| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Ítélet |
|
vica2
 |
A késő ősz napsugaras délutánja, olyan hétköznapféle lenne, de most nem az. Az indián nyárban most senki sincs a mezőn. |
Valami történhetett ebben a hegyaljai faluban, ami megmozgatta az embereket. Felbolydult, mint a méhkas. Különleges eseménynek kell lennie, mert általában csend van, a csak megszokott munka hangjait viszi magával a szél. A késő ősz napsugaras délutánja, olyan hétköznapféle lenne, de most nem az. Az indián nyárban most senki sincs a mezőn. Furcsa és megmagyarázhatatlan. A szekerek zörejétől hangos utcák most elnémultak, a leszedésre váró kukoricacsövek magukra maradottan állnak lábukon, zizegnek, suhognak a kihalt mezőn. Ellenben az utcák elevenek. Nyikorognak a kenetlen kapuk, s hol innen, hol onnan tódul ki a nép. A Fő utcából családostól indulnak útra, a férfi elől megy magabiztosan, kalap a fején, az asszonya utána lohol, a gyermekek mit sem értve kergetőznek az út porában. Az úribb nép párban, egymást karolva és méltóságukat megőrizve lépkednek, emelt fejjel köszönnek erre-arra. De függetlenül attól, hogy ki, milyen rangot képvisel, úgy tűnik, hogy nagyon sietős a dolguk. A szegényebbek között is van, aki felvette templomba járó ünneplőjét, de akad olyan asszonycseléd is, aki csak úgy otthoni ruhában lohol, rég elindult férje után. Ő a mosogatást befejezte, keze még nedves, csak beletörli kötényébe, amit aztán elrejt mélyen a karján levő, viharvert táskába. A mellékutcákból is tódul, egyre csak gyűl a tömeg. Akik ráérősebbek voltak, már mind elmentek. Utolsó pillanatokban csak azok szaladnak, akik még elvégezték a délutáni munkát, megfőztek vacsorára, és hogy el ne veszítsenek egy pillanatot se, most rohannak.
Hova ez a sietség? Mi történhetett, hogy-hogy ilyen fontos lett egyszerre mindenkinek megjelenni? A válasz egyszerű, de annál eget verőbb. Már régóta rebesgették, de most biztossá vált. - Tárgyalás lesz. Nyílt tárgyalás! Ilyen még nem volt, első esetben hoznak ítéletet valaki, valakik fölött - nyilvánosan. Hadd tanuljanak belőle az emberek. Olyanokat állítanak pellengérre, akik loptak. Loptak a közösből. A faluban ez nem volt olyan nagy kunszt, hisz mindenki tudott legalább egy valakit, aki ugyanezt tette. De ez más, most ítélet születik! A falu népe előtt mond ítéletet a bíró.
- Fújjjj…fújjjj…
- Fújjj… fújjj… - már messziről hallatszik a bent levők moraja. Tele van a kultúrház.
Tömött sorokban ülnek, izegnek-mozognak. A nagy feszültségben, senki sem leli a helyét. Akiknek nem jutott ülőhely, azok a falak mellett egymás hegyén-hátán állnak. A színpad kivilágítva! Ott lesz a tárgyalás! S ott fenn - a hatalom oltárán, fő helyet foglal el egy asztal.
- Ott fog ülni a bíró – sustorognak -, aki kimondja, „a már megszületett ítéletet”. Egyik oldalon az ügyésznek készítették elő a szónoki pulpitust. Ő lesz az, aki felsorolja a vádlottak bűneit. Vele szemben egy hosszú, falábú asztal. Mellette négy szék, egyelőre üresen. Itt az elitéltek néznek szembe szomorú jövőjükkel. Mindhárom asztal vörös terítőt kapott erre az alkalomra. Ügyvéd nincs sehol, nincs asztala és széke, amelyen elhelyezkedhetne a védelem. Mert minek ide védőügyvéd? - Egyértelmű – mondta a párttitkár - a tolvajnak nem jár. Az emberek, lenn a sorok között hangosan beszélgetnek. Mindenkinek van mondanivalója. Fennhangon kommentálják azt, amit a falu hírpostái hoztak-vittek az alszegből a felszegbe.
- Szekerekkel jöttek le az erdőből, örökké hordták magiknak a drága fát!
