Amíg még élünk Tandori Dezsőnek, A Holt Költők Társasága: "Holnaptól tegnapig?"-jáért, utánérzés helyett.

Kedves Dezső bácsi.
Egy kis kerülő történettel, ha szabad a mondókámat elkezdenem, talán megmagyarázná a hangvételemet, ha nem mást. A hetvenes évek végén, az is lehet, hogy a nyolcvanasok elején, volt egy, termetre, apró barátom -barátunk (Gyurika)- Isten nyugosztalja szegényt, a tömény vitte el, s örökös derűlátó barátságossága. Gyurika közelebb volt a negyvenhez mint harmincöthöz is, amikor végre bekerült a kolozsvári Bolyai Egyetem Magyar- Francia szakára. Az a szerény meglátásom, hogy Rohonyi tanár úrnak azóta van sohaelnemmmúló tengeri betegsége, ha wéndiákot lát. Apró termete ellenére mindig dagadó izmait mutogatta úton-útfélen, s főleg akkor amikor rászóltak a rendőrök. Egyszer odáig is elment a dicsekedésben, hogy áperté kijelentette a zsarúnak, hogy "Nézze kedves "Uram", én most vagyok százötvennyolc centi, de semmilyen megeröltetés nélkül rugok magasságom felé húsz centire." Amikor pedig az ilyen kifakadásért járó büntetést kirótták rá, nem kevés gúnnyal vette al a papírt, hogy "Ezt azért fogom kifizetni mert ilyen szép olvasható az aláírása". A másik röhej az volt, hogy ez az apró, izmos embernek válligérő haja volt amit gondosan és sűrűn szedegetett a szeméből, mintha egyedül az állt volna a látása akadályaként. De nem úgy volt. Pezsgősüvegalj volt neki szemüvegnek s legtöbb dolgot hallásbol ismert meg, sőt, minket is. Azokban az időkben nehéz volt papírzsebkendőhöz hozzájutni, de gyakori vendégek voltunk bármely környéki bárban és vendéglőben, s olyankor mindig megtömködte a zsebeit papírszalvétával, s jaj volt annak az idegennek aki sürgetni kezdett amikor Gyurika "mosakodott".Mi már ismertük s szinte észre sem vettük azt a rituális törölgetést amit véghezvitt minden vacsora előtt s után. Legelőször levette a szemüvegét, s még mindig sok-sok háttér előtt eszembejut a barátom, ahogy törölgette, nézegette, újratörölte, megfújjta, ismét belenézett, megint törölt rajta s végül letette az üres tányérja mellé. Ennél a lépésnél, például a szálloda vendéglőjében Udvarhelyt minden pincér tudta még, hogy legalább húsz percük van még kiszolgálni minket. Mert ugyanazzal a szalvétával még elrendezte kecskeszakállát s felét a bajuszának. Majd új szalvétáért kezdett kotorászni, s én ilyenkor szoktan kivonulni a fürdőszobába s persze benézni a bárba odaát s köszönni az ismerősöknek, s mégis visszaértem mindig a szája s a bajusza másik vége előtt. S új szalvéta. S ilyenkor még volt mindig öttől hét prcig. S ezt onnan tudtuk mindig, hogy kiszámítottuk a nedvességet odakinn s a szalvéta vastagságát, hogy milyen hosszú időbe fog neki telni a homlokát, szemöldökét s az elől felálló haját úgy megtörölni, hogy a fentebb említett dolgok is aránylag szárazak legyenek s a szalvéta is visszakerülhessen egyik zsebébe.
Nos kedves Dezső bácsi, Ez a barátom szánta el magát, hogy kipróbálja a szerencséjét verssírással. Én még mindig vonogatom a vállamat, hogy ha ez a barátom nem azt csinálja amit csinált, hanem olyan emberhez küldi el a versét, mint akiknek a kezében van a mai irodalom sorsa, akkor ma költőként emlegetném, s talán Dezső bácsi is hallott volna róla. (Igy is meglehet, ugyan) Nem mintha a vers amit elküldött, az egyetlen kritikushoz Erdélyben akkoriban, aki a ilyesmivel foglalkozott, K. Jakab Antalhoz, az Utunk- nál, nem lett volna tökéletes.
A vers tökéletes volt, talán túl tökéletes. "De egy ötlet nem vers még" De igy ment:

"Anti Bátyám

Ha van ideje kérem, olvassa el ezt a verset s ítélkezzen felette!

