| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Az unalomról és az erőszakról |
|
Emericus
 |
Furcsa, nem? A diktatúrában az ellenzéki politikus diliházban végzi. A demokráciában meg politikusként léphet fel az is, akinek a diliházban lenne a helye... |
Számos hibáim egyike, hogy fejtegetéseimet a téma lényegétől messzire kezdem, és mire felfűzöm a különféle dolgokat egy közös szálra, a publikum elfárad, elveszti az érdeklődését és továbblapoz.
Pedig, ha néhány gondolati bakugrással is, de igyekszem épületes mondanivalót kihozni az írás végén. Hátha kitart valaki addig.
Most ott kezdem, amin az edzett idegzetűek is bizonnyal elborzadtak: a norvég mészáros történetén. Aki briliáns logisztikával, évek szívós munkájával, elképesztő műszaki tudást bevetve, titkosügynököket és fanatikus terrorszervezeteket lepipálva vitte valóra borzalmas tervét. Minden stimmelt ott, kivéve…. az indítékot, nos, ott nekem pőtyög valami. Mert az eszelős tekintetű norvég farmer politikai indítékokat emleget, s ez szerepel idézőjel és kritika nélkül a médiában is. Kiemelik, hogy szélsőjobboldali mozgalmak híve volt a fickó. A megnevezett mozgalmak aztán zavarodottan tiltakoznak, nagyjából ugyanazzal az érzülettel és undorral, ahogy az ember egy svábbogarat seper le, mely valahogyan a zakója hajtókájára jutott. Miért, hát nem volt még arra példa, hogy politikai terrorszervezetek – akár jobb, akár baloldaliak - válogatás nélkül gyilkoltak és politikai okokkal magyarázkodtak? Dehogynem. Valahogy nekem mégse stimmel ez a politika-dolog.
A fickó ugyanis teljesen nyilvánvalóan flúgos, és igencsak ezt hozzák majd ki – csak tragikusan későn – a pszichiáterek is. Egyfajta történelmi álomvilágban él, valamifajta küldetéstudattal, de konkrét politikai elképzelések nélkül. Más körülmények között – egy diktatúrában – nem jutott volna el a bombagyártásig, az illetékes titkosszolgálat jobban tudta volna, mi hol van a fiókjában, mint ő maga. Igaz, veszélyes ellenzéki politikusként – már ha ki nem végzik – valószínűleg egy elmegyógyintézetben végzi, ahová ténylegesen való. Olyanokkal együtt, akik tényleg politikai nézeteikért kerültek oda. Furcsa, nem? A diktatúrában az ellenzéki politikus diliházban végzi. A demokráciában meg politikusként léphet fel az is, akinek a diliházban lenne a helye.
De: nem ez a mondandóm lényege, amint arra igyekeztem is felhívni a Kedves Olvasó figyelmét.
Arról beszélnék, ami a norvég tömeggyilkos igazi indítéka volt: az unalomról. Unatkozni pedig többféleképpen lehet. Amint a mondás tartja: a munka az , ami távoltartja a három legfőbb rosszat: a szegénységet, a bűnt és az unalmat. Nos, derék norvégünk a külvilág előtt szorgos farmer volt. Ebből kifolyólag nem lehetett szegény sem, hiszen jócskán költenie kellett a fegyverekre (amelyeket használni is félelmetesen jól megtanult) a műtrágyára (amiből bombát csinált) . A bűnt is kerülte, mármint a kisebb egyszerűbb cselekményeket - a Nagy Nap előtt. Azt hihetnők, hogy tán nem is unatkozott, hiszen a gyilkolás előkészületei hónapokra, évekre pontos munkaterv szerint rendszeres tevékenységet igényeltek. Amit norvégunk unalmasnak tartott, nos az maga a világ volt, abban is a kellemes, langyos norvég jóléti valóság. Ahol igazán nem történik semmi. A megélhetés – más országokéval összehasonlítva – könnyebb, jobb. A nép javarésze egészséges, normális és boldog. Boldog, mert a jövő tervezhető, nincsenek háborúk. Az erős gazdaság még a válság hatásait is letompítja. A politikai csatákat, ha vannak, rendre olyanok nyerik, akik a szabadsághoz még több szabadságot tesznek, akik - felismerve a gazdagok felelősségét – megnyitnák a norvég bőség kosarát mások számára is. „Hősünk” – már ha nem egy elmegyógyintézet lesz a sorsa – élete következő huszonegy évét egy olyan luxuscellában tölti majd, melyhez hasonló lakást a Föld háromnegyedén egy egyszerű, békés, tisztességes, jóakaratú ember egy élet munkájával nem tud magának biztosítani. Hiába, ilyen faramuci ez a világ.
