| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Jön..., jön..., jön..., az «Osservatorio Letterario» 2007. 55-56. sz |
|
stelltesor
 |
Az idővel való versenyfutás első körét sikeresen megtettem. |
Elkészültem az «Osservatorio Letterario» 55-56., tavaszi dupla számával, leadtam sokszorosításra. Ha elkészült, nem marad más hátra, mint a példányok összefűzése, borítékolása és feladása az előfizetőknek, ill. akik megrendelték ezt a példányt.
Ez alkalommal még terjedelmesebbre sikerült: 100 oldalra, aminek bizony meglesz a negatív anyagi vonzata, de azt hiszem mégiscsak megérte a benne lévő anyagok megjelentetése.
Ez a szám az új esztendőnk, 2007 első száma, három évnyi távolságra a XXI. század első évtizedének végétől! Szinte döbbenetes az idő rohanása, az évek észrevétlen múlása!
Ki gondolta volna, hogy 40 évvel ezelőtti nyáron, mint gimnazista két hetet dolgoztam először és kerestem meg életem legelső fizetését a veszprémi «Szigeti József» faárugyárban, ami ma már, ha jól emlékszem ezen a néven már nem létezik. Az is hihetetlennek tűnik, hogy 35 évvel ezelőtt újságírói stílusban írtam a pécsi Tanárképző Főiskola – a mai «Janus Pannonius» Tudományegyetem jogelődje – magyar-ének szakos felvételi vizsgájára a magyar irodalmi dolgozatomat. Vagy, hogy ne említsem, 30 évvel ezelőtti nyáron, mint főiskolai hallgató újságíró-gyakornokként dolgoztam a veszprémi megyei lapnál, a «Napló»-nál a MÚOSZ «Újságíró kerestetik!» c. pályázatán való részvételem következményeként: MÚOSZ-ajánlással a kezemben jelentkezhettem a főszerkesztőnél újságíró-gyakornoknak! De az is hihetetlen, hogy 28 esztendő telt el a tanári diplomám kézhezvételétől, s már 23 év Olaszországba érkezésem első napjától! Ugyancsak egy szempillantás alatt teltek el az évek 1997. októberétől, a lapom megalapításától és 0. számának megjelenésétől. Ki tudja, hogy megadatik-e majd még nekem egy újabb tíz évnyi lapkiadás... Szeretném remélni... De az élet kiszámíthatatlan...
Még ha nem is úgy alakultak a dolgok, ahogyan szerettem volna, ahogyan reméltem, ennek ellenére az «Osservatorio Letterarió»-nak sok szépet köszönhetek: Először is, hogy így lehetőségem nyílt bizonyos szempontból folytatni eredeti foglalkozásom, a magyar és a történelem oktatását és az újságírást, ezen felül a magyart mint idegen nyelv oktatását felnőtteknek, szak- és műfordítást, tolmácsolást nemcsak a lapom számára, hanem alkalmakként hazai és külföldi intézményeknek, oktatási- és kulturális intézményeknek. Ezen kapcsolatok révén megismerhettem sok értékes írót, költőt, műfordítót, tanárkollégákat, kutatókat, tudósokat a világ minden tájáról és így alkalmam nyílt gondolatokat cserélni irodalmi témákról vagy egyéb kutatási eredményekről. E folyóiratnak köszönhetem, hogy sok tanítványom rám talált 24-28 év után kellemesen visszaemlékezve óráimra. Olvasván ezeket a sorokat, valóban meghatódom és elfog a nosztalgia az abbahagyott oktatói és pedagógiai tevékenységem után. Kell-e annál több egy tanárnőnek, hogy ennyi év távlatából is köszönetet mondanak az értük végzett munkáért? Szívet melengető érzés az is, hogy nemcsak volt tanítványaim keresnek fel, hanem azok ismerősei, vagy barátaik, akiknek akkor esetleg órákat helyettesítettem, vagy egyszerűen az iskolájuk tantestületéből emlékeznek rám. Szívesen emlékszem vissza azokra az évekre, de csak az akkori, «másként gondolkodó» családunk ellen irányult politikai hajszától mentes időkre. Mindenesetre nagy örömömre szolgál, hogy több mint két évtized után sem felejtettek el. Egy nagyszerű emberi és szakmai élmény ez!
