| Küzdőtér |
|
|
|
Minilany
Egy régebbi prózám...
Hajnalodott. A nap első sugarai beragyogták az alvó nagyvárost. Semmi sem mozdult. A várost körül ölelő táj is még az igazak álmát aludta. Valahol a város mélyén egy ici-pici parkban egy srác a bíborszínű eget figyelte a fűben fekve. Ha valaki jobban megnézte az arcát, láthatta, hogy milliónyi könnycsepp gördül rajta le. A szíve pedig több sebből vérzett. Bárkinek megesett volna rajta a szíve ha arra jár. De a park kihalt volt, így aztán egyedül lehetett bánatával. Ide menekült otthonról, ahol nem találhattak rá.
Elmenekült. Nem volt több ereje szembenézni az életével. Túl sok volt a csalódás és a fájdalom már. Csak egy kis nyugalomra vágyott, szeretetre. Otthon ezt nem kaphatta meg. A szülei elváltak, az apja gyűlölte őt, az anyja pedig mindenért őt okolta. És ha ez nem lett volna épp elég, a legjobb barátai is cserben hagyták. Mind közül ez a seb fájt a legjobban. Elárulták, becsapták, megalázták...
Ez a nap örökre az emlékezetébe vésődött. Már nem volt kihez fordulnia vigaszért, mindenki elhagyta. Nem volt hova mennie sem. Haza nem akart menni, újabb, véget nem érő veszekedésekhez nem volt ereje. Az anyja nélküle is meglesz – gondolta. Barátai immár nem voltak, így nem sok minden kötötte a városhoz. Lassan letörölte arcáról a könnyeket, és felállt.
- Na most merre? – kérdezte önmagától. De válasza nem volt rá, így hát elindult, de maga sem tudta hová. Ki a parkból, végig hangulatos kis utcákon egészen a folyópartig.
Ahogy egyre beljebb jutott a városba, egyre több helyen találkozott álmos, siető vagy épp csak sétáló emberekkel. Nézte az arcukat. Mind fáradt volt és törődött, de akadt akinek ennek ellenére mosoly ült az arcán. Ahány ember volt, annyiféle kifejezést látott a szemekben. Mindnek megvolt a maga baja, mégis, csak az vehette észre, aki átlátott a szép álarcon, amellyel eltakarta. És ő látta. Átlátott az arcokat elfedő maszkon, látta a fájdalmukat, és megértette őket.
Annyi mindent láthat az ember, ha kinyitja a szemét és túl néz a saját gondjain. És akkor rájön, hogy nem csak neki rossz, hogy valakinek még rosszabb.
Gondolataiba merülve jutott el a folyóig. Leült egy padra. Csak nézte a zsákmányukra lecsapó madarakat, ahogy hallal a szájukban magasra repültek.
Ők repülhettek, mert szabadok voltak. Mit meg nem adott volna, hogy ő is szárnyra kaphasson, hogy mindent messze mögött hagyva végre szabad legyen. Ne érezzen, ne fájjon semmi. Hallgatni akarta a fülébe zúgó szél dallamát. Felhők között akart játszani gondtalanul, súlytalanul lebegni.
A nap már magasan a város fölött járt. Egész nap nem evett semmit. Levette a szemét az égről, és tovább sétált.
Újabb és újabb emberek jöttek szembe vele. Sokan ügyet sem vetettek rá, de voltak akik tetőtől talpig végigmérték őt. Most nem az arcokat nézte, hanem az útra szegezte tekintetét. Üdítődobozok, papírszemetek között szlalomozott. Végül elérte célját. a város szegénynegyedének legkedveltebb pékségét. A barátságos helyiségből egy frissen sült sajtos kiflivel lépett ki. Leült a járdára és falatozni kezdett.
Hirtelen torkán akadt a falat. Az út túloldalán egy angyali teremtést látott elsuhanni. Onnantól kezdve nem tudta levenni róla a szemét. Önkéntelenül felállt és követte.
Házakat, utcákat, tereket hagytak már maguk mögött, míg végül elérték céljukat- távol a szegény negyedtől és a belvárostól - egy kivilágított bérházat. A lány bement és ő az ajtón kívül rekedt. Az egyik ablakhoz lopódzott és belesett a házba. Odabent gyönyörűen megterített asztal mellett ott ült a tünemény...és egy férfi épp jegygyűrűt húzott az ujjára. Tudta, hogy neki már semmi keresnivalója ott.
A nap már réges rég nyugodni tért, a hold viszont épphogy elkezdte szokásos éjjeli körútját.
