 |
Vers: Lelkes Miklós: M E Z Ő /Böszörményi Zoltánnak/ |
|
A mezőn olykor nyúl fut el.
Hátán lovagló pillanat,
s picikét elcsodálkozunk,
hogy a táj mégis ottmarad.
Marad az eltört végtelen,
füvek, virágok erdeje,
bólogató nap-bóbiták
kísérte kékcsengős mese.
Mindenben rejtett óra van.
Járnak, járnak a mutatók.
Szárnyalnak széltánc-illatok,
tetteket múlttá altatók.
A mezőn olykor nyúl fut el.
Az életem is elfutott.
Minden jelenből árny kinéz:
kíváncsi szemmel egy halott.
Mező, nyúl, vágyak, elfutók...
s kapunk e semmi-életért
oly furcsa bért: felismerést,
hogy senki semmit meg nem ért.
Nem értjük a mezőt, nyulat,
undorgyönyör verőeret,
mely gonoszul visz szívbe vért,
halálba látszat-életet.
Örök szomj, Lélek-képzelet,
melyen mindig győz az Anyag!
Csupán istenített Pokol
mi imák mélyén megmarad.
Életem bánat-egyszerű.
Még egyszerűbb varázslatom:
másik Mezőn másik Nyulat,
Más Semmi-létet álmodom.
Ott semmit sem kell érteni,
mert Lélekké lesz az Anyag,
s más az Idő, el- s visszaszáll
pirospillangós pillanat.
Ott Út az út, mert visz tovább:
másokhoz elvisz csillagot,
s vele más álmú Végtelent,
mindig a Szívre hallgatót.
Való mezőn, ha nyúl fut el,
később búsak a bóbiták,
s csak elmúlás mi ottmarad, -
az cseng tovább, kéken tovább.
|
Ideje: December 10, péntek, 19:35:39 - lelmik
|
|
| |
|
