| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Elveszett remény |
|
Jodieline
 |
Édesapja magából kikelve, szinte ordította:
- Hát nem érted meg, amit mondunk? Én meg fogok halni. Édesanyád pedig, beteg...
|
Sötét felhők gyűltek össze a márciusi égen, vastagon eltakarva az éltető fény útját. A hirtelen jött hideg váratlanul csapott le a tájra. A tavaszi virágok kelyhei fázósan záródtak össze a parkban, ahol egy nő sétált, fejét mélyen lehajtva. A szél felélénkült, s bele-belekapott könnyű kabátjába, melyet szorosan fogott össze testén. Léptei lelassultak, és egy kopott padnál tétován megállt. Körülnézett. Rajta kívül senki sem járt a kórház magas kerítéssel körbevett parkjában. Hosszú percekig állt ott mozdulatlanul, gondolataiba merülve, majd szinte lerogyott a padra. Tekintete még akkor is a földre szegeződött, de nem látott mást maga előtt, csak édesapja könyörgő, megtört arckifejezését, ahogy utolsó erejét összeszedve mondta el kérését lányának, szinte utolsó kívánságként.
Érzékei letompultak, hallotta ugyan, hogy az orvos részvétét fejezi ki, de gondolatai már messze jártak. Szemei égtek, torka görcsösen próbálta bepréselni a levegőt a tüdejébe.
Mint egy alvajáró, kilépett a kórház kapuján, és csak ment előre, maga sem tudta, hogy merre.
Múltak az órák, s ő még mindig a padon ült. A szél könyörtelenül cibálta a mellette lévő aranyesőbokor sárga virágkelyhekkel teli ágait. Néhány szirom megadóan vált meg a vesszőktől, és az egyre erősödő, kavargó szél szárnyán felröppent, majd a földre hullt.
Edit hirtelen felzokogott. Könnyei, mint egy megáradt folyó, törték át lelke gátjait.
Január első napjaiban érkezett meg hozzá a hír, hogy drága édesapja gyógyíthatatlan beteg. Szülei már 45 éve éltek együtt, elválaszthatatlanul, megértésben, szeretetben. Soha nem beszéltek arról, hogy mi lesz, ha egyikük elhagyja ezt az árnyékvilágot. Hallani sem akartak olyan életről, amely a másik nélkül folyik. Egyek voltak, egymáshoz tartoztak, mint fény és árnyék, mint élet és halál.
Edit pár éve elköltözött szülővárosából, mert a sors máshol kínált számára megélhetést.
Nehéz volt az elválás, hiszen majd negyven évig élt szülei közelségében, de nem tehetett mást. Két gyermekét nevelte egyedül. Amikor utolérte őt is egy betegség, döntenie kellett.
Az állandó stressz, a könyörtelen hajsza megtette hatását. Orvosa tanácsára más, nyugodtabb munka után kellett néznie. Negyven éves volt már. Nem kapkodtak érte a munkaerőpiacon.
Amit felkínáltak, az nem lett volna elég hármójuk megélhetésére. Egyik barátja segítségével végül mégis sikerült jól fizető állást találnia több száz kilométerre addigi otthonától.
Nem töprengett sokáig, elfogadta a kínálkozó lehetőséget. Lakását eladta, kifizette belőle a bankkölcsönt, ami még a lakást terhelte, és a másik városban keresett maguknak egy albérletet. A megmaradt pénz sajnos nem volt elég arra, hogy másik lakást vegyen a nagyvárosban, így azt szüleinek adta, akik vehettek végre egy kicsivel nagyobb, komfortosabb lakást maguknak, amit aztán mégis Edit nevére írattak.
Teltek-múltak az évek. A gyerekek megszokták, és megszerették új környezetüket, új iskolájukat, s egy idő után új barátokra találtak. Úgy tűnt, egyenesbe került végre az életük.