- A lopott holmiból gazdagodtak meg, szent úristen, állandóan húst ettek!
- S hát még milyen cifra volt az asszonya Jánosnak a templomban!
- A fa nem es volt elég nekik, de még pityókát es hordtak bé a földekről! Abból tellett
cifrálkodásra! - Ilyen, és ehhez hasonló mondatok hangzottak el mindenfelől. S valahogy senki sem gondolt a maga bajára. Lenn, a sorok között mindenkinek tiszta a lelkiismerete. Mindenki múltja patyolatfehér. Ők, ők ott négyen a bűnösek! A két Józsi, Ferenc és János bá! A falu szégyenei! S ha már így van, példát kell statuálni, hogy soha senki ne merjen lopni a közösből. Egyszerre morajlott fel a tömeg. Megérkezett a bíró és az ügyész! Felmentek a pulpitusra. Helyet foglaltak. Kis idő múlva egy oldalsó ajtón jöttek ők, az ítéletre kárhoztatottak. Rabruhában, megbilincselve, lehajtott fővel. Elfoglalták a helyüket. Senkire sem mertek nézni. Titokban remélték, hogy nem jönnek el az emberek a tárgyalásra, hisz mindenki tudta, hogy az a jó, amit sikerül hazavinni szerencsésen a földekről. Sokan dicsekedtek is ezzel egy-egy pohár pálinka mellett a kocsmában. Erre a tömegre nem számítottak. S arra sem, hogy pont a mellüket legjobban verők kiáltják feléjük:
- Tolvajok, tolvajok… - Egyre több „becsületes” ember engedte ki a hangját:
- Tolvajok! Tolvajok! – Már annyian kiabáltak, hogy rendre kellett inteni a
mélyen tisztelt, egybegyűlt elvtársakat.
Hirtelen olyan csend lett, hogy a légy zümmögését is lehetett volna hallani. Kezdődhetett a tárgyalás. Felsorolták az elkövetett bűnöket. Be is ismertek azok mindent. Az utolsó szó jogán még mondhattak volna valamit, de nem bírták felemelni fejüket szégyenükben, tudták, hogy ezután gúnynevet akaszt rájuk a falu népe, és amíg élnek megpecsételődött sorsuk, még akkor is, ha kiszabadulnak. Meg nem szólaltak volna semmi pénzért, de mégis a fiatalabb rab lassan felemelkedett, tétován nézett a bíróra és szót kért.
- A feleségemnek üzenném, hogy ne bánkódjék, hamaroson hazajövök. Addig es
gondoskodjon mindenről, s a gyermekekre vigyázzon erősen, védje meg, ha csúfolódnak velik. - Ferenc volt ez a merész, remegett a hangja, lába, hamar le is ült. Fiatalember, aki alig töltötte be a negyvenet. Három gyermeket nevelt asszonykájával, csendesen, szépen éltek eddig. Korán nősült, a leánykája már úgy tíz éves lehetett. A tömeg hujjongott minden szava után. Ültében lenézett az emberekre, és mintha megbokrosodott volna, emelte magasba a fejét. Négyük közül ő volt az, akit cseppet sem érdekelt az, hogy mit mondanak róla. Büszke volt arra, amit eddig elért. Felesége egy sarokban állva zokogott, de nem akadt emberfia, aki megvigasztalta volna.
- Mindenki álljon fel! Az ítélet kihirdetése következik. – Egyszerre emelkedtek fel,
kalapjukat a kezükbe szorongatták, s levegőt sem véve várták a döntést.
Nyolc évet kaptak! Börtönbüntetést! -
Itt az öregember sóhajt, és megszakítja visszaemlékezését. Unokájának kezdte el mesélni ezt a történetet, amely annyi év után is úgy él benne, olyan elevenen, mintha tegnap történt volna. Már sokszor beszélt erről a gyermekeknek, lefekvés előtt a késő esti órákban. Nem felejtette el azt a napot. Nem úgy, mint mások. Aztán folytatta:
- Az a nagy felhajtás úgy, egy hónapig, ha tartott. Meg volt bolondulva mindenki, erről beszéltek, reggel, délben, este. S mint minden, ez is feledésbe merült. Jöttek más történések, amelyek a frissesség erejével borzolgatták a kedélyeket, s amelyet mind megbeszélt, vitatott a falu. Születések, lakodalmak, temetések fűszerezték a hétköznapokat. Élt mindenki a maga módján, továbbra is onnan szerezte be a mindennapit, ahonnan tudta. Ezután is az erdőből vágták ki a tüzelőnek faló fákat, s hozták haza szekereikkel. A mezőről meg bekerült a pityóka, törökbúza a konyhára s a gazdaságokba. A tárgyalás nem változtatott meg semmit. Minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Eleinte még óvakodtak, de aztán egyre bátrabban nyúltak a „közöshöz”. Minek félni? Már megbűnhődtek a lopásért, akiket elzártak, vezekelnek mindenki bűnéért.