Az unalom pedig meglehetősen általános jelenség, nemcsak a norvégok unatkoznak. Ismert a futballhuliganizmus, mint a tömegindulatok levezetésének egyik ismert módja. Ez igazából legális, hiszen a csapatnak szurkolás is valami olyasmit jelent, hogy hangos jelét adom annak, hogy a közös ellenség kikapott, a mi csapatunk pedig győzött. Ha szurkoló vagyok, akkor megelégszem a kiabálással, felugrálással, a nézőtéren „hullámzással” , módjával sörözök, aztán a következő rangadóig szünet. Ha huligán vagyok, akkor dűtök –borítok, odarondítok, kötekedek másokkal, esetleg verekszem, lényeg, hogy valami komoly kárt okozzak. Ha kikap a csapat, akkor pontosan ugyanezt teszem, csak ugye, jogos bánatomban és elkeseredésemben.
De említhetném a szilveszteri petárdázást is, ami akár egy hónapig is eltarthat. Lényeg sosem a látvány – a tűzijáték uncsi, gyerekes dolog – hanem a durranás, amitől mások megijednek. Én teszek valamit, mások pedig megijednek. Mert én hatalmas vagyok. Ártok valakinek, legalább képletesen megölök valakit. Ez olyan jó, nem?
Félek is kimondani, de a háború az, ami hiányzik sokaknak. Persze nem az a háború, amiben ők szenvednek, nyomorékká lesznek vagy meghalnak. Neeem kérem, ez mindig csak másokkal szabad megtörténjen. Az igen borzalmas jugoszláv háborúkat leszámítva a világnak ezen a fertályán hosszú ideje béke van, már hovatovább a harmadik nemzedék nő fel úgy, hogy csak a szilveszteri petárdákat hallja és nem a géppuskák kelepelését. Nem kell az utcán a halottakat kerülgetnie, már akkor is illő félelem és undor fogja el, ha meglátja szegény Nagypapát a ravatalon. Ha felhorgad benne az indulat, hát kimegy a meccsre. Mindegy is, melyikre.
De vajon csakugyan unalmas világban élünk? Olyan langyos, eseménytelen Földön, ahonnan a múltba, vagy valamilyen képzelt jövőbe, egy másik jelenbe kell vágyódnunk? A focipálya (vagy a nézőtér?) a csatatereket szimbolizálja? Megvannak a kellő civilizációs szelepek, ahová a gyilkolási vágy gőzét ki tudjuk engedni? Ha nincsenek, miért nincsenek? Miért nem jeleskedett a norvég mészáros valamelyik sportban? Hiszen a norvégok több sportágban kiválóak. Vagy miért nem adta ki energiáit az ágyban? Kitűnő alternatív módszer, ráadásul párunkat is boldoggá tehetjük vele. A mészárosnak nem volt partnere. Kerülte a kapcsolatot a másik nemmel. Családot nem akart. Hogyisne, még valamelyik óvatlan kölyök vagy az asszony elkottyantja a dolgot, akkor aztán nem ő lő le sok-sok embert, hanem az ő tervének lőttek. Akkor pedig hogyan lesz híres ember? Mert ez az egy, a híressé válás nyilvánvalóan motiválta őt.