Edit jól érezte magát a munkahelyén. Sokat dolgozott, és jól is keresett, de az albérlet miatt nem tudta bankszámláját felhizlalni. Amire gyermekeinek szüksége volt, szívfájdalom nélkül megvette. Számítógép, internet, mobiltelefon, játékok, könyvek, mindent előteremtett, hogy jól érezzék magukat. Csak értük élt.
A szerelem, - mintha tudta volna, hogy nem fér bele az életébe, - elkerülte. Társtalanul élt, de nem magányosan. Fiai, szülei, munkája, kitöltötte az életét. Szabadidejében verseket, novellákat irogatott. Úgy érezte nincs oka panaszra, hiszen sokak számára még ennyi sem jut.
Éppen munkából sietett hazafelé a hóesésben, amikor megcsörrent a mobiltelefonja. Édesanyja hívta. Szomorú hangon kérte, hogy a hétvégén utazzon el hozzájuk, mert fontos dolgokat szeretnének megbeszélni vele. Többet nem akart elárulni, azt mondta, majd mindent személyesen. Rossz érzése támadt. Tudta ugyan, hogy szülei betegesek, mégis ezt a korukkal magyarázta. Nem voltak még nagyon öregek, de az élet nem kímélte őket sem. Nyugdíjas éveik nem teltek könnyen, az egészségük már a múlté volt.
- Rosszindulatú daganatot találtak a májamon. – kezdte minden bevezető nélkül az édesapja.
Látszott rajta, hogy nem várhatott tovább, ki kellett mondania a szörnyű hírt.
Editet letaglózta ez az egyetlen mondat. Szemei megteltek könnyel, s szavai bent rekedtek, csak az agyában lüktetett a szó: DAGANAT.
Mérhetetlen fájdalom járta át a lelkét. Hát ez a pillanat is eljött, amitől mindig rettegett.
Ha barátait kellett hasonló körülmények miatt vigasztalni, mindig talált rá szót, hogy „sajnos, ez az élet rendje… a gyermekek végül eltemetik a szüleiket”.
De most őt is utolérte. Most az ő szüleiről volt szó. A régi szavakat ridegen verték vissza agyhullámai. Szinte szégyellte magát, amiért akkor kimondta. Pedig igaznak hitte, csak akkor még nem érezte azt a mély fájdalmat, ami most a torkát szorongatta.
Nézte a számára olyan fontos két embert, és a szíve szakadt meg a gondolatra, hogy elveszíti őket.
- Kislányom. Beszélnünk kell róla, hogy mi lesz édesanyáddal, ha én már nem leszek.
Edit a legszívesebben befogta volna a füleit, hogy ne is hallja mindezt, de nem tehette.
Könnyeit nyeldesve próbált erős maradni. Meglepte, hogy szülei milyen természetes módon adják tudomására a megmásíthatatlant, és milyen tárgyilagosan beszélnek az elmúlásról.
- A síráson már túl vagyunk. – szólalt meg csendesen az édesanyja. – A halál elől nem menekülhetünk mi sem. Az orvosok szerint már nincs sok ideje édesapádnak, ezért nem kezelhetjük ezt a dolgot tabuként, beszélnünk kell róla.
Ahogy kimondta az utolsó szavakat, elcsuklott a hangja, és a felszíni nyugalmat áttörte a kétségbeesés. Zokogva borult szeretett férje vállára.
Edit sem bírta tovább. Hosszú percekig sírtak mindhárman.
De minden könny elapad egyszer, s a helyébe lépő mély fájdalom kitisztítja a gondolatokat.
- Azt szeretném, ha visszaköltöznétek, hogy édesanyád közelében lehessetek, mert szüksége van rátok. – nézett szigorú tekintettel rá az édesapja. Ellentmondást nem tűrően mondta ki a kérését, szinte parancsként.
Edit első gondolata az volt, hogy igen, ez természetes. De nem szólt. A fejében hirtelen rengeteg dolog kezdett kavarogni.
