| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Költővel Szárliget felé |
|
 |
"Ezt a széket odább tolni,
Vonat elé leguggolni."
|
A kávé szinte ihatatlanul édes volt. Kelecsényi mindig úgy gondolta, hogy jó kávét főzni, egyike a világ legegyszerűbb dolgainak. Itt a pályaudvari büfében persze nem várhat az ember csodákra, - ha mégis, akkor legyen sok türelme -, de egy feketéhez csak víz, meg kávé kell. Ilyenkor mindig eszébe jut a régen élt neves színész, aki egy anekdota szerint előbb elkérte az összes kávézaccot a pincérhölgytől, és csak utána rendelt. Azért kiitta azzal a tudattal, hogy Bicskén majd unokahúgától kap egy másikat. Mielőtt megemelte volna a szemetes billenő tetejét, egy hajléktalan kinyitotta neki.
„ ...kristály szeretne lenni a patkány is
s a darabkább utálja már a darabkát is,”
A szerelvény lassan betolatott a legkülső vágányra. Jó lenne megtudni, honnan is indult az a vonat akkor, hol van az a vagon, amibe először harapott a hús, aminek elsőként köszönt a vér, amivel megtört a csont! Hol van az életünk?
A vagonban ötfős csapat beszélgetett, megpihenve a műbőr üléseken. Vonattakarítók. Kelecsényi tüzet kért tőlük. Ketten is nyújtják. Kelecsényi arra gondolt, miközben hallgatta beszélgetésüket, hogy Attila vajon odaült volna-e közéjük? Aztán az is eszébe jutott, hogy a vasútközlekedésben a francia az egyik hivatalos nemzetközi nyelv. Attila tanult Párizsban. Van egy kortalan nő is közöttük. Lila tréningnadrágja megfeszül keskeny fenekén, ahogy lehúzza az ablakot, és elnéz a külső pályaudvar irányába. Haja bontott szalmaként szálaz kendője alól. Apró zsebrádió van mellette az asztalkára helyezve. It’s my life! Gyenge sláger szól. Kelecsényi elgondolta, hogy mi is volt eddigi életében az, amire szívesen emlékezik vissza. Gyereke nem volt. Egyszer majdnem meg is nősült, de három héttel a ceremónia előtt, ahogy elnézte az éppen ablakot takarító nőt, és elképzelte, hogy ez majd rendszeresen így lesz a jövőben!
Másnap vacsoránál aztán megvallotta a nőnek az érzéseit. Az nézett rá, forgatgatta a borral teli poharat a kezében, egy mocsoknak nevezte. Éjjel a testével akarta. Még két évig összejártak.
„Arcodon könnyed ott ragadt,
kicsike kezed megdagadt,
kicsim ne búsulj, tartsd magad,
azért, hogy rongyoskodsz velem,
szövetség ez, s nem szerelem”
Pár héttel ezelőtt látta a nőt. Valami nehéz táskát cipelt, miközben ingerülten beszélt valakivel egy tigriscsíkos hátlapú mobillal. Kelecsényi elnézte sokáig. Cipője félretaposva vitte, olykor idegesen rántott egyet retikülje vállpántján. A tömeg szétvált, majd elnyelte, mint kézből csorgatott homokfolyam, ahogy a Duna partján valamikor, egy sosemvolt nyáron. Lehetett volna.
Szóval az írás az! Erre a következtetésre jutott Kelecsényi. Mehetett bárhová, tehetett bármit emberrel, asszonnyal, nővel, vagy lánnyal, ihatott tejet, vizet, sört, vagy jófajta házipálinkát, ehetett ölekből, ihatott emlőkből, szeretkezhetett, párosodhatott, üzekedhetett, gondolhatott, megfoghatott, taszíthatott, vagy elveszhetett, de az írás, az megmaradt! Immár ötven éve. Most is fekete noteszba jegyzetelget, néha íróként viselkedik, gondolkodik, nézegeti a világot, mint újszülött rokon lelkekkel egyezkedik holmi mosoly-alamizsnát megosztva, hiába reménykedve valami nagy félreértések el nem jövetelében.
