| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Résnyire nyílik az ajtó |
|
 |
Egymás szavába vágnak, káromkodnak, szidják egymást, de mindig oda jut az acsargás, hogy:
- Bizony, lehetett volna másként.
- Lehetett volna.
|
Résnyire nyílik az ajtó
Nagyon hideg van ma reggel. Kemény karácsony lesz. Ordít a szél, és a kevéske havat kavarja. Így még oda is bebújik a reszketés, ahová ritkán jut. Talán, amikor hetente egyszer csak a fürdőszobába fűt be – bár inkább csak fürdősarokba –, melyet a konyha végébe függönyözött el az öreg. A szomszédból dobták ki a fürdőkádat, mert kicsi, meg zománc is csak mutatóban volt rajta. Kicsapta a falat, gumislagból ráhúzott egy darabot, odadrótozta a lefolyóhoz, és kidugta a falon. No, ilyenkor aztán meg kell spórolni a tüzelőt, amit a kis flancolás-fürdés miatt elpazarolt. Ilyenkor aztán a szoba hideg.
A busz lassít. Az öreg leszáll. Már lassan 50 éve, hogy itt járt, pedig csak néhány kilométerre, néhány falunyira ette a nyavalya azt a lányt. Gazdag családba cseppent, aztán mégis kellett volna neki az egész örökség. A lagzi óta nem is látta, csak egyszer azon a tárgyaláson, de az már nem az ő kis testvére volt. Igazi haramiát csináltak belőle ezek a gazdag népek. Nagyon elszakadt a családtól. Feléjük se nézett... Az igaz, hogy nekik sem akaródzott a nagy veszekedés után a képét látni...
Lassan ballag. Kimért lépteit visszafogva gondolkodik az öreg; „Mit mondjak neki? Hogy gyöttem, Böske? Hoztam a gyereknek egy kis körtét, meg diót, meg Mariska húgod is csomagolt egy kis kóstolót.” A hajnali fagy csípte pocsolyák szélén ropog a jég, mikor nem tudja kikerülni. Közeledik. Lenyomja a kapukilincset. Be van zárva. „A fene a dolgukba, minek zárkóznak ezek? A gazdagék mindig zárkóznak. Bezzeg neki nem sok mindent kell lakatolni. Pláne, amióta Borka elment. Itt hagyta. Már öt esztendeje lesz, pedig nagyon jó asszony volt.”
Erősebbre veszi. Nem nyílik. „Legalább a dög kezdene ugatni, vagy még arra is sajnálják?” Körbejárja a kaput. Megleli, és megnyomja a csengőt. Apró neszek jelzik, hogy bent hallották. Kulcs forog a zárban. Résnyire nyílik az ajtó:
- Ki az?
- Én vagyok az sógor.
Az ajtó bezáródik. Nem jön. „A végén még be sem enged” - elmélkedik az öreg. „Pedig ő most már innét nem tágít, amíg nem beszélnek.” Csoszogó léptek hallatszanak. Eltelik egy kis idő, mire a kapuban is fordul a zár.
- Már azt hittem, be se engedtek.
- Gyere!
- Nem is gyöttök felénk.
Nem kap választ. Sógora szó nélkül megindul befelé. „Nagyon megöregedett” - véli, amikor lépked utána. Közben azért szemrevételezi a kertet, és meglepi a magas gaz. Belépnek az előszobába. A falon családi képek. Gyönyörűek. A sógor bemegy a konyhába, az öreg utána:
- Szevasz, Böske! Merre koslatsz? - kérdezi köszönésként, de azonnal el is bizonytalanodik, hiszen: „Csak előbújt volna már, ha itthon lenne.”
- Palkó! - s kis szünet után: - Böske nincs.
- Mi az, hogy nincs? - horkan fel az öreg, majd leül, mint a hatalmas csend. Percek, órák telnek? Nem érzékeli. Csak szaggat rendesen a melle, amikor a sógor halkan mormolja maga elé:
- Egy éve volt októberben, hogy eltemettem – billennek ki belőle a szavak, s pára száll szeme sarkán.
