Re: SEBZETTEK ÖSVÉNYEIN (Pontok: 1)
thomba Ideje: December 16, kedd, 20:50:03 | Első és talán durván hangzó kérdésem: mi akar ez lenni? Na jó. Sejtem. De csak sejtem. Mert sajnos ez az írás nem fog meg. Hiányzik belőle az átütő erő. Ez nyilván annak tudható be, hogy feleslegesen sok benne a tájleírás, ami eltereli az olvasó figyelmét a lényegről anélkül, hogy a táj és környezetleírások bármiféle hatással lennének rá. Minden, ami egy adott környezetre illik, csak akkor lehet igazán átérezhető, ha szoros kapcsolatban áll az adott írás fő vagy mellékszereplőivel, jelen esetben a fogyatékos kisfiúval. Neki, és nem az írónak kell reagálni a környzeti hatásokra, akár az út sötétszürke bitumenjére, akár az útszéli tuják égbenyúló oszlopaira.
Feltételezem, hogy az olvasó együttérzését akarod kiváltani, de ezt ne tájleírásokkal, hanem szereplőid érzelmi reakcióinak megjelenítésével próbáld meg elérni.
Írod: “egy öt éves kisfiú kikapja keze alól (a kiskutyát), ölbe veszi és sírva elrohan a szüleihez. Pár sorral lejjebb: fiamhoz hajolok, és fülébe súgom, ne bántsa őt e kis malőr.
A kettő között csak annyi utalás van erre a malőrre és a fogyatékos kisfiúra (aki végülis a főhőse ennek az írásnak), hogy a közjátékot a fiú meg sem értené, hiszen szellemileg is középsúlyosan sérült. Ezt, ha akarom, elhiszem, ha akarom, nem. Maradjunk annyiban, hogy nagyon nehezen hiszem el. Miért? Mert egy szellemi fogyatékosnak is vannak láttatható és érzékeltethető reakciói, főleg olyan esetben, amikor egy általa megkedvelt kiskutyát kikapnak a kezéből. Én, mint olvasó, szerettem volna látni, átérezni, hogyan reagál erre ő, a főszereplő. Ehelyett azt olvasom, hogy téged bánt a dolog, nevezetesen a körülállók közömbös vagy sajnálkozó pillantásai. Ha tévednék, s nem a gyerekről, hanem az íróról szól ez a történet, akkor viszont az egésznek a megközelítése téves.
Ezt a malőr jelenetet úgy kellett volna leírni, hogy engem, az olvasót is bántson, felháborodásra ösztökéljen.
Pár sorral lejjebb írod: a tájék sodalities, egész csapat fehér hattyú bukkan felénk a távolból. Ennek és az ehhez hasonló leírásoknak semmi jelentőségük nincs. A szituáció cseppet sem idillikus, egy ilyen betoldás sokat ront az író által remélt hatástól.
Még egy mondatot kiragadva: a meghatottságtól könnyek szöknek a szemembe. Ismétlen, ne neked, nekem, az olvasónak szökjenek könnyek a szemébe. És ne szirupos érzelgősség váltsa ki ezt belőlem, hanem, ha lehet, egy mellbevágó, megdöbbentő hatás. Nem hiszem el, hogy azok a zenészek csak úgy, ha már kezükben van a hangszer, éppen annak a kisfiúnak fognak muzsikálni. Valamelyik észrevehetett a fogyatékos gyereken valamit - őszínte bámulatot, egy egészen furcsa, fogyatékosokra jellemző kíváncsiségot, akár az értelem felvillanó szikráját - ami arra késztette őket, hogy csak és kizárólag annak a kisfiúnak játszanak azon a délutánon. Éreztesd az olvasóval ezt is, a gyerek szinte kitapintható reakciójával együtt, tömören és hatékonyan, úgy, hogy az az én könnyeimet csalja elő.
Tudom, ez nem könnyű. Sőt, nagyon nehéz, de hidd el, hogy nem lehetetlen, bár az igazán nagyoknak sem sikerül mindig. Még sok-sok összetépett kézirat után sem. Ők viszont nem adják fel, s nagyon remélem, te sem fogod. Írj sokat és rendszeresen, tedd írásaidat a fiók mélyére, majd néhány hét múlva vedd azokat elő. Újara olvasva, magad is rájössz majd a hibákra.
Végezetül és visszatérve a kezdetre: az első bekezdésnek, az első mondatnak nagyon nagy szerepe van. Azzal fogod meg az olvasót. Egy táj, főleg egy kontraszt nélküli békés táj leírásával ez sohasem sikerül. Ellenpéldaként gondola a Himnusz első sorára: “Isten áldd meg a magyart!” Kész. A többit akár el is lehetne hagyni. Hogy mégsem szabad, az azért van, mert az olvasóban azonnal válaszra váró kérdések merülnek fel. Mivel? Miért? Merő jótéteményből csupán, vagy valóban kiérdemelték a magyarok azt az áldást? Az olvasó kíváncsi erre, tudni akarja a választ, azaz, érdeklődését felkeltették ahhoz, hogy tovább folytassa az olvasást.
Te pedig folytasd az írást. Mindig egy kicsivel jobban.
|
] |
|
|
|
|
