az új hang hullámaiba, ágaikat kissé kinyújtották, beengedték a fényt, hogy játsszon az új jövevény felületén. Hisz ott aranylott fenn, szikrázott a napsütésben, ma az ö ünnepe volt. Ő fogja összehúzni majd az óévet az újévvel. Ő hirdeti majd a keresztelőket, és még mennyi dolga lesz ezután. Hadd örüljön az új harang.
Öreg házaspár ült az udvaron. Az asszony egy kisszéken éppen a vacsorára való krumplit hámozta. Örege ott motoszkált körülötte. Egyszercsak valami furcsát hallottak. Megállt az asszony kezében a kés, az öreg is hegyezte fülét. Szokatlan hangot hallottak. Estére, mikor megszólal a harang nyáron, fejésre készülnek. Télen, akkora már benn vannak a meleg lakásban. A nagyszobában, két kis ablak között, nagy faragott ruhásszekrény foglalja el méltó helyét. Mellette egy asztal az ablak alatt. Vele szemben két ágy egymás mellé tolva, szép nagy párnákkal és meleg paplanokkal. Az ágy mellett két éjjeliszekrény, rajta egy nagyon apró betűkkel írott könyv. Lefekvés előtt mindketten előveszik azt a kis könyvet, amiben Isten szól hozzájuk, olvasgatnak, és békésen elalszanak.
Most azonban egészen más hangot hallottak, mint a megszokott. Nem értették szavát, pedig ők aztán tudtak mindent róla. A szomszéd, ha nem hallotta, vagy nem volt biztos a dolgában, mindig hozzájuk ment.
- Mi történt, hallották a harangot? – és ők már mondták is, mire harangoznak. A
mostanit azonban nem értették. Egy kisgyermek szaladt az utcán azt szólították meg, hogy mi történt. Aztán némán hallgatták, magukban azon gondolkoztak, hogy lesz-e még idejük megtanulni az új harang szavát.
Estére mindenki hazament. A falu lassan megszokta és megtanulta érteni a templom hívó szavát. Az öreg iskola mellé felépült egy új iskola is. Megszaporodott a gyermekek nevetése az udvaron. Sok év telt el. Most is, mint mindig, egymás szomszédságában áll a templom és az iskola. De átjárható, már nem tiltja senki, hogy lakói lélekben is közel kerülhessenek egymáshoz. A gyermekek éneke egyformán csendül fel az öreg templomban és az öreg, no, meg a fiatal iskolában egyaránt. A gesztenyefák változatlanul bizonygatják évről évre, fontosságukat, hisz ők kötik össze a két épületet a kis sétánnyal. A két „otthon” közé, azonban még beköltözött valami. Hatalmas székelykapu vette át helyét az ormótlan betonkolosszusnak, ami hajdanán az iskola bejárata volt. Nem felejtettek el, építeni egy kaput a templom és az iskola közé. Az iskolai ünnepeken ma már együtt vesznek részt minkét épület képviselői, a gesztenyefák árnyékot és kellemes levegőt nyújtanak a megjelenteknek. Együtt van, ami elválaszthatatlan - Templom és Iskola.
Közeledik az ősz. A gesztenyefák már hullatják leveleiket. Termésük lepotyog a templom és az iskola tövébe. A hazafelé igyekvő gyermekek, mit sem sejtve gyűjtögetik, és tömik tele zsebeiket a csillogó felületű gesztenyékkel. Még nem tudják, majd egyszer valaki elmeséli nekik, milyen fontos szerepet töltöttek be ezek a fák, és milyen nagy csoda, hogy békében él két épület egymás mellett - a tudás és a lélek birodalma, most már reméljük – örökre.
|
Ideje: Október 15, vasárnap, 13:27:45 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Békében egymás mellett" | Belépés/Regisztráció | 8 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Békében egymás mellett (Pontok: 1)
- Noa_Noa Ideje: Október 15, vasárnap, 22:01:41
(Adatok | Üzenet küldése) | Nagyon szép, tiszta hangú, lírai írás, finom szépsége különösen szívbe írható.
Bíztatlak, írj még sokat, - szívesen olvasnám :)
|
|
|
|
|
|
Re: Békében egymás mellett (Pontok: 1)
- Móka Ideje: Október 15, vasárnap, 22:33:56
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Jó volt téged olvasni.Írásodhoz gratulálok.Gyere máskor is, szívesen látunk. |
|
|
|
|
|
Re: Békében egymás mellett (Pontok: 1)
- kerlac Ideje: Október 16, hétfő, 07:52:53
(Adatok | Üzenet küldése) | | Remek stílus, költői szépség. Öröm volt olvasni. |
|
|
|
|
|
Re: Békében egymás mellett (Pontok: 1)
- zsuzsuzsu Ideje: Október 16, hétfő, 20:01:19
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Gyönyörü irás.... és elgondolkoztató. Bárcsak, oh bárcsak igy maradna: békében él két épület egymás mellett -a tudés és a lélek birodalma...
Csak igy lehet teljes az Élet.
Örömmel olvastalak.
Zsuzsi |
|
|
|
|
|
|