A két öreg ül a konyhában. Nem beszélnek. Maga elé mered mindkettő. Már egy órája is lehet, hogy nyílott az ajtó, de nem szólal egyik sem. Most mégis megmozdul a sógor. Becsoszog a spájzba, hoz egy butykost. Poharat csörömpöltet elő reszkető kezével a kredencből. Mindkettőt megtölti. Csendben hajtják fel, de szólni még nincs erő. Egyikőjükben sem. A harmadik feles aztán megtöri a csendet:
- Lehetett volna másként, Palkó.
- Lehetett volna, sógor.
A csend a múlté. Folyamatosan beszélnek. Egymás szavába vágnak, káromkodnak, szidják egymást, de mindig oda jut az acsargás, hogy:
- Bizony, lehetett volna másként.
- Lehetett volna.
Lassan sötétedik. A két öreg talpa alatt a temetői út recseg. Vecsernyére harangoznak. Egy sírhoz közelítenek.
- Nagyon szép sírt csináltattál neki, sógor.
- Nagyon jó asszony volt, Palkó – jön a válasz. - Én elmegyek még anyámékhoz.
- Jó!
Nagyon örül az öreg, hogy egyedül maradtak: „Békülni jöttem Böske” - veszi le kalapját. „Békülni.”
Hideg a szél. A busz a megállóhoz kanyarodik. A két öreg kezet fog:
- Gyere máskor is, Palkó!
- Jó, de te is gyere, sógor!
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Résnyire nyílik az ajtó" | Belépés/Regisztráció | 12 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Résnyire nyílik az ajtó (Pontok: 1)
- naiva Ideje: December 26, szerda, 13:28:34
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Fordulatos, jól megírt történetet hoztál Lacóbá!:) Gratulálok!:) |
|
|
|
|
|
Re: Résnyire nyílik az ajtó (Pontok: 1)
- kiralylany Ideje: December 26, szerda, 18:55:55
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Csak így egyszerűen: nagyon tetszett! Mert életszerű. Előttem volt a két megfáradt öreg, és még így is jobb, mintha soha nem jöttek volna rá! Remélem nem kell ennyit várnom a sógornőmre... |
|
|
|
|
|
Re: Résnyire nyílik az ajtó (Pontok: 1)
- Eroica Ideje: December 27, csütörtök, 11:38:53
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Megható történet, jó írás, Karácsonyhoz illő. Szeretet és megbékélés. Reménykedjünk, hogy nemcsak egy haláleset után, az élők körében is megtörténhet. |
|
|
|
|
|
Re: Résnyire nyílik az ajtó (Pontok: 1)
- Anna1955 Ideje: December 30, vasárnap, 19:14:53
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Nagyon életszagú ez a történet...mennyi család él így, elvágva minden köteléket, ostoba sértődés és butaság miatt. Az emberi természet nagyon kegyetlen tud lenni. Sajnos van ilyen...
"A hajnali fagy csípte pocsolyák szélén ropog a jég,"...nagyon tetszik...:)))) |
|
|
|
|
|
Re: Résnyire nyílik az ajtó (Pontok: 1)
- winner Ideje: December 31, hétfő, 10:18:42
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Kedves Lacobá!
Nagyon tetszett az írásod, már a versenyben is. |
|
|
|
|
|
Re: Résnyire nyílik az ajtó (Pontok: 1)
- prince60 Ideje: December 31, hétfő, 10:43:35
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Tisztelt Lacobá! Nem méltatom az írást, mert az tökéletes, aki elolvasta az tudja. ..., hanem az a finoman odacsempészet figyelmeztetés, intés, hogy milyen rövid az életünk, hogy ne pazaroljuk el. A meg nem tett dolgok egyszer csak pótolhatatlanná lesznek. Érdemes lenne mindannyiónknak ezt észben tartania. Magam részéről megpróbálom a tanácsot megfogadni. Tisztelettel: Zoli |
|
|
|
|
|
|
