| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Kutyahűség |
|
bogumil
 |
Felöltözött menyasszonyi ruhájába. Bevett két összemarék szívgyógyszert, megivott rá egy üveg bundapálinkát és Pemete mellé feküdt a ravatalra. |
1.
Dalma néni éppenhogy betöltötte az ötvenhatodik életévét, amikor nyugdíjazták. Még örült is neki, hiszen férje két éve nyugdíjba vonult, igy több időt tölthetnek együtt. Lehet majd nagy kirándulásokat tenni a hegyekbe, tóvidékre. Régi tervük volt, hogy beülve viharvert Trabantkombijukba egyszer, ha majd nyugdíjasok lesznek, végigbarangolják az országot. Feltétlenül meg akarta tekinteni az Őrséget, Göcsejt, a Nemzeti parkokat, Ópusztaszert, a Feszti Körképet és még sokminden nevezetességét az országnak.
Tervezgették férjével, hogy vesznek egy kis lakókocsit és majd az unokákat is viszik magukkal, ahogyan cseperednek. Azonban a sors, ez a nagy kombinátor közbeszólt. Már a lakókocsit is megvették, és a vizsgáztatást intézte a férj, amikor panaszkodni kezdett, hogy fullad. Úgyérzi, minden lélegzetvételnél ki akar szakadni a mellkasa. Az orvosi vizsgálat hamar kiderítette, hogy hörgőrákja van, de már a gégére is átterjedt. Műtétre nincs lehetőség.
Árpád okos ember volt. Tudta, hogy a rák ellen nincs orvosság. Megkérdezte az orvost mennyi ideje, van még hátra, amig tevékenyen tudja intézni a dolgait, elrendezni a családot. Az orvos egy-másfél évet jósolt neki. Hű nejével megbeszélgették a dolgokat, és nekikezdtek az országjárásnak. Mindketten erős és szilárd jellemek lévén, nem lázadtak. Tudták, hogy a halál ellen nincs orvosság. A még hátralévő időt boldog, felhőtlen szemlélődésben, lelki katedrálisuk építésével akarták eltölteni.
Fiuknak és kis családjának fogalma sem volt arról, hogy a papának végzetes kór támadta meg a szervezetét. A nyári szünetben még elvitték az unokákat Ó Pusztaszerre, hagy ismerkedjenek a történelmünkkel. Aztán a Tiszatónál kempingeztek még egy hetet, felhőtlen boldogságban élvezve a nyár örömeit. A papa szeptemberben ágynak esett. Dalma nem engedte kórházba vinni. Magára vállalta gyomorszondával való táplálását, a pelenkázást. Október végén szenderült át a másvilágra.
Annak rendje, módja szerint eltemették, elsiratta a család, rokonok, barátok, ismerősök. Dalma pedig elkezdett berendezkedni az egyedüllétre. Tervezgette, hogy, majd beiratkozik a Könyvtárba, rendezvényekre, színházba, múzeumokba fog járni. Beiratkozik a Természetjáró Szövetségbe és társaságra lelve nagyokat, túrázik majd. Már ki is nézte a túrabakancsokat, hátizsákot, amikor a végzet kopogtatott az ajtón. Fiáék kétnapos továbbképzésre indultak a fővárosba egy ködös novemberi hajnalon. A gyerekeket a nagymamára bízták. A halálhírük előbb ért haza, mint ahogy a továbbképzés elkezdődött volna. A ködös, csúszós főúton egy kamionnal frontálisan ütközve szörnyethaltak.
2.
Dalma ezt a katarzist is túlélte. Nem maradt egészen egyedül, hiszen ott maradtak neki az unokái. Nem lehetett egy percre sem kiakadni, siránkozva elgyengülni, mert az unokáinak a biztos támaszt kellett látniuk benne. Annak rendje és módja szerint elrendezte a hagyatéki tárgyalást, a gyámságot és az árvaságit. A lakást a gyerekek nagykorúságáig zárolta a hatóság. Tehát nem lehetett eladni az örökségüket. Az árvasági, családi pótlék, nevelési segély és az ő nyugdíja éppen annyira futotta, hogy a két lakás rezsijét kifizessék, és szerényen fenn tudják tartani magunkat. Mivel a gyerekek kamaszkorba léptek: a kislány 13 a fiu 15 éves volt, igy egyre több volt az igényük, hogy ne maradjanak le társaik mögött sem ruházkodásban, sem Internet, DVD, Házimozi és más luxuscikkek tekintetében. Első dolga volt, hogy a gyerekek lakását kiadta főiskolás diákoknak albérletbe. Ez a lakás rezsijét fedezte és azon felül még maradt annyi, amivel a gyerekek ruházkodását elsőrangúan biztosítani tudta a koruknak megfelelően.