Ezért is nem írom ide a nevét. Az áldozatok hozzátartozói ugyan aligha felejtik el, de a gyilkos nem érdemli meg, hogy a világ megtanulja a nevét. Ahogy lassan elfelejti Hinkley-ét is, aki Beatles-rajongó volt, s csak azért lőtte le John Lennont, hogy általa ő is híressé lehessen. Hinkleyre pedig senki sem emlékszik már, amikor a „Sárga tengeralattjáró”-t vagy a „Yesterday”-t még javában sugározzák a rádiók.
És van még jónéhány gyilkos, tömeggyilkos akit jó lenne elfeledni, a történelemkönyvekből örökre kiradírozni.
Mert a világ nagyobb részén békében élünk már harmadik nemzedéknyi ideje.
Tényleg, én is akartam ám híres ember lenni. Sokat álmodoztam arról, hogy híres hadvezérként megfordítom a történelem menetét. Mai tudásommal visszajutok az ókorba és elkápráztatom az akkoriakat. Álmodoztam, de felnőttem, mert lehet, hogy vannak álmok, amiket egy egész életen át álmodni kell, de vannak olyanok is, amiket el kell felejteni. Akkor felejtjük el ezeket a gyermeki álmokat, amikor rájövünk, hogy a valóság izgalmasabb és szebb tud lenni minden fantáziánál.
A Francia Akadémia alig több mint száz éve közleményben szögezte le, hogy az űrutazás lehetetlen. Nincs olyan szerkezet, mellyel a Föld tömegvonzását leküzdve a Világűrbe juthatnánk.
Nos, az oroszoknak sikerült. 1957-ben (vagy ki tudja előtte mikor, de akkor jelentették be) egy űreszközt az űrbe juttatni. Ez volt a Szputnyik -1. Nem sokkal később, még egyéves sem voltam, amikor megismételték ezt, de – emberrel a fedélzeten. Őrült verseny indult az USA és a Szovjetunió között, hogy meghódítsák a Kozmoszt. Nyolcéves voltam, amikor az első űrhajó, egy Apollo megkerülte a Holdat, s egy év múlva már az ember is leszállt oda! Ezt azóta sokan kétségbevonják, mondván, hogy még ma sem igen rendelkezünk azzal a technikával , ami embert juttatna Holdra és onnan vissza. Én hiszem a holdutazást és hiszem a sok-sok egyéb csodát is. Hiszem, mert használom a számítógépeket, amelyek az én fiatalságom idején „mentek össze” úgy, hogy teherautó méretű, lyukkártyaköpködő bádog-hókuszpókuszokból táskában, sőt zsebben elférő, elképesztően nagy memóriájú, nélkülözhetetlen segítőinkké lettek. Vannak már robotok és nemcsak sejtjük, hogy más csillagok körül is keringenek bolygók, de sokról tudjuk is, melyiknek hány van. Gyerek voltam, amikor megtörtént az első szívátültetés, huszonéves, amikor bejelentették az első sikeres állati klónozást. Hihetetlenül felgyorsította a világot az Internet, ami ma már posta, könyvtár, lexikon, tudakozó, telefon, társasjáték és az ördög tudja, mi még.
És hogy a poltika? Hát az még fantasztikusabb volt! Mindenki atomháborúra készült, ehhez képest puskalövés nélkül esett szét a Szovjetunió, a valaha volt legnagyobb birodalom, melyet a parancsszó, a fegyverek és az ezektől való félelem tartottak össze.
