| Küzdőtér |
|
|
|
 |
Próza: Mese a vágyakozásról |
|
zsuszi
Néha azt hisszük, hogy a lelkünk kemény és sérthetetlen. Aztán egyszercsak meghalljuk a zenét, a hangot és akkor menni kell... Menni kell????
Egyszerű volt még akkor minden. A nagy hajó szelte a menetrendben előírt útját, úszott az egyik kikötőből a másikba, szinte kormányozni sem kellett. Olyan nagy volt, hogy sem szél, sem hullám nem tudta eltéríteni. Nem volt szükség még mentőmellényre sem, hiszen biztonságos és kényelmes életet biztosított az utasnak. A sors ácsolta ilyen erősre, vitorlájába a szelet a gondviselés hajtja.
Az utas sokszor nézte a vizet. Nagy tajtékokat látott a vízben, és a távolban hajótörötteket is, akik kétségbeesetten próbáltak a vízből ismét biztonságos körülmények közé kerülni. Mindegyik mellett a sérült hajó. A derékba tört árbocon, a sok feslett vitorla, - mind annyi kudarc, téves döntés jelképe, - zászlóként lobogott a szélben.
Részvéttel és sajnálkozással gondolt ezekre az emberekre. Segíteni próbált, de nem sokat tehetett. Mindenki a maga hajóján kormányos, másik hajó nem engedelmeskedhet neki, csak annak, aki építette.
Ilyenkor azért büszkén nézett körül és arra gondolt:
„Milyen jó, hogy én ilyen erősre építettem a hajómat. Haladok a célom felé, a hajómon mindenki itt van, akit szeretek. Remélem, az energia kitart sokáig és így eljutok oda, ahová el lehet érni halandónak egy hajóval.”
Így hajózott, tette a feladatát, amikor egyszer a távolban, feltűnt egy csodálatos sziget. Nem volt az rajta egy térképen sem. A hajó könyvtárában, rég elfelejtett poros könyvek között talált egy megfakult írást. Hosszasan nézte, és egyszer csak megpillantotta a rajzon a csodálatos sziget körvonalait. Az elmosódott rajzon is jól látszott, hogy szigeten buja a növényzet, a nap mindig süt, a sziget lakói boldogok, táncolnak, nevetnek, és nagyon szeretik egymást.
Az utas elgondolkodott.
„Itt hajózom már jó ideje, a térképet, ami sorsomat leírja, jól ismerem. Előre megrajzolták ezt azok, akik elindítottak utamon. Miért nem jelezték a csodálatos sziget létezését? Miért akarták, hogy becsukott szemmel és füllel haladjak el mellette?”
Kiment a fedélzetre, és szomorúan nézte a távoli szigetet. Viharos volt a tenger, a hatalmas hullámok csapkodták a hajó oldalát. Az utas látta, hogy a hajó nem a sziget felé halad, hanem nyíl egyenesen mellette fog elmenni, és így a sziget örökre elvész a láthatáron.
Hatalmas vágyat érzett. A hajó, ami eddig az otthona, az élete volt most hirtelen sivár és érdektelen lett számára. Elvakította a sziget fényes tündöklése. Csodálkozva vette észre, hogy az életének tökéletessége egy szempillantás alatt semmivé foszlott. A szigetről hallatszott a lakók gyönyörű éneke, mely a szíve mélyéig hatolt.
Este kiment a fedélzetre és nézte és hallgatta és már, már… válaszolt is. Úgy érezte, hogy hívják, - bár lehet, hogy a szél suttogása a tenger morajlása tévesztette meg.
Borzongva gondolt arra, hogy a szigetre csak egy út vezet. Beleveti magát a jéghideg habokba és imádkozik, hogy a sorsa és a jó szerencséje a csodálatos szigetre sodorja ki. Teste még soha nem érintette ezeket a habokat, hiszen a jó erős hajó korlátjai megakadályozták ebben. Meg miért is tette volna? Minden, ami eddig fontos volt, az ott volt a hajón. Ami meg nem volt ott, az nem is volt fontos.
Elégedett volt… - eddig!
Most azonban folyton a horizontot kémleli, nem eszik, nem alszik, alig szól társaihoz. Mindig csak a sziget jár az eszében. A többiek szomorúan nézték, s csak abban reménykedtek, hogyha elhaladnak a sziget mellett, olyan lesz, mint régen.
Ezen az estén a társai hiába várták a hajó belsejébe. Testét elnyelték a habok.