Az elitéltek hamarabb szabadultak, jó magaviseletükért kedvezményt kaptak. Egyszercsak azt vették észre az emberek, hogy mind a négyen otthon vannak. Akkor még néhány napra felelevenedett a tárgyalás, és annak körülményei. De olyan régen történt, hogy már senki sem emlékezett, vagy nem akart emlékezni. Mindenki tagadta volna, hogy ott volt a teremben. Aki meg beismerte, az is másra hárította át a felelősséget, valaki más – rendszerint a szomszéd – beszélte rá, hogy menjen, mert ő bizony egy cseppet sem volt kíváncsi a szerencsétlenekre. Mivel, ugye nemcsak ők loptak, csak hát őket fogták meg. Meg aztán arra is rájöttek időközben, hogy az egyik elitélt haragosa volt az elnöknek.
- Bosszú volt az egész – legyintettek. Szabadulásuk első hetében már munkát kaptak, dolgozni kezdtek, és pár év múlva, senki sem foglalkozott velük.
- Csak én nem felejtettem, és nem es felejtem el soha – erősködött ismét az agg ember.
- Nagyapa, miért nem felejti el? - Kérdezősködött a nagyobbik lányunoka, aki maga is már
édesanya volt, de olyan sokszor hallott már erről a tárgyalásról az öregembertől, hogy elhatározta, most nem enged, kifaggatja.
– No, meséljen papa, mondjon el mindent, mert már régen a begyében van valami, bökje már ki. Mi történt még akkor? Valaminek történnie kellett. Mondja már el!
- Jól van leányom, ideje es lesz már megszabadulni ettől, de eddig nem akartam fertőzni a tü lelketeket ezzel. Lassan már én es elköltözök ebből a világból, nem hallgatok tovább. - Maga elé nézett, egy fehér zsebkendőt szorongatott a kezében. A múltat fürkészte, amikor még Ferenc a szomszédja volt.
- Honnan kezdjem? Én es ott voltam a tárgyaláson. Farkasszemet néztem a szomszéddal, pedig akkor még nem tudtam, hogy az ördöggel nézek essze. Még sajnáltam es a szerencsétlent. Főleg azért, mert három gyermeket hagyott maga után, s az asszonyt. Csak évekkel később szembesültem azzal, amitől most es felfordul a gyomrom, s kinyílik a bicska a zsebemben.
- Nagyapa! Mondja már, mi volt az a nagy titok? Többet loptak, mint amennyiért elítélték? Gazdagok voltak titokban és nem jött rá a törvény embere?
- Ej lányom, bárcsak az lett volna! Nem foglalkoznék én már vele. Akkor, amikor az ítéletet kimondták, ha tudtam volna, amit utána megtudtam, hóhérkézre adtam volna a gazembert. – Az öreg egyszerre elvörösödött és indulatosan felállt a székről. Unokája már attól félt, hogy valami baja esik. Ezért csitítgatni kezdte.
- Hagyja már a fenébe papa azt a régi mesét, minek idegesíti magát ezzel! Nyugodjon már meg. Beszélgessünk másról. – Az öreg megívott egy pohár vizet, és rászólt az unokájára.
- Most mán hagyj, hadd beszéljek. A magára maradt feleséget és a gyermekeit mindvégig
segítettük. Szinte a magunkénak éreztük őket, semmi jóból sem hagytuk ki, megboldogult nagyanyáddal együtt. A gyermekektől most sem bánom, de az-az asszony, az nem érdemelte meg. Még azután es segítettünk rajtik, miután Ferenc hazajött. Osztán egy napon, Ferenc felakasztotta magát.
- Ez volt a nagy titok? Ezt mindenki tudta. Szegény nagymama is mesélt erről a szomszédról, mielőtt elment volna.