Hová fog költözni a gyerekekkel? A szüleihez nem jöhetnek, mert a lakás ahhoz kicsi, és édesanyját bármennyire is szereti, nem jönnek ki sokáig egymással. Túlságosan is akaratosak mindketten. Edit a hosszú évek alatt megszokta, hogy csak saját magára számíthat, ezért az életét a saját törvényei szerint élte. Ezek pedig, nem egyeztek a szülei életfelfogásával, szokásaival.
Amikor még egy városban laktak, sokszor bele akartak szólni az életébe. Mindig gyerekként kezelték. Bármit tett, mindig kritizálták. Természetesen csak az ő érdekében, hangzott el mindannyiszor. Mintha nem lenne elég esze ahhoz, hogyan élje az életét, hogyan nevelje a gyerekeit, hogyan hozza meg a saját döntéseit.
Kezdett kikristályosodni agyában, hogy miért is fogadta el olyan gyorsan az új állást a messzi városban. Végre el akart szakadni a szülei befolyásolásától. Szabad akart lenni. Most pedig ezt a szabadságot is fel kell áldoznia. De ez most áldozat, vagy kötelesség? Hiszen nem csak a szülei felé van kötelessége, hanem a gyermekei felé is. Megteheti-e velük, hogy újból kiszakítja a már megszokott közegből őket? Hogy újból megküzdjenek a beilleszkedés problémájával, ami nagyon is nehéz volt a számukra?
Talál-e magának olyan munkát, amit nem csak szívesen csinál, hanem fizetnek is annyit érte, hogy megéljenek, albérletet is fizetve? Nem tudta a választ.
Egyre feszültebb lett a csend, a hallgatása miatt.
- Nem tehetem. – rázta meg végül a fejét.
Szülei értetlenül, ellenségesen néztek rá.
- Ezért neveltünk fel, hogy aztán öreg korunkra, magunkra maradjunk a bajunkban? – förmedt rá édesapja.
Edit halkan, szinte összezsugorodva szülei tekintetétől, megpróbálta elmondani mindazt, ami néhány másodpercig végig futott a fejében, de nem hagyták. Csak azt hajtogatták, hogy neki igenis kötelessége teljesíteni a kérésüket.
Édesapja magából kikelve, szinte ordította:
- Hát nem érted meg, amit mondunk? Én meg fogok halni. Édesanyád pedig, beteg, állandó felügyeletre lehet szüksége idővel. Nem hagyhatom így itt.
Edit megértette apját, mégsem válaszolt. Tehetetlennek érezte magát. Egyszerre áldozatnak tartotta magát. Fel kell hát áldoznia mindazt, amit kín-keservesen elért? A költözés után újra kellett építenie az életét, az egzisztenciáját. Szeretik, megbecsülik a munkahelyén, jól keres, el tudja tartani a családját, mindez megelégedéssel, boldogsággal töltötte el. A gyermekei is csak rá számíthatnak, ő a biztos pont az életükben. Most mindezt kezdje elölről? Ő sem lesz már fiatalabb, és már ő sem egészséges.
- Miért ne költözhetne édesanya a mi városunkba? Akkor a közelünkben lehetne, és nekünk sem kellene felborítani az eddigi életünket? Vehetnénk egy nagyobb lakást, vagy egy családi házat. Vennék fel kölcsönt, és akkor elég lehetne a pénz is hozzá. De ha ezt nem akarja, akkor keresünk egy szép idősek otthonát, ahol figyelnek rá éjjel-nappal, programokat szerveznek az ott lakóknak, és nem lesz egyedül nap mint nap, hiszen ha ide is költöznénk, nekem akkor is dolgoznom kellene, nem lehetnék itt állandóan – próbálkozott a beállt csöndet kihasználva.
Szülei szemében megvetést és szinte gyűlöletet látott.
