| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Az elmúlt négy év, és ami utána következik |
|
 |
Varga Csillának, az Angyalkámnak
”Minden, aminek van kezdete, egyszer eljön a befejezése…”
|
–
valahogy igy hangzik az a közmondàs, melyet mostanàban oly sokszor
idézek fel magamban, s bizony el kell ismernem, szàmomra nagy
igazsàg rejlik e szavak mögött. Hogy mekkora, arra csak most kezdek
ràjönni…
Négy felejthetetlen év, nem több, nem kevesebb, pontosan ennyi
idö telt el azota, hogy elsös diàkként elöszor léptem àt a
középiskola kuszöbét, de még ma is tisztàn emlékszem erre a
pillanatra. Mélyen megmaradt emlékezetemben, nem merult el a feledés
>homàlyàban, mert a lelkem mélyén màr akkor tudtam, egyszer még
szukségem lesz rà. Szeptember volt, làgyan sutött a Nap, sugarai
arcomat cirogattàk és akkor ùgy éreztem, szàmomra most kezdödött el
az “indiàn nyàr”. Azon a napon egy ismeretlen vilàgba csöppentem.
Féltem, mert az ösvény, melyre ràléptem egészen ùj volt, egy eddig
soha nem tapsztalt, valami màs, de ugyanakkor buszke is voltam,
valosàggal ragyogtam a boldogsàgtol. A vàgyam, hogy közgazdasàgot
tanuljak, és egyszer majd sok-sok év multàn édesapàm nyomdokaiba
lépjek, teljesulni làtszott, hiszen ezt a szakot vàlasztottam, ide
rendelt a sors. Otthon, mikor hazaértem, szuleimnek örommel
ùjsàgoltam az elsö nap friss élményeit, és meghatodtam, mikor làttam
arcukon a mosolyt, szemukben a fénylö csillogàst. Akkor még nem
tudtam, de most màr tudom, valojàban mit is jelentettek ezek az
apro, alig észrevehetö jelek. Valoszinuleg bennuk màr ekkor
tudatosodott az, amit én csak joval késobb vallottam be magamnak, és
amirol sokàig nem is akartam tudomàst venni. Kicsi lànyuk lassan
felcseperedett, boldogan indult el az elsö igazàn nagy ùtra, mely
hosszù, nehéz, és kuzdelmes, de szukség van rà, mert ez az ùt egy
folyoso, mely a valodi, felnött életbe vezet. A belsö hangok,
melyeket rajtunk kivul senki màs nem hall, egyre csak azt
suttogtàk, légy résen, nagyon vigyàzz magadra, mert immàron a sajàt
életedet formàlod, és soha ne téveszd szem elöl, a nagyobb erö
mindig nagyobb feleloösséggel jàr. Mennyire igazat szoltak…
Apa és anya féltettek ugyan, és bàr ezt soha nem merték
nyiltan kimondani, én a lelkem mélyén mindig is éreztem. Féltettek a
nagyvilàg ezernyi reàm leselkedö veszélyétol, a csalodàsoktol,
sikertelenségtöl, féltettek attol, mi lesz velem akkor, mikor majd
magamnak kell döntenem, vàllalva kockàzatot, felelösséget. Igy
utolag màr bevallhatom, nagy kihivàs volt, egy cseppet sem
szégyellem, de örömmel jelentem, a tények azt mutatjàk, megàlltam a
helyemet. Ha az évek soràn gondok sotét fellegei közeledtek felém,
igyekeztem bàtran viselkedni, és probàltam arra gondolni, “meglàtod,
rendbejönnek majd a dolgaink, lesznek még szép napjaink.” Célt
làttam magam elött, tisztàn, vilàgosan és minden erömmel annak
megvalositàsàn dolgoztam. Akadtak jo és rossz napok, örultem és
nevettem, néha bizony szomorkodtam is, de nem vàrhattam màst, hiszen
sajàt magam kovàcsoltam mindent, sikereimet és csalodàsaimat
egyarànt. Figyelmemet ekkor nagyon ugyesen elkerulte az a tény,
milyen gyorsan mulik az idö, egyre csak peregnek a percek, és a
hétföböl minduntalan péntek lett. Ekkor màr ràjöttem, minden
iskolaora tartogatott valami ùjat, valami màst, melyre akkor is
érdemes odafigyelni, ha az pillanatnyilag nem is tunik érdekesnek.
Mikozben én nyugodt léptekkel haladtam elöre, töviseket, akadàlyokat
kerulgetve, szinte észrevétlenul teltek, mùltak az évek, és
bàrmilyen hihetetlennek hangzik is, végul mégis elérkezett az a
perc, mikor elvàlunk egymàstol, mikor bùcsùzni kényszerulunk. Azt
hittuk, milyen messze van, àm csalodnunk kellett, mert bizony
egykettöre ideért. Hànyszor szerettem volna a jelenbe hozni a
jövöt, véget vetni az iskolai éveknek, és most, mikor a kivànsàg
valora vàlt, màr nincs mosoly az arcomon. Megértette, mindketto,
ami eloe menekulok, és ami utàn vàgyodom, bennem él...