Végtelenül magányosnak érezte magát újra. Visszasétált a folyóparthoz, fel a hídra, onnan bámult le a mélységbe. Az pedig egyre jobban hívogatta, míg végül nem tudott ellenállni a csábításnak, és a víz ölelő karjaiba zárta...
Talán egyszer valaki keresni fogja. Talán. Bár az is lehet hogy senkinek nem fog hiányozni. Emlékét csak a sötéten hullámzó folyó habjai fogják megőrizni.
Elkeseredett, megtört, és nem talált más kiutat. Pedig máshogy is alakulhatott volna. Másnap már más színben látta volna a világot. De már nincs volna. Ő már döntött. Hogy jól, vagy rosszul, az nézőpont kérdése. Erre és még sok más kérdésre sohasem fog választ adni. Ő már meglelte a nyugalmat, mit oly nagyon keresett...
2006.06.13-14.
|
Ideje: Február 20, kedd, 20:46:40 - Veva
|
|
| |
|
| "Céltalan utakon" | Belépés/Regisztráció | 4 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Céltalan utakon (Pontok: 1)
Lacoba Ideje: Február 21, szerda, 06:44:11
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Jó élethelyzet és szomorú. Viszont az utolsó két bekezdés teljességgel téves és a mondandódat sem bogozza, hanem tovább rejtegeti. Tehát el kellene hagyni, mert így azt a látszatot kelted: hogy im az egyetlen út. Pedig az élet és a földi lét éppen az ellenkezőjéről szól. Az ugrás a gyengeség, a korlát megszorítása erősséget jelentene. A nyugalmat nem lelte meg, ez téves konklúziód, hanem éppen elvesztette, mert az utána maradt világ sosem fog belenyugodni értelmetlen tettébe. Az életnek nem a feladás az értelme, hanem a küzdelem, a kilátástalanság legyőzése. Amikor leírsz egy szépen felépített történetet - egy más valakinek a történetét - TE nem lehetsz teljesen szubjektív. Sem a főszereplő bőrében, sem az író bőrében. Neked globális mondanivalód, üzeneted van a világ felé, azzal, hogy leírtad. Felénk olvasók felé is. |
|
|
|
|
|
Re: Céltalan utakon (Pontok: 1)
stevew Ideje: Február 21, szerda, 13:18:39
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Íme néhány észrevétel (bocsánat, hosszú leszek!):
"A várost körül ölelő táj is még az igazak álmát aludta."
- Körül ölelő helyesen: körülölelő.
- Az igazak álmát csak ember alhatja. E szólás jelentése ugyanis az, hogy olyan nyugodtan alszik, mint akinek nincs semmi bűne és rossz tulajdonsága, tehát igaz ember.
"Valahol a város mélyén egy ici-pici parkban egy srác a bíborszínű eget figyelte a fűben fekve."
- Az "ici-pici" gyermekmesék hangulatát idézi, tehát nem ide való. Elég lenne az "egy kis parkban" is. Mondatodból három vessző hiányzik. Íme: "Valahol a város mélyén, egy ici-pici parkban, egy srác a bíborszínű eget figyelte, a fűben fekve."
- A "srác" kifejezés akkor lenne helyénvaló, ha valakivel (egy másik szereplővel) elbeszéltetnéd a történetet. Te viszont maga az elbeszélő vagy, akinek oly módon is személytelennek kell maradnia, hogy nem használ szlenget. Az ilyen kifejezések egy egyén egyéniségét, tulajdonságait hivatottak jellemezni, s a történeted nem az Elbeszélőről szól...
"Ha valaki jobban megnézte az arcát, láthatta, hogy milliónyi könnycsepp gördül rajta le. A szíve pedig több sebből vérzett. Bárkinek megesett volna rajta a szíve ha arra jár. De a park kihalt volt, így aztán egyedül lehetett bánatával."
- Hősöd egyedül volt, így senki sem nézhette meg jobban az arcát, s nem láthatta a legördülő könnycseppeket... Felesleges tehát a "Ha valaki jobban megnézte..." kezdetű mondat, ha később kiderül, hogy senki se nincs ott. Talán a "volna" szó hiányzik (megnézte volna), vagy egyszerűen leírhatnád, hogy arcán könnyek folytak végig...
"De válasza nem volt rá, így hát elindult, de maga sem tudta hová."
- Kétszer jelented ki azt, hogy nem tudja, hová menjen.
"Ahogy egyre beljebb jutott a városba, egyre több helyen találkozott álmos, siető vagy épp csak sétáló emberekkel. Nézte az arcukat. Mind fáradt volt és törődött, de akadt akinek ennek ellenére mosoly ült az arcán."
A hozzászólás folytatása... |
|
|
|
|
|
|