- A nagyanyád? Erről nem tudtam. Látod lányom, hiába gondolom, hogy mindent tudok, még engem es érnek meglepetések! Jaj, szegény asszony, úgy halt meg, hogy nem beszélhetett róla senkinek. Istenem, hogy én nem gondoltam erre! Milyen nehéz lehetett galamblelkének ez a nagy teher!
- Aztán mi az a nagy teher? Az, hogy Ferenc felakasztotta magát?
- Elmondom fiam. Ferenc leánya egy este, keserves sírással jött át hozzánk. Az asszonnyal beszélgetett, én csak tőle tudtam akkor meg, hogy miért rí annyira. Hát ugye azt, hogy es mondjam el neked lányom, hogy Ferenc, az a gazember, használta a lányát. Miután kiszabadult a fogságból mán nem nyúlt a feleségéhez, de a lányát egyre többször húzta a paplana alá. S a felesége es tudott erről, mert a szeme előtt történt.
- Uramisten! – szörnyülködött el az unoka, és hamar elküldte kislányát játszani. Ne hallja ez a gyerek, igaz még kicsi, de azért ne legyen itt. Úgy érezte, hogy még a gondolata is fertőző annak, amit hallhat.
– S mit csinált a nagymama? – érdeklődött tovább.
- Tudod, az úgy volt, hogy a leánykának immár elege lett az apjából. Félt tőle. Reszketett. Elmondta, megöli magát, ha az apja még egyszer hezza nyúl. Ma pedig biztosan ezt teszi, mert még nem jött haza. Ha késik, mindig részegen jön meg, és ilyenkor első dolga az, hogy eszik, a feleségét kiküldi aludni a csűrbe, vagy a nyárikonyhába. Ebből ő már tudja, hogy az apja vele akar hálni. Mindig durván bánt vele, még meg is verte. Szerencsétlen kislány, vékony egy teremtés volt. Nem es úgy nőtt fel, mint a többi gyermek. Örökké csendes, visszahúzódó volt, nem olyan, mint az osztálytársai. Sokszor elnéztem, örökké bújta a könyveket, és menekült az emberek elől. Csodálkoztam is rajta, mert sem az apja, sem az anyja nem volt olyan szerényke. De egyikük famíliája sem.
- Nagyapa, mi történt mondja már tovább – nógatta az öreget, aki már meg sem bírta volna állni, hogy elhallgasson, így hát folytatta.
- A feleségem hosszasan beszélgetett a kicsi lánnyal. Ágyat vetett neki, lefektette, és csak azután jött ki a konyhába. El sem tudtam képzelni mi történt, hol van az anyja, hát az apja, és miért aluszik nálunk az a gyermek? Aztán az asszony elmesélte, hogy s mint állnak a dolgok. Erősen felmérgelődtem. Akkor este nem mentem át, de másnap reggel igen. Beszéltem a leányka anyjával, és az apjával. Megmondtam, hogy másnap menyek a városba, és feljelentem. Addig a gyermek nálunk marad. Úgy merészeljék a küszöbömet átlépni, hogy baltával vágom le mind a kettőt. Meg es tettem volna fiam, meg én…
- Na, feljelentette nagyapa?
- Épp készültem volna a vonatra. Borotválkoztam, amikor sikoltozást hallottam a szomszédból. Akkor talált rea a felesége, a gazember Ferencre. Még valamikor éjjel kötte fel magát. Nem akart börtönbe menni, vagy túl rászeg volt. Mittudom én! -
Úgy tűnt, hogy az elbeszélés eddig tartott. Az öregember már nem kapkodta a levegőt, de azért egyhelyben maradt. Szótlanok voltak mindketten. Ültek a csendben, csak a lemenő napfény játszadozott az ágak között, és egy pók fonta szorgosan hálóját. Amarra meg egy fecskepár reptette fiait, készítette fel őket a hosszú útra. Csiviteltek, szeretgették kicsinyeiket. Az öreg fecske néha messzire szállt, aztán a csőrében étellel tért vissza, amit kicsinyei nagyra tátott csőrébe dugott. Mindketten azt nézték. Kerülték egymás tekintetét, mert olyan kegyetlenségről esett most szó, ami megnémítja a beszélő embert. A szó bennragad, az ész megáll!