Csillagos volt az éjszaka. A hold messze bevilágította a vizet. A sziget felől édes virágillatot hozott a szél, halk volt a zene és a hívogató hang is egyre csak szólt! Békés és idillikus volt a kép, és a tenger sem látszott olyan veszélyesnek. A hold sugara Aranyhidat vert a hajó és a sziget közé. Csak rá kell lépni és menni, menni az úton. Az utas kábán, szinte részegen odatámolygott a korláthoz, pillantásával végigsimította eddigi életét, a hajóját, majd a korláthoz lépve elindult az ismeretlen felé.
A dermesztően hideg víz egy pillanatra megbénította minden izmát. Tehetetlenül süllyedt egyre mélyebbre. Szeme elől eltűnt a hajója, már a szigetet sem látta, csak a háborgó tengert. A víz sodorta, az örvény húzta, minden, ami eddig biztos volt, bizonytalanná vált. Nem volt korlát, mely megvédje az ismeretlentől, mert itt volt,… maga, az ismeretlen. Vadul csapkodott, remélve, hogy talál egy biztos pontot. Lelkében még a tengernél is nagyobb vihar dúlt. Látta társait, amint a hajón sírnak utána és látta a szigetet, ahová - csak most döbbent rá -, hogy egész életében vágyott. Közben a hideg mélység tátongva szippantotta be testét, hiába kapálódzott, tehetetlen volt a tenger erejével szemben.
Kábult álomból ébredt. Mintha ezernyi tű szurkálta volna minden porcikáját. Keleten a nap első sugarai végigpásztázták a sima tengert, egy pillanatra megpihentek a kis hullámokon, hogy aztán újra suhanjanak a végtelen felé. Már nem félt. Nagy nyugalmat érzett, biztonságot, amilyent egy vízbe vetett kis vékony palló adhat a fuldoklónak. Előtte a hajója, rajta mindenki, akit szeret, és akik kitárt karjukkal hívják most is.
A távolban ott van a sziget, még mindig nagyon szép, és kívánatos ám a bűvös varázsa megszűnt. Az utas, végső erejével, kétségbeesve, kapkodva haladt a hajója felé. Az utolsó métereket szinte csak az akaratával, a végtelen szeretetével tette meg. Társai boldogan várták vissza, nem kérdeztek semmit, csak csendben megölelték egymást.
Sokáig tartott ez az ölelés. Eddig nem volt módjuk visszatérni egymáshoz, hiszen soha nem váltak szét. A hajó már nem az a korlátokkal szegélyezett biztonságos erődítmény volt, jól tudták, bármikor ki lehet szállni belőle. Most jöttek rá, hogy a korlátokkal nem a hajót kell erősíteni, hanem a szeretetüket.
A nap már magasan járt az égen. A bárányfelhők kíváncsian kandikáltak le az égről. A hajón visszatért az élet. Vígan duzzadtak a vitorlák, a hajókormány mozgása hűen követte az előre meghatározott útirányt. Az utas csak egy felületes pillantást vetett a térképre, hiszen annak minden kanyarulatát már jól ismerte. Ám most valami furcsaságot vett észre. A térképen, ahol eddig csak végtelen víztükör volt, egy apró szigetecske látszódott. A szigeten buja a növényzet, a nap mindig süt, a sziget lakói boldogok, táncolnak, nevetnek, és nagyon szeretik egymást.
És akkor feltűnt a kikötő. A nagy hajó egyenesen a sziget felé haladt, rajta az utassal és azokkal, akiket nagyon szeret. A sziget lakói jázmincsokrokkal integettek feléjük, és felvették legszebb ruhájukat, hogy így köszöntsék a vendégeiket. A hajó most lassan siklik a kikötő felé, még nincs kijelölve a hely, hogy hol tudna kikötni.
Az utas már tudja, hogy a szigetre csak a hajójával juthatott el, és csak azokkal, akiket nagyon szeret.
Most majd előremegy, megnézi, hogy elég biztonságos-e a talaj a szigeten, van-e a hajó összes utasának elegendő étel, ital, szeretet…
Az ének meg csak zeng…zeng…zeng…
|
Ideje: Május 20, vasárnap, 21:59:38 - Veva
|
|
| |
|
| "Mese a vágyakozásról" | Belépés/Regisztráció | 1 hozzászólás | Search Discussion |
|
| | Minden hozzászólás a beküldő tulajdona. Nem feltétlenül értünk egyet velük, és nem vállalhatunk felelősséget a hozzászólások tartalmáért. |
|
|
|
|
|
Re: Mese a vágyakozásról (Pontok: 1)
Julianna (julianna41@citromail.hu) Ideje: Július 27, péntek, 07:55:48
(Adatok | Üzenet küldése | Blog) | | Érdekes gondolatok az emberi vágyakozásokról, álomképről, valóságról...ami elérhetetlen. Jó volt olvasni. |
|
|
|
|
|
|