(. . . vers . . . )

Köszönöm,

. . . . Gyuri"

Két hét múlva, a kritikák között ott volt a vers. Ott, az őszről szólva , teljes egészében. S a kritika . . .:
"Elolvastam ecsém s hallgatok rája egyet. Szerencséd, hogy öregnyádnak szólítottál."
Jól emlékszem minden szóra, mert akkoriban együtt készültünk felvételizni. Mondanom sem kell, Gyurika két hétig azt ünnepelte, hogy nem húzta le a versét K. Jakszi, és az Utunk-ban volt közölve az utolsó sorig.
Na látja Dezső bácsi, mi góbék ilyen nagy hasat kerítünk dolgoknak, s minél vénebbek vagyunk annál jobban kicifrázzuk az egészet? De ha van türelme olvasni ígérem, hogy a végére, ha nem is konvencionális módszerekkel, de összehúzom a mondókámat mint egy szűkmarkú ember erszényének a nyakát.
Kezdjem hát ott, hogy kevés olyan ma is élő költőt ismerek akit ilyen közvetlenül meg mernék szólítani, s ha magammal is őszinte vagyok akkor a halottak között talán sokkal többet - tudom, hogy a vájtabb fülűek ebben nem kevés nagyzást vélnek majd felfedezni, ám legyen - a halottak közül kevesen fogják kritikáikat a fejemhez vágni. S még az is igaz, hogy édesanyámék jól megtanítottak arra, hogy halottakról vagy csak jót vagy semmit, s ugye aki ezt valójában is megtanulta az jobban megtanult hallgatni mint egy lapos kő.
Csak ez az átkozott büszkeség ne állna mindig az ember hallgatásának az útjába amikor korabéliről van szó, vagy nyálasszájú verebeket lát sast leckéztetni.

Egy alliteráció

Három hatalmas halottól tanultam verseket szeretni. Ebbe persze belefér írni is, olvasni is, feltenni a gondolkodás pedesztáljára, titkos kincsként őrízgetni, s hogy emberül maradjak is a sarokba állítani is, amikor egy gyönyörű nő élvezete sokkal sürgősebb - sajnos ez az utolsó sokkal ritkább mint szertném ha már egészségem oka miatt is. Az alliteráció, a három hatalmas halott, József Attila, Szilágyi Domokos, és Weöres, csak egy biztosat tanítottak nekem. Azt, hogy milyen kevés esélyem van hozzájuk felérni, még mint olvasó is, nemhogy költő. Sok évig nem írtam egy sort sem mert akármit leírtam értéktelennek éreztem amikor az előbbi mércéhez állítottam. S akkor észrevettem, hogy az évek során kialakult egy képvilágom nekem is. S leírt verseim néhány ember számára - feltétlenül ők azok akik értik ezt a képvilágot - mondanak olyasmiket amit a három hatalmas közül egyik sem tudott volna elmondani. Szerencsétlenségemre - de az is igazán megtörténhet, hogy ez a legnagyobb szerencsém forrása - senki ezen értők közül nem tulajdona a Parnasszus kapukulcsának.

Dezső bácsi. Ennek az egésznek a végén hadd súgjak valamit. Biztos, hogy soha akkora költő nem leszek mint bármelyik az alliterációm tagjai közül. A titok viszont egész máshol van. Eleve akkora góbénak születtem mint Tamási. Hadd éljek az angolok által oly előszeretettel használt értékmondattal, ami szerint valamit mindig ki lehet szedni az egészből, de az egészet valamiből soha. Erre az esetre húzva ezt mint egy vizes ruhát, az emberből mindig ki lehet venni a költőt de a költőből az embert soha.

Az erszény szája

Néhány hónapja egy nagy élő költőnk lekapott a körmömről néhány versem miatt, s aki a verseimet hozzávitte azt a tanácsot kapta, hogy ne mutassa meg nekem a kritikát. S most a Bárkát látom hasonlóan sodorni értéktelen vizek által. Dezső bácsi, nem konvencionális módszerekkel -fórumok amik nem voltak jelen még tíz éve sem - többen elolvasták a verseim mint az övét. Ugyanígy ismeretlen angol költőktől a fordításaimat is többen elolvasták. Mindannak ellenére, hogy az előbb említtett Parnasszus kulcsa kinél van ma, holnapra a Parnasszus vissza fog kerülni jogos tulajdonosaihoz, s a hegyről leguruló gyümölcsökbe, halló és süket egyaránt bele fog tudni harapni.
Kedves Dezső bácsi. A Jó Istenre! Csak azt ne mondja, hogy szerencsém, hogy öreganyámnak szólítottam . . .
A vers pedig, ami ennek az egész litániának az oka lett volna, az alábbi módon érhető el.
katt ide:
http://www.irodalmiakademia.hu

Majd Tandori Dezső nevére,
majd a popup ablak tovább linkjére,
és ott a "digitalizált könyv" -re,
a választkéból meg az "Aztán kész" műre.
s ott megjelenik a könyv klikkelhető tartalomjegyzéke.