Aztán gondolt egyet, merészet és nagyot. Elhatározta, hogy még a nagymamájától tanult cérnametélt, leveskocka, vastagmetélt és más tészták házilagos gyártásába fog. Nem érdekelte a Hatósági Engedély! Kiragasztott a tízemeletes szalagház liftjébe egy felhívást, hogy Dalma háztészta rendelésre kapható özvegy Kukucska Árpádénál a nyolcadik emelet kettőben. A felhívásnak óriási sikere lett.
Egyre nagyobb igénnyel léptek fel a lakók, miután megismerték a csodálatos háztészta izét, varázsát. A csomagolást is megoldotta. Vett egy műanyag fóliázó gépet. A gyerekekkel a számítógépen címkéket nyomatott és beindult a verkli. Ő gyártotta a tésztákat, a gyerekek csomagoltak. Amint nőtt a forgalom, fejlesztésbe fogott és a papa hajdani, most lomtárnak használt dolgozószobáját kiürítette, és berendezte tésztaüzemmé. Híre terjedt, mint a szélvész. Katika és Karcsika is besegítettek szabadidejükben. Katika ellesve a munkafogásokat a gyártásban, míg Karcsika a csomagolásban és a házhozszállításban jeleskedett.
Szépen megéltek a maszekolásból, hiszen a szalagháznak kisebb falunyi lakosa jó felvevőpiacnak bizonyult. Aztán jöttek a különböző kérések. „Dalmanéni, maga olyan ügyes, nem vállalná el a szülinapi, névnapi torta elkészítését, díszítését? Aprósütemények, rétesek sütését?” Dalma természetesen elvállta azt is. Beállítatott egy szuper villanysütőt és sültek a piskóták, rétesek, aprósütemények. A szomszéd maszek cipőboltból szerezték be a kartondobozokat. Felcimkézték és máris lehetett megtölteni.
A gyerekek áldott jó gyerekeknek bizonyultak. Mindketten elvégezték a középiskolát. A nagylány beiratkozott a helyi főiskola Marketing Menedzser szakára, míg Karcsi a Gépipari Technikumot elvégezve megszerezte a minősített hegesztői vizsgát és elhelyezkedett a vasgyárban, a Vasszerkezeti Üzemben. Nem telt bele sok idő: kinevezték művezetőnek és bekopogtatott a szerelem. Huszonnégyévesen megházasodott és beköltöztek az örökölt lakásukba. Az esküvői vacsorát a közeli vendéglőben rendelték meg, de a süteményeket azt a nagymama készítette. Ehhez ragaszkodott.
Pár év mulva a nagylány is végzett a főiskolán és a fővárosban kapott állást. Hamarosan nála is kopogtatott a szerelem egy fővárosi ügyvéd személyében. Katika is férjhez ment. Kirepültek a gyerekek. Észre sem vette, hogy pillanatok alatt hetven éves lett. Mivel már nem volt szükség a pénz kitermelésre, fokozatosan megszüntette a tésztaüzemet. Igen ám, de most újra rátört az egyedüllét, a magány érzése. – na, most majd megveszem azt a hátizsákot, bakancsot, túrázni fogok! Világot járni! – gondolta és miután kifújta magát, elindult hátizsáknézőbe. Meg is vette.
3.
