(Jerzemu Andrzejewskiemu)
Na równinie stoi szare drzewo.
Pod nim siedzi matka w małym cieniu.
Obłuskuje jajko na twardo
I popija herbatę z butelki.
Miasto widzi którego nie było,
Błyszcz± mury i wieże w południe,
Na gołębie kołuj±ce stadem
Patrzy matka a wraca z cmentarza.
- Zapomnieli synku przyjaciele.
Nikt z kolegów ciebie nie wspomina.
Narzeczona dzieci urodziła
I o tobie nie pomy¶li w nocy.
Zbudowali w Warszawie pomniki
A na żadnym twojego imienia.
Tylko matka, póki jest, pamięta
Jaki ¶mieszny byłe¶ i dziecinny.
Leży Gajcy przysypany ziemi±
Już na wieki dwudziestodwuletni.
Nie ma oczu ni r±k ani serca,
Nie zna lata ni zimy ni wiosny.
A co roku hucz± w rzekach lody,
W ciemnym lesie zawilec rozkwita.
Czeremchami napełniaj± dzbanki,
Nasłuchuj± co kukułka wróży.
Leży Gajcy, nigdy się nie dowie
Że warszawska bitwa zeszła na nic.
Barykadę na której umierał
Rozebrały popękane ręce.
Biegły wiatry, niosły pył czerwony,
Spadły deszcze i słowik za¶piewał.
Pod obłokiem krzyczeli murarze,
Podci±gali w górę nowe domy.
- Mówi± synku, że wstydzić się trzeba,
Że niedobrej broniłe¶ ty sprawy,
A ja nie wiem, niechaj Bóg os±dzi
Kiedy z tob± rozmawiać nie mogę.
Pokruszone twoje kwiaty w pyle,
To ta susza, wybacz mój jedyny,
Czasu mało a jeżeli przyjdę
Z tak daleka muszę nosić wodę.
Matka chustkę pod drzewem poprawia.
¦wieci skrzydło gołębia na niebie.
Zamy¶liła się, zapatrzyła się,
Przestwór taki wysoki, wysoki.
I tramwaik pędzi w stronę miasta,
A tam dwoje młodych za nim goni.
Zd±ż±, my¶li matka, czy nie zd±ż±?
Dogonili. Wsiedli na przystanku.
Czesław Miłosz
Ballada
(Jerzy Andrzejewskinek*)
A síkságon áll egy szürke fa.
Vékonyka árnyékában ül az anya.
Keménytojás héját bontogatja,
És üvegből teát kortyolgat.
A várost nézi, amely valaha nem volt.
Fénylenek a falak, a tornyok,
Fent csapatban köröznek a galambok.
Nézi az anya – a temetőből tér vissza.
- Elfeledtek, fiam, a barátaid.
Senki sem emlékszik már rád.
A mátkád gyermekeket szült,
És éjjelente nem rólad álmodik.
Varsóban emlékműveket állítottak,
De egyiken sincs ott a te neved.
Csak anyád, míg él, emlékszik,
Milyen bolondos voltál, és gyerekes.
Fekszik Gajcy** földdel betakarva,
Már örökké huszonkét évesen.
Nincs szeme, se keze, se szíve,
Nem tud a nyárról, se télről, se tavaszról.
Minden évben zajlanak a folyók.
A sötét erdőben elnyílik a kökörcsin.
A bokrok megtöltik fehér virág-kancsóikat,
Hallgatják, mit jósol a kakukk.
Fekszik Gajcy, és már sosem tudja meg,
A varsói csata semmit sem ért.
A barikádot, melyen meghalt,
Kérges kezek szedték szét.
Szaladt a szél, vörös port fújt,
Esett az eső, és énekelt a fülemüle.
A felhők alatt kőművesek kiabáltak,
Új házakat húztak az égbe.
- Azt mondják, fiam, szégyellnem kell téged,
Hogy nem jó ügyért harcoltál.
Hát én nem tudom, majd Isten dönti el,
Ha már veled nem tudok beszélni.
Szétmorzsolódott virágaid szirma,
A szárazság, tudod, bocsásd meg egyetlenem,
Kevés az időm, és ha eljövök,
Oly messziről kell a vizet cipelnem.
Az anya kendőjét megigazítja.
Felfénylik az égen egy galambnak szárnya.
Elgondolkodott, elnézelődött,
Oly messzi az ég, oly messzi.
Egy villamos kocog a város felé,
Amott két fiatal szalad utána.
Elérik? - gondolja az anya, - vagy nem?
Utolérték. Felszálltak a megállóban.
* Jerzy Andrzejewski lengyel író (1909-1983), legismertebb műve a „Hamu és gyémánt”, amit Andrzej Wajda filmesített meg
** Tadeusz Gajcy fiatal költő, a varsói felkelésen vesztette életét
megj.: Cz. Miłosz lengyel Nobel-díjas költő idén aug. 14-én hunyt el Krakkóban, az ő emlékére fordítottam...
|
|
| |
|
