| Küzdőtér |
|
|
|
lena1
Öreg anyóka lassan lépeget.
Utolsó útjára kiséri a párját.
Botjára támaszkodva próbálja
megtartani, egyensúlyát.
Szeméből könny pereg,
siratja a múltat és jövőjét.
Tudja,hogy párja nélkül élete,
tovább már szenvedés.
Odalép a koporsóhoz,
kezét az ég felé tárja.
Kérdőn-szavát az ég felé kiáltja.
Uram! Vigyél most magaddal!
Az életem már semmit sem ér.
Kinek kezét foghattam évekig,
a csillagok közt él.
Nincs válasz fentről,csak a
néma csend.
Lentről a zokogó jajkiáltás,
szívet tépő bánatot rejt.
Most utoljára, odalép a sírhoz.
Virágcsokorjával lelkét is
nyújtja az Úrhoz.
E-szavakkal köszön el attól,
kit szeretett.
Álmodj csak kedvesem,
tündérszép meséket.
Kisérjenek utadon,
gyönyörű emlékek.
Te voltál a támaszom,
minden reményem,
mi most szertefoszlott,
túl nem élem.
Követlek oda, hová
lelked távozott,
Két karod ölelésében,
majd tovább álmodok.
|
Ideje: Március 17, szombat, 10:09:46 - Veva
|
|
| |
|
| "Utolsó út" | Belépés/Regisztráció | 2 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Utolsó út (Pontok: 1)
Tithonos Ideje: Március 24, szombat, 18:40:48
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Sokat gondolkodtam, hogy helyes-e, ha részleteiben veszem górcső alá a versed.
Aztán rájöttem, hogy sok kárt okozhat Neked, ha bonckéssel esem annak, aminek elég az operáció is.
Alapvető hibáidnak érzem az átgondolatlanságot és a következetlenséget.
Kutattam a formát, de csak formátlanságra leltem.
Tartalmát erőtlennek, színpadiasnak éreztem, mely sokszor groteszkségig elhibázott, túlzó és hiteltelen.
Elképzeltem a botjával sántikáló idős asszonyt, aki alig tud egyensúlyozni, majd a koporsó előtt magasba emeli a botját, és már nem törődik azzal, hogy alig tud bottal is megállni a lábán.
Visszagondolok a nagyapám temetésére, ahogy a nagymamámat, akinek nem volt szüksége botra, mert két hold földet csuklóból megkapált, ketten kellett tartanunk. Nem engedett el hangzatos szólamokat, hanem néma fájdalommal búcsúzott és imádkozott.
A teljes reménytelenség után mégis az Istennek is nyújtja a csokrot (miért is?), Férje már a csillagok közt lakik (mondja szerencsétlen jajveszékelő özvegy), de még mindig a csillagok felé vezető útra összpontosít az asszony.
Nem folytatom tovább!
Hiszen mindannyian ebbe a hibába esünk, mikor először tollat ragadunk, romantikusabbak akarunk lenni az elviselhetetlenül eltúlzott romantikán, nagy fájdalmakat akarunk megjeleníteni, mikor a fájdalom valóságát egy pillanatra sem tudjuk érzékelni, kulisszahasogató nagy szólamokkal korbácsoljuk az olvasót.
Ezek mind súlyos, de sok odafigyeléssel, olvasással, tanulással javítható hibák. S legjobban úgy, hogy magunkból adunk valamit, ami valóságos és hiteles, és elfeledjük ezeket a rettenetes irodalmi közhelyeket, melyek írói életünk gyermekbetegségei.
|
|
|
|
|
|
|