Amint hazafelé ballag az úton, az egyik utcára kitett kuka tetején egy dobozt pillantott meg, ahonnan gyereksíráshoz hasonló hangok szűrődtek ki. Odasietett, és legnagyobb meglepetésére a dobozban három, pár napos kis kutyakölyköt pillantott meg. Amint meglátták föléjük hajoló arcát, panaszosan nyüszíteni kezdtek. Dalma nem sokat teketóriázott. A hátzsákjába pakolta őket és továbbindult a hazafelé tartó úton. Útközben vett egy liter tejet. Alig várta hogy édes terhével hazaérjen. Egy nagyobb dobozban rossz, régi teddiber béléssel kibélelt fészket készített nekik és behelyezte őket. Végigsimogatta valamennyit, majd beült a TV elé a fotelba, rágyujtott és elmerengve fújta a gondűző füstöt. Miközben a TV villódzó képernyőjére meredt egymást kergették gondolatai. Hogyan tudná őket megetetni? Olyan kicsik, hogy a cumi nem fér a szájukba. Injekciós tű nem volt a háznál. Aztán beugrott: a mintaíró! Amivel a tortákat, süteményeket szokta színezett tejszinhabbal, marcipánnal díszíteni. Gondolatát tett követte. Előkereste az írókát. Megtöltötte, és a kiskutyák szájába fecskendezte a langyos tejecskét.
Tudta, hogy ez nem maradhat így. El kell helyezni őket a kutyamenhelyen. Felhívta a városi tudakozót, ahol megadták a telefonszámot és a címet is. Felhívta őket, elmondta, miről van szó. Előzékenyen vállalták a kutyusok dadaságát, csak el kellett hozzájuk vinni. Reggel legelső dolga volt, hogy etetés után a teddiberrel kibélelt hátizsákba rakva elvigye a kiskutyákat a menhelyre. Ott nagyon előzékenyen fogadták. Végigvezették a menhely lakói között. Kíváncsian és sajnálkozva nézegette a gazdira váró kutyusokat. Egyszercsak egy különálló ketrec elé értek. A ketrecben egy félszemű, korcs eb, mint később kiderült: óriás foltoshátú ratter nézett rá bánatos félszemével. Mint utóbb megtudta, légpuskával lőtte ki a gonosz szomszéd a hangosan ugató eb egyik szemét.
A kutya látványa és tekintete, megigézte. Valósággal a földhöz szegezte. Moccanni sem tudott. Megállt a ketrec előtt. És akkor valami furcsa dolog történt. A kutya valami földöntúli hangon elkezdett nyűszitve sírni. Ép jobbszeméből potyogtak a könnyei. Kísérői döbbenten álltak mellette és nem tudtak megszólalni. Dalma intett nekik, hogy nyissák ki a kennel ajtaját. Miután kinyitották, a kutya kétlábra állt, Dalmához lépdelt és mancsaival átfogta az asszony vállait, pofáját arcához nyomta és recés nyelvével viginyalta a pergamensárga arcbőrt.
Ezzel a kutya sorsa eldőlt. Miután kiállították a passzust Dalma kilépett a kutyamenhely kapuján. Mellette peckesen lépdelt új társa Pemete, a félszemű, korcs, foltoshátú ratter. Szokványos történet! Legyintenének sokan, de ez valahogy mégis más volt. Dalma miután hazavitte az ebet, az ágya elé terített rongyszőnyegen jelölte ki barátjának, hű társának a fekhelyét. Úgy éltek, mint hajdanán, néhai férjével, Árpáddal. TV nézés közben a lábaihoz kuporodó, és tekintetét róla ne nem vevő kutyával osztotta meg véleményét. Félszavakból, gesztusokból is értették egymást. A kávét két személyre főzte. Egyet a kutyának, egyet magának.
Ha egyetértettek valamiben, a kutya vakkantott egyet és nedves orrával megdörzsölte Dalma arcát. A napi, háromszori séta során mindenki a furcsa pár után fordult. Pemete nyakában egy gyékényszatyor lógott. Ebben tartotta Dalma a személyi iratait, pénzét, buszbérletét. Tudta, a zsebmetszők meg sem merik kísérelni a kutya kifosztását. Lassan megszokták őket a népek és fel sem tűntek már senkinek.
Három, négy éve is van annak már, hogy a szencácós eset megtörtént, amiért meg kellett írjam ezt a novellát. Egyik délelőtt Dalmát valami különleges félelemérzet fogta el. Fejében mintha milliom egy hangya mászkált volna. Agyát forróság öntötte el. Először csak tátogott, hang nem jött ki a torkán. Aztán egyensúlyérzékét vesztette el, és a padlóra zuhant. Mint később kiderült agyi történést (strok-ot) kapott. Pemete azonnal a helyzet magaslatára emelkedett. Mancsaival lenyomta az előszobaajtó kilincsét. Orrával kilökte az ajtót és a folyosó közepére ülve, valami túlvilági hangon elkezdett tutulni. Olyan fájdalom volt a hangjában, hogy aki meghallotta annak a szíve meghasadt a bánattól.