- Jajj, kicsi unokám, ha akkor, egy életre elítélik! – kiáltott fel a mély csendben az öreg!
- Minden más lett volna! Legalább az-az ártatlan leányka nem élt volna évekig az apja uralma alatt. De ki tudta akkor?
- Mit nagyapa? Akkor sem kapott volna ennél többet lopásért, akármilyen kegyetlen rendszer is volt.
- Nem! A lopásért nem!
- Hát akkor miért? Még van valami, amiről nem tudok?
- Van bizony, kicsikém. Tudd meg a teljes igazságot. Az apja temetése után a gyermek, mesélt még valamit. A szörnyűséget, amit csak akkor tudott elmondani, amikor már biztonságban érezte magát.
- Papa, ennél, mi lehet még kegyetlenebb?
- A kegyetlenségnek nincs határa. Hidd el jányom, sokat megértem, s tudom. Amit elmondott a kicsi lány, az maga volt a pokol. A kislány zokogva, nyakamba kapaszkodva vallotta be, hogy legelőször az apja akkor nyúlt hozzá, mielőtt börtönbe került. Tízévesen, egy nappal letartóztatása előtt vérbe fagyva hagyta az ágyon magzatát! A tárgyaláson, magával az ördöggel néztem farkasszemet. S én akkor sajnáltam a szerencsétlennek hitt embert! Az annyát es megvetem, mert tudott mindenről, látta lányát felnőni félelmeivel, de méges siratta az urát s visszafogadta azt az embert, aki megbecstelenítette családját.
- Nagyapa ismertem én azt a lányt? Ki az? Mi történt később vele?
- Hogy ismerted-e? Hogyne ismernéd! Elárulok neked egy családi titkot. Őrizd meg, és soha se mondd el senkinek, csak majd egyszer, ha nagyon öreg leszel az unokádnak, vagy gyermekednek.
A nagynénéd, anyád leánytestvére az a kislány, akiről eddig szó volt. Elköltöztünk abból a faluból, és én soha sem mentem vissza, pedig visszakívánkoztam. Ott születtem. Ott vannak szüleim s rokonaim sírjai. Erőt vettem magamon ezidáig, de mielőtt meghalok visszamenyek elbúcsúzni kedveseimtől. A kis Katit – Kati nénédet –, nevemre vettem. Nagyanyáddal felneveltük, szeretgettük, s tanítattuk. Benne es mély nyomokot hagyott a múltja. Gondozónő lett, hisz tudod. Mindig a legszerencsétlenebb sorsú embereket keresi, de főleg a hasonló helyzetbe került lányokról gondoskodik. Adni, folyton adni akar. A megmaradt derűt és fényt, ami benne még megmaradt. Azt osztogassa most szét a szerencsétlen sorsúak között. -
Unokája semmit sem válaszolt, nagynénjére gondolt, és szeméből patakzottak a könnyek. Eddig azt gondolta róla, hogy nem normális, amiért mindent úgy a lelkére vesz. Mindenét elosztogatja. Hát ezért! És ő még pálcát tört volna fölötte! Mondhat bárki ítéletet egy másik ember fölött? Nagyapja mellére borult és úgy zokogott, aztán egy gyöngéd mozdulattal felemelte az öreg kezet, könnyes csókjával érintette. Papája erre semmit sem szólt, csak még erősebben ölelte magához unokáját.
A pók befejezte napi munkáját. Az este is leszállt már. Ágyába fektették a dédunokát, aki a dédi meséjétől hamarosan álomba szenderült. Este még sokáig ültek kinn, nem volt kedvük nyugovóra térni. Az iszonyat még ott volt a levegőben. Évtizedek titka és iszonyata, ami most végre kiszabadult az öreg lelkének fogságából.
|
Ideje: Október 25, szerda, 15:03:35 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Ítélet" | Belépés/Regisztráció | 2 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Ítélet (Pontok: 1)
- Noa_Noa Ideje: Október 25, szerda, 18:40:11
(Adatok | Üzenet küldése) | Különös hangulatú és olvasmányos az írásod, Évi.
Egy egészen furcsa világba kalauzolt el.
Új színfolt vagy te is - a Magazinban mostanában megjelent új, ígéretes csapat tagja :)) |
- Re: Ítélet - vica2 Ideje: Október 26, csütörtök, 15:35:18
|
|
|
|
|
|