Ezen bevezető gondolatok után hadd ajánljam a folyóirat függelékét, ahol csak magyar nyelvű írásokat lehet találni: néhány verset, elbeszélést, esszéket. Ezek közül a Fullextrán már megelőlegeztem néhány írást, gondolatot, s most íme nyomtatott formában is olvashatók.
Felhívnám a figyelmet Plivelic Iván «Az én forradalmam» c. könyvére, amely egy 1956-os fiatal magyar forradalmár rendkívüli tanúsága. Köszönet a szerzőnek azért, hogy a forradalom 50. évfordulójára megjelenthette ezt a könyvét, ami hiánypotló is egyben.
E könyvben olvasott visszaemlékezésekből hiteles képet kapunk a budapesti harcok helyszínének egyikéről, ahol az ifjú katona, Plivelic Iván harcolt. Egyszerű, közvetlen szavakkal meséli el az eseményeket 30-40 év távlatából emlékeinek legmélyebb zugából felidézve. A könyv tulajdonképpen 17 esztendeig lappangott a szerzőben, míg végre most összeállt az egész.
A forradalmáról és arról, hogy miként akart megváltozni, hogyan tudott egy más emberré válni. Egy olyan forradalomról is szól, amely fontosabb a fegyveres küzdelménél.
A szerző az előszóban felhívja az olvasók figyelmét, hogy ez a könyv olyan publikálatlan, ismeretlen történetet tartalmaz, amely néhány bátor fiatalról szól, akik 1956. novemberében öt napig ellenálltak a szovjet hadseregnek megakadályozva számukra az egyik főútvonal használatát. Ezek a fiatalok november negyedike és nyolcadika között jelentékeny kárt okoztak az elnyomóknak Pestszentlőrincen, az Üllői út mentén, amíg a halál véget nem vetett ennek a heroikus ellenállásnak. Eddigi tudomásunk szerint az 1956-os budapesti harcok ezen része mind a mai napig sehol nem jelent meg nyomtatásban.
Plivelic Iván közli velünk olvasókkal, hogy valószínű egyike azon túlélőknek, talán csak az egyetlen, aki egyáltalán képes még leírni, hogy milyen véres események is történtek a kis csoportjával, amely megtisztelte azzal, hogy a vezetőjének választotta. Akkori bajtársai emlékére írta le a küzdelmeiket, élményeiket, pontosan, úgy, ahogyan lefolytak, semmit nem vett el belőle, semmit nem tett hozzá a megtörtént valósághoz.
A szerző az előszóban felhívja az olvasók figyelmét, hogy ez a könyv olyan publikálatlan, ismeretlen történetet tartalmaz, amely néhány bátor fiatalról szól, akik 1956. novemberében öt napig ellenálltak a szovjet hadseregnek megakadályozva számukra az egyik főútvonal használatát. Ezek a fiatalok november negyedike és nyolcadika között jelentékeny kárt okoztak az elnyomóknak Pestszentlőrincen, az Üllői út mentén, amíg a halál véget nem vetett ennek a heroikus ellenállásnak. Eddigi tudomásunk szerint az 1956-os budapesti harcok ezen része mind a mai napig sehol nem jelent meg nyomtatásban.
Plivelic Iván közli velünk olvasókkal, hogy valószínű egyike azon túlélőknek, talán csak az egyetlen, aki egyáltalán képes még leírni, hogy milyen véres események is történtek a kis csoportjával, amely megtisztelte azzal, hogy a vezetőjének választotta. Akkori bajtársai emlékére írta le a küzdelmeiket, élményeiket, pontosan, úgy, ahogyan lefolytak, semmit nem vett el belőle, semmit nem tett hozzá a megtörtént valósághoz.