Szerencsére a 4-es lakásban lakó Mancinéni otthon tartózkodott. Azonnal kirohant a folyosóra. A kutya látványa elborzasztotta, de vacillálásra nem maradt ideje, mert az eb hatalmas állkapcsai vasmarokként szorították jobb csuklóját és húzták befelé a lakásba. Mikor beértek, Mancika a döbbenettől majdnem elájult. A kutya elengedte és fogaival leemelte a telefonkagylót. A szomszédasszony első döbbenetéből magához térve a mentőket tárcsázta. Hét perc alatt kinn volt a rohammentő. Dalmát azonnal a strok-osok elkülönített osztályára szállították
Pemete, gazdája felgyógyulásáig nem tágított mellőle. Főorvosi engedéllyel megengedték, hogy az ágya mellé lerakott rongyszőnyegen őrizze gazdája nyugalmát. Dalma két hét alatt teljesen meggyógyult. Mikor búcsút intettek a kórháznak, még nem gondolták, hogy mit tartogat számukra a sors. Pemetét a kórházigazgató javaslatára felterjesztették életmentő érdemrendre. A Köztársasági Elnök grandiózus ünnepségen, saját kezeivel akasztotta a kutya nyakába az Életmentő Érdemérmet. A kutya vakkantott egyet, majd szájába vette a jutalmat tartalmazó pénzesborítékot, és Dalma mögé besorolva a viharos tapsban kitörő meghívottak sorfala között elhagyták az Országházat.
Hét boldog esztendőt töltöttek együtt, mikor is Pemete jobblétre szenderült. Dalma felravatalozta. Napokig szótlanul járkált az immár megüresedett lakásban. Úgy érezte, hogy ezt a végső csapást már nem bírja elviselni.
– Édes, jó istenem, te biztosan tudod a választ: mennyit bír az ember? – szállt a melléből kiszakadt sóhajtás az égbe és ezzel elszakadt nála cérna.
Felöltözött menyasszonyi ruhájába. Bevett két összemarék szívgyógyszert, megivott rá egy üveg bundapálinkát és Pemete mellé feküdt a ravatalra. Két év mulva találtak rá mumifikálódott tetemeikre. Rokanai, unokái, szomszédai sem keresték őket. Nem hiányoztak senkinek. Az emberek könnyen felejtenek.
|
Ideje: November 24, péntek, 10:46:17 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Kutyahűség" | Belépés/Regisztráció | 12 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Kutyahűség (Pontok: 1)
- zsuka49 Ideje: November 24, péntek, 11:57:10
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Gyulám ezt igazán be tehetted volna a versenybe, olyan szép kis történet!!!:)))
Zsuzsi |
|
|
|
|
|
Re: Kutyahűség (Pontok: 1)
- tokio170 Ideje: November 24, péntek, 15:51:21
(Adatok | Üzenet küldése) | | Nagyon érdekes történeteket írsz, bár a vége most kicsit meseszerű. |
|
|
|
|
|
Re: Kutyahűség (Pontok: 1)
- pacal2 (pacal2@freemail.hu) Ideje: November 24, péntek, 17:11:51
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Szia bogi!
Nagyon szép történet!
Nagyon élveztem olvasni!
Megint tanítottál!
pacal(Laci)
|
|
|
|
|
|
Re: Kutyahűség (Pontok: 1)
- stelltesor Ideje: November 26, vasárnap, 15:39:30
(Adatok | Üzenet küldése) | | Bogi, köszönöm, hogy olvashattalak. Én egyáltalán nem tartom és nem is tarthatom meseszerűnek a befejezést. Rengeteg hasonló, ilyen valós, tragikus történetet olvastam olasz napilapok hasábjain: «...Rokanai, unokái, szomszédai sem keresték őket. Nem hiányoztak senkinek. Az emberek könnyen felejtenek...» - sajnos majdnem mindennapos a sok, egyéb más emberi tragédiák mellett... |
|
|
|
|
|
|