Átkerültünk abba a szövetségi rendszerbe, amelyhez szívünk szerint mindig is tartozni szerettünk volna. Mindezt egy olyan ember vezényletével tette a világ, aki filmszínészből lett az Amerikai Egyesült Államok elnöke. És, ha valaki, aki életét akkoriban kezdte, mint én, azt mondja, hogy mindez semmi, hát gondolhatta volna valaki, hogy később egy fekete (na jó, színesbőrű) ember ül majd abba a bizonyos elnöki székbe?
Persze, vannak ijesztő dolgok is. Nem tudjuk, mi a csodát akar az öreg Föld a talpunk alatt. Csak múló szeszély ez a klímaváltozás vagy a monszunszerű esős nyár helyett időzítsük inkább őszre a szabadságunkat? És a rengeteg földrengés? Az ózon pusztulása? A földmágnesség csökkenése? Ezek is érdekes, bár korántsem vidám dolgok, de egyet bizton nem lehet mondani: azt, hogy unalmas!
Húsz év múlva – talán még megérem – ember száll a Marsra. Ugyanennyi időt adnak a fizikusok és az exobiológusok, hogy földönkívüli élet nyomaira bukkanjunk. Hát van – hosszabb távon, persze - ennél izgalmasabb dolog? Társra találni az ismeretlenben?
És még valami. Einstein, aki a fizikai világunkról a legtöbbet tudta, sosem szűnt meg hívőnek maradni. A múlt század harmicas éveiben két rádiócsillagász felfedezte a kozmikus háttérsugárzást, melynek létét semmi mással nem lehetett magyarázni, mint a nagy Bumm-mal, az Univerzum keletkezését előidéző eseménnyel. Azóta legjobb tudósaink ezrei foglalkoznak a kérdéssel, s mára már nemcsak az látszik biztosnak, hogy a világnak volt kezdete, de minden bizonnyal vége is lesz. Vannak továbbá olyan dolgok, mégpedig szigorúan természettudományos alapon, valószínűségszámítás útján, amelyekről egy ismert fizikus úgy beszélt: a fizikai világ dolgai, eseményei manipuláltak!
Értsd: a természettudomány valamikor elszakította az embert az Istentől. A modern tudomány pedig – ma már nem lehetetlen – elvezet majd bennünket egy másik Istenhez. De lehet, hogy ugyanahhoz. Ami, valljuk be, különösen az ilyen unatkozó vagy eszelős tömeggyilkosokat látván, nem is lenne baj. Vannak bűnök, amelyek felett kevés az ember, hogy ítélkezzen.
|
|
| |
|
| "Az unalomról és az erőszakról" | Belépés/Regisztráció | 2 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Az unalomról és az erőszakról (Pontok: 1)
- Attila61 Ideje: Szeptember 06, kedd, 08:38:15
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Kedves Emericus! Kiváló okfejtés. Én is úgy látom megfordult a világ. Ma már demokráciát olajért osztogatnak és ha kell egy egész népet áldoznak érte. A mi uniónk pedig olyasmibe is beavatkozik, amit mi állampolgárok nem biztos, hogy jóváhagynánk erkölcsi okokból. A keleti blokkban lehet rossz minőségű árút árulni a nagy márkáknak is, a másodlagosságunk így törvényszerű, mi meg hallgatag juhok módjára dolgozunk és fizetünk, mert addig érünk valamit.
A nagy birodalmak törvényszerűen szétesnek, csak ebben bízhatunk. Országból ismét Nemzetté kell, hogy válljunk, ekkor leszünk újra boldogok.
A Hit a miénk, nem vehetik el sosem tőlünk!
Baráti jobbom! Attila! |
|
|
|
|
|
Re: Az unalomról és az erőszakról (Pontok: 1)
- Nanti Ideje: Szeptember 26, hétfő, 04:41:10
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Jó írás, nem mondom, amiből kiderül, hogy érdekel téged a valóság. A történetek szinfalai mögött titkos erők mozgatják a szálakat, találgatunk, találgatunk?
Na igen, ők meg röhögnek rajtunk, talán. |
|
|
|
|
|
|