Ez az írás nem tanulmány a forradalomról, hiszen arról számos más igen jó munka jelent meg, hanem a személyes története, egy fiatalemberé, aki «alulról», a nép soraiból látta és élte át a forradalmi eseményeket. Legalábbis így hitte, amíg fel nem fedezte, Horváth Miklós 1956 Hadikrónikája c. könyvét, amelyben - 17 sorban - megemlíti Plivelic Iván esetét az alábbiakat írván:
«A XVIII. kerületben — Pestszentlőrincen — november 4-e után több helyen támadást intéztek a szovjet csapatok ellen. A rendőrség tagjai elhagyták az épületet, a felkelők és a lakosság a rendőrség fegyvereit széthordták. A Béke téren november 4-én nemzetőrök és katonák vegyesen Szántó Farkas Béla főhadnagy, a közeli légvédelmi alakulat tisztje segítségével, majd irányításával a szovjet csapatok bejutásának megakadályozása céljából két légvédelmi löveget helyeztek tüzelőállásba. Erről a helyről tüzet nyitottak egy repülőre, illetve több lövést adtak le földi célokra is. A két lövegre mért erős tűzcsapás miatt november 5-én a közeli temetőbe vonultak vissza. Szántó Béla főhadnagy ezen a helyen is a parancsnokságot átvette, helyettese Forró András főhadnagy lett. A löveggel november 6-án légi célra tüzeltek, november 7-én a szovjet harckocsikkal folytattak tűzharcot. Ezt követően a lövegekkel az iparvasút mellett új tüzelőállásba települtek át. Ezen a helyen a kezelők egy szovjet tehergépkocsit kilőttek. A menekülő szovjet katonákat, a foglyokat a Bókai János iskolába kísérték, ahol Szántó főhadnagynak átadták őket. A szovjet katonák további sorsa ismeretlen. Később Budapest felől szovjet harckocsik érkeztek, amelyekre a lövegből tüzet nyitottak. A szovjet harckocsik visszalőttek. Forró főhadnagy megsérült és két felkelő az életét vesztette.»
(1104 HL.BKB. B. IV. 056/1958. Szántó Béla fhdgy. és tsai)
A fenti megállapításokból a szerző jó néhányat megcáfol.
Olvasható néhány bemutató gondolat Hunnivári Zoltán «Forradalom a kronológiában – A kétszáz éves időcsúszás» c. könyvéről, valamint az etruszkokról és még sok egyéb másról.
Mindez az alábbi oldalakon:
Tartalomjegyzék
Függelék
Forrás: Testvérmúzsák
|
Ideje: Február 06, kedd, 08:29:54 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Jön..., jön..., jön..., az «Osservatorio Letterario» 2007. 55-56. sz" | Belépés/Regisztráció | 6 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Jön..., jön..., jön..., az «Osservatorio Letterario» 2007. 55-56. sz (Pontok: 1)
- Tithonos Ideje: Február 06, kedd, 20:19:18
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Nagyon fontos, hogy kint is élteted a magyar irodalmat, hogy e méltatlanul háttérbe szorított nemzet szavát kint is felerősíted. Ez nagyon fontos, nagyszerű tett. Hidat vertél két nyelv, két gondolat, két kultúra között. Ezért mindenképpen köszönet Neked! |
|
|
|
|
|
Re: Jön..., jön..., jön..., az «Osservatorio Letterario» 2007. 55-56. sz (Pontok: 1)
- Noa_Noa Ideje: Február 07, szerda, 20:18:49
(Adatok | Üzenet küldése) | Akár újságíróként is nagy sikereket érhettél volna el, Melindám.
Okos és olvasmányos publicisztikádat örömmel olvastam. |
|
|
|
|
|
Re: Jön..., jön..., jön..., az «Osservatorio Letterario» 2007. 55-56. sz (Pontok: 1)
- Samway Ideje: Február 08, csütörtök, 16:51:53
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Csak gratulálni tudok melinda ehhez a nagy és szinvonalas munkához, amellyel élteted a külhonban is a magyar történelmi és irodalmi értékeket.
üdvözlettel Maszong József |
|
|
|
|
|
|
