Re: A Messzeség! (Pontok: 1)
stevew Ideje: Február 27, kedd, 17:25:38 | Kedves lena1, kezdjük a címmel:
"A Messzeség!"
Más verseidnél is látható, hogy előszeretettel használsz felkiáltójelet a címekben. Különösebb bajom nem is lenne ezzel, ha később kiderülne, miért kiabálsz. Az, hogy a nagy M-mel szinte megszemélyesíted a messzeséget, további elvárásokkat is támaszt a következő sorok iránt - azt gondolnánk, hogy egy igen erőteljes élményt fogsz világgá harsogni időről vagy térről, ámde:
"Olyan távol vagy tőlem,
hogy soha el nem érlek.
Csak nézem szomorúan,
a fájó messzeséget."
Azaz: címbéli harsányságod elenyész, így a szomorú sóhaj semmiképp nem indokolja a felkiáltójeles-nagybetűs figyelemfelkeltést. Ilyen vágyakat ugyanis suttogni szokás:
"Milyen jó lenne átszelni,
a kék óceánt veled.
Jó lenne, egy percre is,
megfogni a kezed."
Hogy az óceán kék-e, sajnos nem tudom, de itt inkább közhelyként lapul e jelző. Jó lenne, ha mindörökre elfelejtenéd e könnyen kínálkozó jelzős kapcsolatokat (pl. fájó messzeség, kék óceán, szívem melege), mert ezek egy versben csak üres szavak, a megszokás semmitmondó hordaléka. A fenti négy sor leírása előtt azt is el kellett volna döntened, hogy együtt vagy-e vágyott kedveseddel, vagy valóban elérhetetlen távolságba kerültetek-e egymástól, mert ha az utóbbi az igaz, akkor VELE hiába vágysz átszelni az óceánt, ezt csak NÉLKÜLE teheted meg. Az "átszelni" után nem kell vessző, ha azonban ragaszkodsz hozzá, inkább az "óceán" és a "veled" közé tegyed.
"Szárnyam lenne repülnék,
tengeren át veled."
Itt viszont hiányolom a vesszőt a "lenne" után, egy "ha" szócskával kezdve pedig nem hangozna ilyen sután. S megint vesszőhiány, a "veled" előtt...
"Szívem minden melegével
ezt üzenném neked."
Üzennéd, vagy üzened..? Szerintem üzened, hisz azért írtad a verset.
"Az óceánt nem szelhetem,
hiába a gondolatok."
Miért..? Mi tart vissza..? Mi az, mi közétek áll..? Ha ezt a fájdalmas tehetetlenséget pár sorban kifejtetted volna, jóval magasabbra emelhetted volna versedet. Így csak tényeket közölsz, s a vers nem tényirodalom...
"Madárként sem repülhetek,"
Ezt mindjárt gondoltuk... Ez is csupán egy hétköznapi tény, magában sem nem megdöbbentő, sem nem szomorú vagy fájdalmas, versedet nem lendíti előre - akkor meg minek..?
"csak mint ember maradhatok,
a szívedben."
Megalapozatlan állítás... Ezt csak remélheted, de - éppen a köztetek lévő távolság (vagy ha akarod, a Messzeség) miatt, amit ugye át nem hidalhatsz, ezt így bizton nem állíthatod, vagy ha állítod is, én nem hiszem el neked, mint ahogy az óceán kékjét, a messzeség fájdalmas mivoltát sem. Ne magadat próbáld elringatni és meggyőzni, hanem az olvasót: fájjon nekem is, ami neked fáj. Ajánlok egy gyakorlatot: képzeld azt, húnyt szemmel, hogy repülsz végre az óceán fölött, ám hirtelen elsorvad a szárnyad, belezuhansz, rúgkapálsz, fuldokolsz, soha többé nem kaphatsz már szárnyra, fuldokolsz... Nos, kék még az óceán...? Fontos-e még a szíved melege..? Vagy netalán mindent elsöpör a "soha többé már" felismerése..? Ha igen, akkor Isten biz'a saját sikolyodat is hallani fogod. Ezt oszd meg velünk. |
] |
|
|
|
|