Tulajdonképpen Komárnóba utazik egy szimpoziumra. Na, ez is! Münchenbe persze az osztály vezetője ment. Neki meg úgy ejtette ki ennek a határközeli városnak a nevét, mintha a perui ősi birodalom fellegvárába küldené. Igaz, ez is lehet annyira kihalt, és hűvös. Unokahúga meg annyira megörült a hírnek, hogy ragaszkodott egy bicskei megállásra, ahol egy lakást bérelt, lévén egyetemista, és ott jóval olcsóbban tudott élni, mint a fővárosban. A budapesti nyüzsgés nem vonzotta. Elvolt zenéivel, meg festőállványával. Kelecsényi tulajdonképpen nem kedvelte a rokonságát, de ebben a lányban talált valamit, ami miatt – maga számára is – hirtelen igent mondott.
„mert megoszlik, mint az egy-élet
az egy igazság maga is.”
A brigád leszállt, majd – Kelecsényi számára sokszor lejátszódott, egyfajta megrögzült sorrendnek engedelmeskedve -, felkapaszkodott a beérkezett és takarításra váró szerelvénybe. Eléképzelte, ahogy az időközben sárga kesztyűt felvett emberek elözönlik a vagont. Ketten rögtön a kocsi elejére mennek, ketten a másik végéről indulnak el, míg a nő legvégül, azzal a bűzlő, és mocskos ronggyal felmos maguk után. A vonat elindult. Az alagút sötétjével összenövő támfal megfeketült mohától, feliratoktól terhesen nyelte a zajokat. Egy nő sikított, gyermekek ricsajoztak, valami kis dallam szólt, de csak halkan, magának dünnyögve, házak udvarán poroló akadékoskodott, sört kért a vak zenész, hangosan. Az alagútból kiérve Kelecsényi elővett egy szendvicset, és lerombolt házak téglahalmaira felkapaszkodott kutyák szemeibe nézve, lassan rágni kezdett.
„Hogy magadat tisztán találod meg másban
És nyugalom van a szükséges rohanásban,
Hogy leheletünktõl kigyúlnak a házak,
És engesztelõ vízzel már locsolgatnának,
Hogy hídak robbannak a szegényemberekben?!
Ó, barátaim, hét napja nem ettem.”
Egy anya szállt fel kisgyermekével. Kelecsényi elképzelte, ahogy anyák milliói mennek az utakon. Anyák, kik kortalanok, kortalanul sápadtak, pattanásosak, kövérek, fáradtak, izzadva terpesztenek sörszagú férjeik alatt, hajukat barátnőik festik, miközben elfecsegnek az őket érdeklő dolgokról. A kislány koravén, és egészségtelenül csúnya. Ruhái szemmel láthatólag rokongyermek kinőtt holmija. Megszorul a sarokban, gyűrt újságot lapoz, néha szájába harap, sapkáját nem engedi levetetni. Néha felpillant, ujjaival megigazítja álla alatt a sálat, és anyjára néz kutatón. Talán magát látja. Anyák millióit, kik viszik, cipelik, hordják, viselik, szenvedik, sírják csúnya gyermekeiket! Nekik mégis az övék. Véznaságot ölelnek, hulló bimbókat gyömöszölnek fogatlan ajkak közé, hajakat simítanak, egeket fohászkodnak, megátkoznak. Kelecsényi most határozottan érezte, hogy nem akar gyereket.
„ Éjjel a csillagok nem égnek,
évszakok sírnak és egek.
