| Küzdőtér |
|
|
|
Az úgy történt, hogy az utam naponta elvezet a temető mellett.
Eleinte kissé megszeppenve gondoltam arra, hogy temető mellé költőzzek, de visszaemlékeztem, gyermekkorom kisvárosára, s eszembe jutott, hogy nem tudtam tenni 250 lépést semerre, hogy ne ütközzek, valamelyik ősöm sírjába. S amilyen természetesnek vettem akkoriban ezt a lépten-nyomon emlékeztetést arra, hogy nem élek örökké, olyan hamar tudtam figyelembe se venni. Mert sehol olyan édes nem volt a serdülő csók, mint Lajos bátyám örök ágya fölött. Jutkától. Vagy Jutka nagyijának a sírjánál. Kláritól. Vagy a másik temetőben egyenesen, valaki mástól.
Akárhogy is volt, nem vehettem valami komolyan, hogy nincs helyem a temetőben . . . Egy tavaszi nap még kisiskolás koromban, egy középiskolás zsidó lánytól tanultam volt meg csókolózni s csak a sorsom humorérzékének tudhatom fel, hogy a katólikus temetőben, ott, tavasszal, a lombtalan bokrok között kinézve a Kerekerdőre megtanította nekem a Székely Himnuszt is. Az igaz, hogy a nevére már nem emlékszem, de arra igen, hogy a csókja semmivel sem volt keserűbb mint másé . . .
A katólikus temető volt a bőlcsőm, s baglyom is. A református temető volt a lelkem őre. Nagyanyámmal jártam oda látogatni elhunyt családomat. Amikor a református temetőre emlékszem a temető mellett egy csokor emlék melegíti a multamat. Soha nem mulasztom látni lelki szemeimmel, nagyanyám hatalmas vérerekkel befutott törékeny karjait, rízspapírvékony bőrével amint a nagyapám sírhantjáról gyomlálja ami nem virág. Nem mulasztom látni a piros fekete temetőbogarakat amint a sírok között sürgölődnek, mint intrikált mintás köntösű apró bíborosok. S ma is olyan tisztán látom mintha a tegnap láttam volna utoljára.
A katólikus temető gyönyörű kilátása a Kerekerdőre s a Szarkakőre, a völgyben a Rózsa utcával gyermekkorom otthonává varázsolja az emlékeimet. Halottak napjaára a patkótól hordtuk a fenyőágakat öcsémmel s a halottak őrei, akik szinte kivétel nélkül jóságos nénik voltak, mindig bőkezűen megajándékoztak a segítségért. Habár reformátusok voltunk, öcsémet mindig megkérte a katólikus esperes, hogy ministráns fiú legyen temetéseken, engem meg olvasni kért a kicsi pap. Mindig jól megfizettek . . . Jóleső érzés volt, hogy kereshettünk egy kis pénzmagot csak odalátogatva ahol szerettünk lenni.
Oda jártam olvasni is. Legszebb és legemlékezetesebb irodalmi olvasóélményeim tanúi sírkövek voltak. Jó könyv került a kezembe, irány a temető. Sétálni volt kedvem, temető. Sírni oda jártam, szeretni is. Nem is csoda hát, hogy ferde szemmel néztem a temetőkre az újvilágban: a temetők túl újak, a sírok nincsenek felhantolva . . . Valahogy úgy. Igazán szegény az a nemzet amelyiknek nincsenek halottai sem rendesen. Vajon ki vigyáz az álmukra?
|
Ideje: Március 15, hétfő, 19:41:41 - Janó
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Vajon ki vigyáz?" | Belépés/Regisztráció | 0 hozzászólás |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
|
