| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Lelkes Miklós: PICI ÉDEN |
|
 |
Le akartam írni a falu nevét, melynek határában, kicsit eldugott helyen, ott van a címben említett gyönyörű minivilág, parányi ökoszisztéma, - de meggondoltam magam.
|
Egyesek könnyen Magán-Édent csinálnának belőle, vagy, ha ez nem volna lehetséges számukra, tönkretennék: ha már nem lehet csak az övék, másoknak se adjon örömet. Sok-sok édennel történt már ilyen rossz dolog. 1989 után Korunk Gátlástalan Rablólovagjainak egyike, mint az újságokból akkortájt értesültem, egész fenyvest irtatott ki törvénytelenül fa-névrokonából. Ettől hajaszála sem görbült meg a nagyhangú "jogállam"-ban, sőt, megvásárolt hetilapja még akkor is dicsőítette a gazfickót, amikor már végzett vele gengsztercimborája golyóbisa. Hát, bizony, nem tudok magamra erőltetni valamiféle "krisztusi szeretetet" ilyen és hasonló ügyekben...
Node, így, nyár elején, mégiscsak könnyebb kilépnem az emberi világból, - valami emberiesebbe, vagyis a természetbe. Külön öröm, hogy leányunokáimmal együtt tehetem /Máté, a "nagyfiú", már nyolcadikos, nem szokott hozzánk csatlakozni, amit egyrészt nagyon sajnálok, ugyanakkor megértem másféle érdeklődését/. Szilvike ötödikes, Fannyka elsőosztályos elemista. Kicsit panaszkodnak a magas fű miatt, amely akadályozza az előrehaladást, de érzem hangjukon: egyúttal élvezik is az "afrikai tájat". A patak nem az általam kedvelt igazi patak, inkább bővizűbb erecske.Halak nincsenek benne, amit nagyon fájlalok, de a lányok nem veszik szívükre a kis uszonyosok hiányát. A patak mentén érdekesség, amiről nem is nagyon tudnak a faluban: keletkezőben levő tavacska. Néhány évvel ezelőtt párszáz négyzetméteren beszakadt a föld, mintegy három méter mélyen, nagyon meredek partokkal. Az elmúlt években hol volt benne víz, hol pedig, szárazság idején, nem.Most víz van az alján, sekély, helyenként kis pocsolyákra szakadozott.Az egyik ilyen pocsolyában minikígyó: nemrég kelhetett ki a tojásból, nyilván sikló. Közelebb nem mehetünk hozzá, mert a part túl meredek, ha cipőnk iszapba merül, vége a kirándulásnak. A lányokat igen érdeklik az ebihalak, néhányat kifogunk, közelről megnézzük "kutatóedényünkben", majd visszaengedjük őket a vízbe.Kiváncsi vagyok, hogy mikor lesz a beszakadt földdarabon igazi tó. Lesz-e egyáltalán? Talán évekig is eltarthat, amíg erre a kérdésre megszületik a válasz.
Jóval távolabb, mintegy kilométernyire, horgásztó, annak közelében láttam először kék galambot. Költőbarátom, amikor KÉK GALAMB című versem olvasta, azt hitte: ilyen galamb nincs is a valóságban. Van. Igaz, ritka vadgalambfaj, de ezen a tájon megtalálható.
Átkelünk a patakon, nem túl széles, mégis ugrani kell, ami kicsit kockázatos: aki az ugrást elvéti, annak vízbe merül a cipője. Annyira nincs még nyár, hogy a napon egykettőre meg lehessen szárítani, mezítláb viszont nem lehet továbbmenni, sok minden szúr, vág, nyom, sebez.
