| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Próza: Lelkek tavasza 1.rész |
|
bg
Bíznék benne nem időtrabló írásom, ezért szeretném igényelni a kapható kritikát egy műértőtől. Köszönettel : Gergely
Emma pénztárosként dolgozott a nagyáruházban, ami nem éppen egy felemelő, megbecsült munka, de ő élvezettel dolgozott, mert céljai, a szomszédos országbeli főiskolára jelentkezés, és az utazás messzi tájakra tovább lendítették önbecsülését, és tizenkilenc évesen nem lehetett fásult az ember. Ám ezt nem tudhatta bárki, és így a pénztár mögött Emma látszata csalt.
A gyönyörű vonásai miatt, melyek feltűntek sok-sok vásárlónak, főleg a férfinépnek. Az arcéle egy szép ovált rajzolt, rajta hófehér bőre selymesen és lágyan pihent, ajkai finoman keskenyedtek, a halvány rózsa színében fürdőzve csókra csábítóan. Szemei mélyfekete színben izzottak, értelmet sugároztak, és fennkölten tekintett a pillantásuk, kedvesség, határozottság fénylett belőlük. Bárki bátran farkasszemet nézhetett ezzel a lánnyal, nem kellett tartania kisebbrendűségi érzéseitől e szempár miatt, és ha első látásra el is akadt a lélegzete a párviadal alatt, a lány közvetlensége később gazdagon feloldotta azt.
Orra szelíden meredt előre, egyenesen indult a homloka alól, és a csúcsa érzékien gömbölyödött ki a vonalából, majd szép ívvel futott a puha cimpák közé. Halántékán gyermekkori sebhely nyoma látszott, mint kis rózsaszín hasadás ékesítette meg homloka simaságát, mintegy figyelmeztetve, hogy mégsem egy sebezhetetlen angyallal van dolgunk. Koromfekete hajkoronája a fejére simulva omlott lefelé, melyet leggyakrabban hátratűzve hordott, ő nem takarta el arcát vele, mint mások, akik fel is hívják így a figyelmet gátlásaikra, hanem felfedte okos, magas halántékát bátran a világ előtt. Egyedül a füleit rejtették el sokaságukban vékony hajszálai, fülcimpáin nem is viselt ékszereket, csak ha igazán hangulatos helyre ment kikapcsolódni, akkor próbált ki egyet-egyet a pár darabos készletéből, a ruhájához a legmegfelelőbbet, ám végül mindig az ezüstszínű karika tetszett meg neki, mert egy kicsit dámává, vagy dámaivá varázsolta, és az illett sötét színű alkalmi ruháihoz.
Karjai és lábai vékonyak, hosszúak, kecsesen ringtak testével együtt járás közben, mintha egy szép nádszál lengedezne a tó partján sokadmagával, enyhe szélben, naplemetében. Így lenyűgözte, és rabul is ejtette Emma látványa azt, aki fogékony volt az e fajta szépséges, szelíd teremtések iránt, és aki így érzett, az tisztelte, és hűen bálványozta imáival a hirtelen jött szenvedélyes rabságában.
Aztán azoknak kifogyhatatlan tüzeket tápláltattak vágyaik a szívükben a legelső pillanattól kezdve, ahogyan a mellette lévő pénztárban ülő tanulófiú is tette azt. Ő kiharcolta magának, ha lehetősége is adódott rá a megfelelő főnökétől, hogy ha egy műszakba került Emmával, akkor mellette tölthesse el munkaidejét a két egymásba épített kasszában, had élvezhesse a lány közelében eltölthető idő örömét. Máskor, ha fiatal sármos fiúk jókedvvel flörtöltek a számlázás közben a lánnyal, sorban állás alatt, ő forrt dühében, elvörösödő arccal vagdalkozva dolgozott tovább, és alig bírta ki, amíg azok továbbálltak. Így bántotta őt a saját gyávasága, bátortalansága, hogy nem merte Emmát megkérdezni egy esetleges randevú eshetőségéről, inkább csupán szakmai dolgokról, vagy egyszerű hétköznapi ügyekről beszélgetett vele, szívének kárára, és így minden este csak álmodozhatott a lányról elalvás előtt. Egy évvel idősebb is volt a lány, érzelmileg ő pedig több évvel elmaradt tőle, és ezt jól érezte magáról, e fék által kerülhetett el szívbemarkoló felesleges katasztrófákat.