Álmában sír az anya s ébred,
azt hiszi, sír a kisgyerek. „
A férfi gondosan csomagolt parizeres zsömlét vesz elő, gyógyszert, majd kisüveg tejet. Mindezt egy olyan fekete műbőrtáskából, amilyen a Mérnök úrnak volt jó negyven évvel ezelőtt, amikor Kelecsényi még gyerek volt. Kelecsényi aztán pár éve vett is magának egyet. Már nem használja. A férfi végez, mire a vonat bezakatol a következő faluba már állva csomagol össze. Őszes haja kunkorokat vet füle köré, ameddig a szoros sapka engedi, nadrágja belső oldalán gondosan felvarrt folt. Szegény. Talán egy üzemet őriz valahol, és ma ő van szolgálatban. Elindul kerítések mentén, körötte minden csendes, hiszen vasárnap van. Pihen az izom, és szenved a lét. Közel a kapuhoz már felfigyel a kutya, vakkant is talán, feltápászkodik, és indul köszönni, beleszagolni valami biztosba. A váltótárs az ajtó előtt ül, borostát simít az állán, eltapossa a leégett cigarettát, kezet nyújt, kinyúlt kesztyű ujjaz, még sapkájához bök, és indul. A másik felseper a bódé körül, táskájából öreg rádiót vesz elő, hajít az őrzőnek otthonról hozott szalonnabőrt, talán centire arrébb teszi a széket, és ráül, mint már eddig mindig. Kelecsényi apja is lehetne, aki már nem élő test a testek között, nem a lépcsőház ismerős léptei, csak minden, ami úgy néződik, úgy fogódik, úgy hallatszik, mintha ő lenne, ő tenné, amitől Kelecsényinek mindig fáj valami.
„ Készen vagyunk már égboltjainkkal s készen vagyunk a fényességre
Aki hajnalonta gyönge virágokat okoz.”
Már Bicske előtt jár a vonat. Hangos cigánycsalád ömlik be az ajtón, amit nem zárnak be maguk után. Keverik a magyart a lóvárival, de Kelecsényi még a magyart sem érti sokszor. Annyi kiderül, hogy egyikük Németországba vágyódik, ahol jobb az élet, keserűbb a sör, fehérebb a sötét, és álmot hoz szeplős mellével egy szőke. Most valami piacra mennek előbb, ahol 2800-ért vesznek két karton „málborót”, eladják 4500-ért, ez lesz az üzlet, kijön belőle majd valami harapnivaló egy útszéli kávézóban, Ausztriában, de lehet egy kiló kemény paradicsom színes rekeszből, téliszalámi rúdban, meg kenyér olcsó almaborral, este a negyvenes izzó fényénél otthon. …és csillognak a fekete szemek.
Bicske ócska kis hely. Ócska az állomás, a kilincs, az óra, még a koldus is halkan nyöszörög. Nem hisz csodákban. Kelecsényi nem vett levegőt, amíg elment mellette. Unokahúga mosolyogva várta a megbeszélt helyen. Mögötte, az üvegajtón túl most nyitott a nap erre az ócska szeletre, befényezve a lány körül a levegőt olyan volt a kép, mint azon a görög boron a címke, amit a haverja hozott neki tavaly nyáron. Egy lány, háta mögött a nappal.
|
Ideje: Március 31, csütörtök, 13:44:33 - fenyesi
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Költővel Szárliget felé" | Belépés/Regisztráció | 3 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Költővel Szárliget felé (Pontok: 1)
- veva (hajoka@tenger.hu) Ideje: Március 31, csütörtök, 21:53:45
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | A kerettörténet is megfogott. Minden elsuhanó arc egy-egy történet. Vajon mögém, milyen történetet képzelsz? :) Bár addig, míg valakit egyáltalán nem ismerünk sokkal könnyebb kitalálni köré egy mesét! A beidézett verseket is nagyon szeretem! |
|
|
|
|
|
Re: Költővel Szárliget felé (Pontok: 1)
- Audrey Ideje: Március 31, csütörtök, 23:23:41
(Adatok | Üzenet küldése) | | A korábbi verzió is nagyon tetszett, de ezt sikerült tökéletesre csiszolnod. Úgy érzem, lesz még folytatása. :-)) |
|
|
|
|
|
Re: Költővel Szárliget felé (Pontok: 1)
- Fata_Morgana Ideje: április 02, szombat, 13:23:40
(Adatok | Üzenet küldése) | | Elolvastalak mielőtt elindulok a pályaudvarra József Attilával... :) |
|
|
|
|
|
|