Mindenütt új nád nő /az elhaltat leégették/, de ott, ahol átkelünk, még barna a nádliget. Ligetnek gondolom, óvatosan megyünk benne előre, széthajtom a nádat, nehogy megsebezze valamelyik unokát. Hamarosan rájövök, hogy, mint életemben már annyiszor és annyi mindennel, elszámítottam magam: nem nádliget ez, hanem hatalmas náderdő. Némi bosszúság ez, lelkem mélyén, bármilyen humoros is, úgy érzem: kötelessége lett volna nádligetnek lennie, ha én annak tartottam. Mindegy, most már nincs visszaút, az kudarcérzést keltene, inkább megyünk tovább. Újabb erecske, valahogyan átvergődünk, majd süppedős-ingoványos rész jön, de csak cipőinket veszélyezteti, életünket nem. Kis természeti ingoványocska ez, a nagy, fertelmes bűzű, igazán veszélyes mocsár másutt van, a Hungarian valóság másik területén.
Aggódom a lányokért, de remekül viselkednek, élvezik a kalandot, bár, illemből, kissé panaszkodnak is.Nekik csak nádrengeteg ez, nekem több ennél, fel-felvillanak életem útvesztői. Többször is sikertelenül próbálunk kitörni a nádasból szabad területre ... de végül sikerül! A lányok hosszú nádszál bóbitás részével heccelnek hátulról, nevetve tűröm egy darabig, aki ilyen remek lányok nagypapája, az ennyit igazán elviselhet, ám mindennek van határa, végül én is nádszálat török le, visszaheccelem őket. Nem ijednek meg valami nagyon, ők ugyanis ketten vannak, és ráadásul igen ügyesek.
Nem csupán nagypapa vagyok azonban, hanem a kis expedíció egyetlen teherhordója is. A feleslegessé vált ruhadarabok hátizsákomba kerülnek, amelyben ételek, italok, továbbá lepkefogó dobozok is vannak. Itt, a fákkal, bokrokkal tarkított, de nagyobbrészt szabad területen csillogó felületű zöld virágbogarak repülnek. Ezeket Fannyka nem szereti, kicsit fél tőlük, igaz, ami igaz, a mintegy két centiméter körüli nagyságú, nagy ívben repülő kis helikopterek elég félelmetesek, de ártalmatlanok. Az ember nem mindig attól fél, amitől félnie kellene, én mindenesetre igyekszem megvédelmezni tőlük Fannykát.
Erdőszélhez érünk és gyönyörű csodához: előttünk a Pici Éden!
Én nevezem el így, azonnal. Lenyűgöző látvány. Néhány négyzetméternyi vízfelület mindössze, de, mélysége akár az egy métert is elérheti. Vizibogarak futkároznak rajta, majd pedig megjelenik nyolc-tíz, feketés hátú halacska. Mindig ilyen tavacskáról álmodoztam, amelyik ott ragyog, majd komorul el Fényország és Árnyország határán, amelynek tükörarcán ébrenlét játszik álommal, valóság képzelettel. Lehet, hogy ide jár inni az a szépagancsú szarvas, amelyik a nádasnál riadt meg tőlem, és Szilvike, a kis szemfüles, még láthatta futását felfelé a dombokon. Fannyka, sajnos, későn érkezett oda.
A nádasból furcsa madárhang száll felénk. Sajnos, nem tudom melyik madáré lehet. A kakukk is megszólal, ez az "ismeretlen ismerős", aki más madár fészkébe csempészi tojását, és ezzel a madár saját gyermekeit halálra ítéli, hiszen a nagy kakukkcsemete kilöki a fészekből mostohatestvéreit. Hogyan szokott rá a kakukk erre a "bűnös" tevékenységre, a biológiatörténet melyik korszakában, nem tudom, pedig érdekelne.
Elnézegetjük a minitavacskát, a körülötte levő rejtélyesen ágasbogas-szövevényes fákat. Az erdőbe nem megyünk be, nagyon sűrű az aljnövényzet, szinte áthatolhatatlan. Könnyen megsérülhetnénk, már az elején is magas "csalánkapu" barátságtalankodik.