- Vedd a kabátod, és menj el! – parancsolta apja. – Hiába pazaroltuk rád a szeretetünket, törődésünket, nem érdemelted meg. Látni sem akarlak. Nem vagy a gyerekünk.
Edit sírva tette meg az utat a vasútállomásig. Teljesen összetört. Túl sok volt mindez egyszerre. Még szinte fel sem fogta a történteket. Összefüggéstelen, értelmetlen gondolatok cikáztak a fejében. Megoldást keresett, de nem talált.
Nem értette, hogy a szülei miért nem értik meg őt, miért nem látják az érem másik oldalát is?
Keservesen gondolt vissza az elhangzott kíméletlen szavakra.
Tényleg ennyire rossz lennék? Tényleg csak magamra gondolok, ahogy a szüleim mondták?
A következő hetekben hiába próbálta felvenni velük a kapcsolatot. Ha telefonált, csak szűkszavúan közölték, hogy a körülményekhez képest jól vannak, és már le is tették a kagylót.
Nem akartak beszélni vele.
Lassan véget ért a tél, s beköszöntött a tavasz, de Edit lelkében még mindig sötét felhők takarták el a fényt. Arca beesett, szemei alatt mély árkot épített a fájdalom. Az addig derűs nő kedvetlenül, bánatát magában hordozva élte a mindennapjait. Mérhetetlenül szomorú volt.
Egy márciusi napon táviratot kapott édesanyjától: „Édesapád kórházban van. Ha még látni akarod, gyere haza!”
A kórterembe lépve minden addigi sérelmét elfelejtette. Csak édesapját látta, aki lesoványodva, sápadtan feküdt az ágyban. Hatalmas könnycseppek gördültek végig az arcán.
Leült az ágy melletti székre, és remegő kezeibe fogta a beteg csontos kezét. Simogatta, csókolta.
Édesapja bágyadtan nyitotta ki a szemét. Fájdalmas tekintetét soha sem felejti el, ahogy rá nézett.
Haldoklott. Tudta ezt Edit is. Tisztában volt vele, hogy csak órái vannak hátra.
Erejét összeszedve ismételte el kérését lányának, szinte utolsó kívánságként. A nő már nem mondta el újra, hogy miért nem tudja teljesíteni, mert amikor apja szemében meglátta a könyörgő tekintetet, nem tehetett mást, bólintott.
A beteg ekkor láthatóan megkönnyebbülve, erőtlenül lehunyta szemeit. Edit még akkor is édesapja kezét fogta, amikor az ágy melletti monitoron az élet ritmikus szívjelei egyenes vonalként, élesen sípolva fosztották meg minden reményétől.
|
Ideje: Augusztus 21, kedd, 16:38:23 - fullextra
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Elveszett remény" | Belépés/Regisztráció | 2 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Elveszett remény (Pontok: 1)
- Angeli Ideje: Augusztus 22, szerda, 09:29:10
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Szia! Ez egy nagyon fájdalmas, dilemmatikus történet. Tudod, én azért szülök gyermeket, hogy örömöt, életet adjak, és nem azért, hogy legyen, aki vénségemre ápol. Aki ezért szül, ne szüljön! Ez nagyon durván hangzik, de én szülőként nem azt akarom, hogy a gyerekem legyen a támaszom, hanem azt, hogy amíg levegőt vagyok képes venni, addig én legyek az ő támasza. Ha meg nem vagyok már képes ellátni magamat, akkor irány a szociotthon, ahol jókat lehet kártyázni az öreglányokkal, és szakszerűen bepelenkáznak, ha arról van szó...
Nem mellesleg ez egy nagyon szépen, és igazán hatásossan megírt történet, gratulálok! |
|
|
|
|
|
Re: Elveszett remény (Pontok: 1)
- blue Ideje: Augusztus 23, csütörtök, 12:30:52
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Nagyon fájdalmas sorok, remekül megírt történet. Gratulálok.
szeretettel: gaby |
|
|
|
|
|
|