Nyomaszt egy tudat, ismét indulni kell…
A kikötö, ahova négy évvel ezelött érkeztunk, most egyszerre
sir és nevet, mert azt làtja, legszebb hajoi vitorlàkat bontanak, a
nyilt tenger felé kormànyoznak, s rövidesen ùtra kelnek, örökre
elmennek. Maguk mögött hagynak éveket, emlékeket, felejthetetlen
perceket. A kikötö ùgy érzi, elvesziti csillagit, de én megsùgom
nektek, egyszer még boldog lesz, mikor azok fénye beragyogja az
eget. Tudja jol, kincsei soha többé nem jönnek vissza, s bàr olykor
a meszi tàvolbol hallhatja kurtjeiket, de bennuk tovàbb nem
gyönyörködhet. Nem tehetunk màst, hiszen ez az élet rendje, ennek
meg kell történnie. Isten veled, kedves iskolàm, nekunk most mennunk
kell, mert vàr reànk egy màsik vilàg. Elbùcsùzunk egymàstol,
tanàrainkrol, az eddigi, megszokott életformàtol, mert ami most jön,
hosszabb és nehezebb, sehol-soha neve uj hazàdnak, ott vagy, ott se
vagy, csak a fàradt képzelet kaphat a semmibe utànad. Lezàrul egy
korszak, véget ér a négy iskolaév, de szàmunkra nincs megàllàs,
hiszen még csak most kezdödik minden… Elmegyunk, ùj tàvlatok felé
indulunk, az eddig nem tapasztalt ismeretlenbe, de most màr nem
vagyunk egyedul. Magunkkal visszuk a tudàst, mit oly sok
fàradtsàggal szereztunk, az emlékeket, melyeket közösen àtéltunk,
puttonyunkba zàrjuk az unalmas oràkon szövögetett àlmokat, és persze
a szivunkben hordozzuk a reményt, egy szebb, boldogabb jövöét. Ezek
lesznek a mi fegyvereink azon az ùton, mely most következik, és ha
arra kényszerulunk, hogy hasznàljuk öket, hàt gondolkodàs nélkul
megtesszuk. Miért? Mert, mindazok ellenére, hogy néha oly nehéz is
az életunk, a szép napok boldogsàga vigaszként szolgàl valamennyiunk
szàmàra. Az àlmokat pedig, melyek a mi képzeletunkben szulettek meg,
igenis meg lehet valositani, csak erösen kell hinni bennuk. Hinni
abban, hogy egyszer majd teljesulnek a kivànsàgok, még akkor is, ha
értuk egy màs vilàgba kell menni. Az élet rögös ùtjain tiszta
szivvel, félelem nélkul, megalkuvàst nem turö modon kell majd
kuzdenunk, olyan elszàntan, mint az esoöcseppek, melyek bàrmilyen
picik is, rést vàjnak a kemény sziklafalon, àm nem erejukkel teszik
mindezt, hanem lankadatlan, kitarto, sohasem csuggedö munkàjukkal.
A mese pedig, a mi mesénk ismét csak folytatodik, nincs
megàllàs, s bàr utjaink szerteàgaznak, nekunk mégis ezeken kell
haladnunk tovàbb. Most még bùsulunk, de én tudom, holnap màr ùjra
boldogok leszunk, hiszen felcsillan majd elöttunk, egy eddig
rejtett, ùj szemlélet, “…mert a végben, ott a kezdet…”
|
Ideje: április 21, csütörtök, 20:22:04 - ErwinBole
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Az elmúlt négy év, és ami utána következik" | Belépés/Regisztráció | 1 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Az elmúlt négy év, és ami utána következik (Pontok: 1)
- Alex Ideje: április 25, hétfő, 20:57:57
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Nagyon tetszett...
Köszönöm...
"A kikötö, ahova négy évvel ezelött érkeztunk, most egyszerre
sir és nevet, mert azt làtja, legszebb hajoi vitorlàkat bontanak, a
nyilt tenger felé kormànyoznak, s rövidesen ùtra kelnek, örökre
elmennek. Maguk mögött hagynak éveket, emlékeket, felejthetetlen
perceket. A kikötö ùgy érzi, elvesziti csillagit, de én megsùgom
nektek, egyszer még boldog lesz, mikor azok fénye beragyogja az
eget. Tudja jol, kincsei soha többé nem jönnek vissza, s bàr olykor
a meszi tàvolbol hallhatja kurtjeiket, de bennuk tovàbb nem
gyönyörködhet."
"Az élet rögös ùtjain tiszta
szivvel, félelem nélkul, megalkuvàst nem turö modon kell majd
kuzdenunk, olyan elszàntan, mint az esoöcseppek, melyek bàrmilyen
picik is, rést vàjnak a kemény sziklafalon, àm nem erejukkel teszik
mindezt, hanem lankadatlan, kitarto, sohasem csuggedö munkàjukkal." |
|
|
|
|
|
|