Fecskék mutogatják sötétkék frakkjukat az égi tündérkéknek. Nagyon tetszik, elbűvöl a Pici Éden, drágakő-ragyogású felületével, fekete, barna és zöld labirintusaival, békéjével.
Béke?
Igen, annak látszik, ahogy elnézegetjük, - de békés-e valójában?
Békahangok nyugtalankodnak. Már érzem magamban a verset, az ERDEI TAVACSKA első sorait, a kábító gyönyörűséget és az azt követő mély szomorúságot, igen, sajnos, itt is, a természetben is, érzem a világot. Jó volna pedig nem érezni, pontosabban, nem annak érezni amilyen valójában. Jó volna nem látni, nem tudni az igazságot, azt, hogy nics Éden, talán nem is volt, valószínűleg sohasem volt. Fecskék húznak eltűnő vonalakat az égen, minden eltűnik, tehát valójában, igazából, semmi sincsen. A Szépség, az Igazság Szeretete, egymás önzetlen segítése, ha nem is gyógyíthatná meg az emberiséget, legalább tüneti gyógyszer lehetne a létezés, az elmúlás, a hiábavalóság fájdalma ellen.
Fehérszirmú, kerek virágok meg-megperdülnek az út mentén: Szilvike és Fannyka előrefut.
Érzem, hogy a Pici Éden sorsa is emberi sors lesz. Aggódom érte, azt kívánom: ne legyen az, legalábbis addig ne, amíg csak lehetséges. Aki igazán ember volt, most az, vagy a jövőben emberségre születik, az menekülésre született, vagy fog születni. Az Édenek nem mások, mint parányi búvóhelyek ebben a nagy menekülésben.
A létezés, az elmúlás, a hiábavalóság fájdalma ellen, persze, a fentebb említettnél hatékonyabb tüneti gyógyszer is van: harácsolás, önzés, becstelenség, érdek-hazudozás, érdek-igazságtalanság, ájtatoskodó kétszínűség, mások /sokszor igen primitív/ gyalázása, öntelt hatalmaskodás...
Ó, vélt /vagy valódi/ ellenségeim, bizonyos értelemben nektek van igazatok! Sok mindenféle magán-bajra utóbbiak jelentik a talán százszorosan hatékonyabb írt, - de én mégsem tartok veletek. Én azt az Igazi Édent keresem, amelyről tudom, hogy úgysem fogom megtalálni. Mégis, még így is, többet ér számomra keresése, mint az, ha veletek tartanék!
Egy Piros Csillag /melyet Ady is, József Attila is, és még sokan mások, akiket tisztelek,
igen nagyra tartott / Istene pedig megbocsátóan mosolyog rajtatok. Furcsa paradoxként úgy értettetek meg a történelemből mindent, hogy egyúttal nem értettetek meg semmit.
Fácán rekedt hangja kakaskodik ki egy bokor mélyéről. Megyünk a völgyben, a tűnődő hegyek felé, virágok, álmok, gondok, örömök kis falujába, ahol talán, legalábbis remélem, itt-ott a kertek, szívek mélyén, szintén megbújik egy-egy pillanatnyi menedék, egy-egy pici éden.
|
Ideje: Június 24, péntek, 21:45:32 - lelmik
|
|
| |
|
Vissza Rovathoz
 |
|
|
|
|
| "Lelkes Miklós: PICI ÉDEN" | Belépés/Regisztráció | 9 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Lelkes Miklós: PICI ÉDEN /az (Pontok: 1)
- Anna1955 (angyaligirl@freemail.hu) Ideje: Június 24, péntek, 22:06:24
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Kedves Miklós,
Elbűvölt az írás, mert ott voltam az édenben, annyira érezhetően, élettel telve írta le. A táj, az állatok a gyerekek, nagyon tetszett.