Emma nem közeledett volna a gyakran mellette dolgozó fiúhoz, bár kedvelte, mert kedvesen, és védelmezőn viszonyult hozzá, de látta rajta a szerelmes gyötrődést, ezt elnézte neki, tudta fiatalabb nála, és jelenleg egy érettebb barátjának adta magát. Ez a fiú viszont nem épített lelkében imahelyet Emma iránt érzett szerelméből, habár nem is igen lehetett szerelemnek nevezni kapcsolatukat. Első találkozásaik még szédületes érzéseket váltott ki belőlük, ám később mindketten megelégedtek az általuk létrehozott szokások ismétlődésével, és Emmának végül be kellett látnia, hogy párja bár tetszetős számára, mégis hajlamos az unalmas életvitelre, így hosszútávra nem fűzött reményeket és terveket hozzá. Akkor viszont kényelmesen alkalmazkodott rövid szabadidejében a fiúhoz, és ezt az időt ő szabta kevésre, így tartotta magát szellemileg és érzelmileg egyensúlyban.
|
Ideje: Március 21, szerda, 20:06:59 - Veva
|
|
| |
|
| "Lelkek tavasza 1.rész" | Belépés/Regisztráció | 2 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Lelkek tavasza 1.rész (Pontok: 1)
Lacoba Ideje: Március 23, péntek, 16:12:11
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | Ha tőlem - hétköznapi embertől - is elfogadod, akkor röviden.
- formailag a gond az, hogy nem választottad bekezdésekre a bevezető részt. Megkerestem ezeket a váltásokat, de nem nekem kellett volna, illetve nem értem miért nekem kellett. Nincs meg az ok.
- Az első - jól megkevert - körmondat nem ígér semmi jót. Nagyon kusza, szinte értelmezhetetlen, miért is tartozik ez egy mondatba. Az egész bevezető részen végigvonul ez. Nincsennek benne a nyomatékosító, vagy éppen bizonytalanító hatású tőmondatok.
- az egész teljesen hétköznapi. Nem találtam meg, hogy miért is kéne majd tovább olvasnom. Átlagos minden, nem nyügöztél le fordulatokkal csattanókkal, de még nem is sejtetsz valami hasonlót. Egy szokványos történetnek néz ki - a bevezető rész alapján -, nem győztél meg a további lendületről.
- "Orra szelíden meredt előre," - most vagy szeliden, vagy meredt. Szeliden nem mered, ebben biztos lehetsz.
- "Első találkozásaik még szédületes érzéseket váltott ki belőlük," - helytelen, és rossz, zavaró a többesszám. Ezt magad is érezted azért tértél közben vissz majd ismét.
- a teljes múltidős történet elmodással nem ültettél bele bennünket - olvasókat - a környezetbe, pedig szeretünk a szereplők bőrébe bújni, hiszen ez jár nekünk.
- amikor egy hosszabb művet részekre oszt az ember, úgy teszi, hogy az adott rész önmagában is hozzon valamit. Nem szabad úgy megosztani, hogy ne durranjon valamelyikben legalább egy jó poén, vagy egy csók, vagy ne szakadjon meg a szív egy meglesett érintésen, vagy legalább véletlenül megérinthette volna Emma formás fenekét, mellét - vagy mit tudom én. Bármi.
- nem találtam a helyet sem igazán meg, ahová vinni akarsz bennünket.
Remélem erre az egészre rácáfolsz majd a következő résszel. |
|
|
|
|
|
|
