| Küzdőtér |
|
|
|
tamiska
Mindig várok valamit…
Talán, hogy megelevenedjenek az álmok...
Mindig várok valamit…
Talán, hogy megelevenedjenek az álmok...
Itt holt virágok integetnek,
Csalogatnak csillogó világok.
Hány éve megyünk egymás felé,
Hány léptünk nesze ülhetett a partra,
Szép ligetünkbe hány szív bomolt,
S a „szeretlek-szó” lélekbe hatolt.
Nem akartalak a legkívánatosabb
Csókban sem téged,
Nem akartam adni egy nagy merést,
S mert hitedben reszketni kezdtem,
Nem érhettem meg a felismerést.
Valakit nem szeretni most tanulok.
Szemében láttam minden virágot,
S most pusztítva, irtva zokogom,
Hol vagytok gyönyörű álmok,
Kik hoztatok elibém új sétányokat,
Hol bújó asszonyokkal meg-megálltam,
És cseréltünk hamis csókokat.
Ti, kik nyitjátok majd a síromat,
Holt csontjaimat mind kiássátok,
S fagyos szájjal visszaemlékezve,
Mégis csak újra, és újra megkívántok.
Játékból írtam szép melódiákat,
Megríkattam a könnyű híveket,
Bennem kajánkodások indultak
Azért, hogy válasszak közületek.
Felkarmoltak hazug vágyak,
Finom rezdüléshez nem adtak erőt!
Halált hozó ketyegések
Számlálgatták az elmúló időt.
Láttad télen mily árnyéktalanok a fák?
A miérttel kit ébresztenék, ha elmondanám.
Szaladásba fognák sétájukat a szüzek,
Kérdeznék, mért görbül sírásra a szám.
/Szemedben úgy égtek a napok,
Ahogy üvegszilánkokban égnek,
Ezer és ezer önmagát kínáló,
Vöröslő alkonyatok.../
Vak énekel oly átéléssel, mint én.
Véli, hogy mással ő is láttat.
Őrt állok magamban, szemlesütve,
Torkomból kinyögöm, hogy várlak!
Dacosan morgom, – mint a fogott vad–
Versemben szabadság vágyamat!
Nincs nagy visszhangjuk, tudom,
Bennem mégis dübörög valahol…
Írok néha csodás szavakat,
Velük magyarázom a kapott csókokat.
És mégis… hazudni tudom a szépet!
Mi engem is leránt a mélybe,
Elnézem magam, mint megkötöttet,
- Kit szánok-, ha látom
A vergődőt, az összetörtet.
Utálkozom… halott verssel a zsebembe,
Felérek a kócos Budapestre.
Fényességébe beleköltözöm,
Csatangolok széles utakon,
Várom, hogy szembe jöjjön az Öröm,
Miben a kis nőket karomba rántom,
S pezsgős mámorral szememben
Eltáncolom utolsó táncom.
Már idegennek érzem a lelkem.
Akkor, ott, nem én öleltem!
Úgy adtam, hogy nem akartam adni,
De bennem ős gerincek hajoltak,
Unszoltak, ne tudjak megfutamodni.
Valaki velem nagy útra indult,
Talán az első Éva lehetett. Kérem,
Ne hagyjon egyedül, bárki legyen,
Nem baj ha nem, vagy csak épp hogy
Ismerjen, hallja meg könyörgésemet.
Kövekbe botlok, mint zsenge fákat
Hajlítanak a testetlen szelek,
Tagadom, de mindig érzem
A simogató érintéseket.
Tömegbe bújok, hogy elveszítselek,
Így kínálom magam, tépett ingben.
A megalázottba is beleérzik a:
Lehet, hogy már senkim sincsen!
Egy száj, óh uram, egy száj még
Legyen, aki kimondja nevem,
Kiáltás értem is hangozzék,
Megnyugvást érezzek szívemen!
Eltaposnak, mint a csigaházat,
Nem jajdulok, már arra sincs erőm,
De egyszer még fájón felsóhajtok:
Hol vagytok társak, hol, ti szeretők!?
Érted menekülök tőled,
Holdarcú fényben meg-megállok,
Továbbmész, s ahogy halványulsz,
Rádermednek arcomra az álmok.
|
Ideje: December 12, szerda, 10:37:12 - Veva
|
|
| |
|
| "Várok valamit" | Belépés/Regisztráció | 8 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Várok valamit (Pontok: 1)
Paulus (pogonyi.pal@chello.hu) Ideje: December 12, szerda, 15:23:36
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Kétségbeesett panasz-jaj-kiáltás a társas magányból, némi kapuzárás előtti pánikkal vegyesen. Ilyenkor az ember azt érzi, hogy sok mindent elszalasztott, elpazarolt. De jobb ha tudod: minden úgy történik, ahogy történnie kell. A panaszkodás a leghiábavalóbb dolog.
A verset a maga konkrétságában most nem elemzem (de, ha akarod, vagyis kéred, megteszem), csak annyit kérdeznék: nem olvastál mostanában túl sok Ady-t? |
|
|
|
|
|
Re: Várok valamit (Pontok: 1)
Lacoba Ideje: December 16, vasárnap, 15:34:07
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Kedves Tamiska! Megmondom őszintén óriási meglepetés volt számomra ez a vers. Amikor már elég edzett az ember - a versolvasás terén - sokszor gondolja úgy egy vers megnyitásakor, hogy majd most. Még akkor is így van ez, ha már sejti, hogy nagyjából mire számíthat. A versed megnyitásakor ez bekövetkezett. Eljött a most.
Olyan jelentős vers ez, amely ritkán reszket tollunkon, billentyűzetünkön. Olyan vers, ami hatalmas érzelmi átrendeződés hatására alakul ki a költőkben. Ezek az érzelmi átrendeződések igen gyakran hozzák azt is, amit irodalmi szemmel úgy nevezhetünk: mérföldkő. Nagy költőink legnagyobb szárnyalásai is a szerelmi, lelki, vagy egyéb válságban teljesedtek ki, az új remény, az újabb lehetőség, vagy éppen kilátástalan helyzet indít el egy új minőséget.
Tamiska, eddig is mindig olvastam verseidet. Sosem éreztem benne a megfelelő átütőerőt. Nem mondom azt, hogy rossz versek voltak, de nem lüktettek ott a zsigereimben, amikor olvastam.
Ez a vers ott volt. Minden porcikájában átélhetően. Persze, hogy lehet benne apróbb hibácskákat lelni, de azt ilyenkor észre sem veszi az olvasó. Talán már sokadik olvasáskor, az újabb belső lépcsők kutatása közben.
Hogy ezek közül a hibák közül is írhatnék valamit - gondolod most magadban.
Nem írok, mert inkább - ha igényled, elküldöm priviben - hogy ne zavarjon másokat a vers olvasása közben.
Tamiska gratulálok! Sosem add lejjebb! |
|
|
|
|
|
|