"Én azt az Igazi Édent keresem, amelyről tudom, hogy úgysem fogom megtalálni"
Már megtalálta mikor kis időre is, de békét lelt az unokákkal, azon a csodálatos vidéken. A sok kis dologból fognak összeállni a nagyok. A boldoságot szerintem, nem a nagydolgok okozzák, hanem a mindannapi apróságok halmaza. Tanuljuk meg szeretni és értékelni az élet apróbb örömeit is, hátha könnyebben meglátja szemünk a sok rossz között a csírázó jót is.
Szeretettel Anna |
|
|
|
|
|
Re: Lelkes Miklós: PICI ÉDEN (Pontok: 1)
- Anonyma Ideje: Június 25, szombat, 11:16:09
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Szerintem a lelkünk mélyén mindnyájunkban ott van a vágyódás egy "pici éden" után. Melyet nem is kívül kell keresni hisz bennünk van! Remek írás, nagyon tetszett. Békét, nyugalmat sugároz. |
|
|
|
|
|
Re: Lelkes Miklós: PICI ÉDEN (Pontok: 1)
- _zizike_ Ideje: Június 27, hétfő, 12:26:51
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Kedves Miklós!
Végtelen szomorúság csendült ki az írásából a megváltoztathatatlan miatt.
Nekem az jutott erről eszembe, hogy valamikor, már mondhatom hogy réges-régen, imádtam a mezei , erdei virágokat csokorba gyűjteni, minél nagyobba, hogy ha lehet, minden fellelhető vázába jusson majd odahaza, sőt, a kis rövidszárú ibolya vagy hóvirág már csak egy hosszabb szájú pohárba jutott megfelelő méretű váza híján, de nem zavart … Nem számított. Annál büszkébb voltam magamra, minél több virágot tudtam összegyűjteni egy-egy kirándulás alkalmával.
Aztán nem tudom pontosan már, hogy mikor, azt sem, hogy miért, egyszer csak elkezdtem nem leszakítani őket. Arra gondoltam, hogy pl. ha mindenki leszaggatja, mi marad kint a természetben? és minek letépni? Úgyis 2-3 napig él majd csak, a természetes lelőhelyén talán mégis tovább virulhat … és ilyenek jártak a fejemben. Rég volt már ez, mikor ez először villant az agyamba, érdekes, ahogy most eszembe jutott az írása kapcsán … :) Azóta is imádom persze a kis vadvirágokat, de soha egyetlen szálat le nem tépek már, a magam örömére. Ez így nem is igaz persze, mert a magam öröme már az, hogy ott, kinn szívom magamba az illatukat, megcsodálom piciny szirmukat ahogy a nap sugarai táncot járnak rajtuk, és ott érzem, ahogy ez az édes látvány melengeti a lelkem … sokkal többet nyújt így az élmény, mint valamikor régen, amikor még a „magaménak akartam” őket. De ezt akkor még nem tudtam … ! :) Én így vigyázok, a magam módján, az akkor épp "felfedezett" pici édenre...
Üdvözletem: Erzsi
|
|
|
|
|
|
Re: Lelkes Miklós: PICI ÉDEN (Pontok: 1)
- stevew Ideje: Június 27, hétfő, 15:53:32
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Kedves Miklós!
Mindig nagy örömöt lelek az ilyen hangvételű írások olvasásában, s ez mos sem volt másképp.
Én is jártam hasonló "pici édenekben", ahol megmaradt még az őstermészet szimfóniájának egy-egy akkordja, érintetlenül. Kettő közülük nincs többé: az egyiket az erdőgazdaság tarolta le, a másikhoz (ó, az a rengeteg cickafark, kakukkfű és mézédes illatú legyezőfű!) pedig egyre közelebb szántanak már az ekék, s száradó kóróin ott libeg a napszámosok nejlonzacskója. De nem adom fel: ha már a Nagy Édenre nem vagyok érdemes, tisztelettel leborulok az ilyen pici édenekben egy-egy bogár, vízisikló vagy bókoló virágfejecske előtt...
Tisztelettel:
István (stevew) |
|
|
|
|
|
|
